Ösmeretlen atyafiak.

A székesfehérvári országutakon mindenfelől özönlött az élő a város felé; eladni vagy venni siettek az emberek a tavaszi vásárra, s a körül eső négy megyéből néhány ezer idegen tódult össze a városban. Az uri renden levők a fehérvári türhető kényelmü vendéglőkben foglalának helyet. Némely szobában az ösmerősök hatan is összetódulának, s a ki későn jött, előkéré a vendégek névsorát, hogy ösmerőst böngésszen ki a sok közöl, és egy éjszakára bekéredzkedjék hozzá.

Kardos ügyvéd ur már szombaton elhelyezkedék, meg akarta várni a vásári két első napot, hogy néhány védenczével és ösmerősével találkozzék, egyszersmind meghagyá a vendéglősnek, hogy ha Kardos nevü ur vetődnék a vendéglőbe, utasitsa hozzá; mert ő reméli, hogy a tavaszi vásárra valamelyik megjő a komposszesszorátusból.

Vasárnap délután minden irányból özönlött a vásáros nép, a vendéglők kapuja előtt hat sorosan is álldogáltak a szálláskeresők, kérvén pénzért, barátságért szállást a megérkezettektől. A szállás nélküliek nyakukba vették a várost, és a vendéglőket sorra járták. Igy került két jól meghusosodott uri ember abba a vendéglőbe, hol a pesti ügyvéd szállt meg.

A vendéglős nagyon sajnálta, hogy nem szolgálhat szobával, hanem jó tanácsképpen mondja, hogy a névsorban akadnak talán ösmerősre. Egyuttal megkérdi:

- Becses nevüket ha szabad tudnom?

- Kardossék vagyunk, a szomszéd megyéből.

- Örülök, hogy van szerencsém, - mondja a korcsmáros, a vendégkönyvet fölütve, - éppen van egy ilyen nevü ur a vendégek közt, és meghagyta nekem, hogy ha ilyen nevü szállna ide, óhajtana vele beszélni; mert ő hasonló nevü rokonokat vél itt megtalálni.

- Miképpen van beirva a neve? - kérdi az egyik a vendégkönyv után nyulva.

- Méltóztassék megtekinteni, - nyujtja a korcsmáros a könyvet, rámutatva a névre: itt van a tiszteletreméltó urnak saját keze irása: Kardos István táblai ügyvéd Pestről.

- Egy s-bötüvel irja a nevét, - nem atyafi!

- Hogy is lenne atyafi! Toldja meg a másik, bebillentvén ujjával a könyvet.

A korcsmáros csukva hagyta a könyvet, és már meg akarta mondani a tekintetes uraknak, hogy ha az egy s mellett nem fér meg két ss, ugy nem tudja, hol adjon alkalmatos szállást; mikor közéjük lép a legközelebbi mezővároskából egy füszerkereskedő, ki hihetőleg bizonyosra jött; mert a vendéglősnek mintegy utasitásképpen mondja:

- Én vagyok az, ki a szobát előre megrendeltem: N. füszerkereskedő a "Fekete kutyához."

- Alázatos szolgája, - mondja a korcsmáros, - a szoba készen van, - tágas és világos szoba, három ágyas, most mindjárt kinyittatom.

A vendég várta, merre fogják vezetni, de közben észrevette a két Kardosst, és mint ösmerősöket, éppen mintha boltjában fogadná őket, igen megelőzőleg köszöntötte. A másik kettő csak egy kis fejbiczczentéssel viszonzá az emberséget.

- Itt méltóztatik szállva lenni?

- Még nem tudjuk, - feleli az egyik, nem akarván gyanittatni, hogy nekik még nincsen szállásuk.

- Rég volt már szerencsém, - beszél tovább a füszeres, de erre sem kapott más választ, mint némi bólintást, és a füszeres nem akarván bennsülni, még egyet kisérlett meg: nőm gyakran emlékezik a tekintetes urakról.

- Ugy! - lőn reá a rövid válasz; mert már ők is röstellték a bólogatást.

Ekkor kiált a korcsmáros a füszeresnek, hogy nyitva a szoba, s a kijelölt szoba előtt várta a vendéget.

A vendég meghajtva magát, holmiját a szobába czipelte, együtt hagyván a mogorva embereket.

- Mi a félszer alatt hálunk ma.

- Vagy valamelyik kávéházban virrasztunk; ha csak a kályhalyukba nem kéredzünk.

- Látod, mondtam, hogy előre rendeljünk szobát; de te azt mondtad, hogy a korcsmáros saját szobájából is kihordozóskodik, ha nevünket megmondjuk, - ime, a füszeresnek három ágya is kerül, nekünk pedig egy sem.

Ekkor jött közelükbe a korcsmáros, és nyájasan mondja:

- Ha nem lenne tetszésük ellenére, - a füszeres ur azt mondja, örömest megosztja a tekintetes urakkal a szobát, már azért is; mert felesége után némi rokonságban van a tekintetes urakkal.

A két tekintetes ur rákvörösre pirult az ujabb atyafiságon; de mindketten egy véleményen látszottak lenni, midőn nem tagadták, s egy kis várakozás után egymással diákul beszélnek, nehogy a korcsmáros megértse a beszédet.

- Mit gondolsz, elvállaljuk atyafinak azt a "Fekete kutyát"?

- Én inkább azt kérdem, - felel a másik, - zsúpon háljunk vagy tollas ágyban?

- Te be akarsz menni a füszereshez?

- Mi tagadás benne, két órája már, hogy térdig érő sárban csavargunk; de sem a korcsmárosok, sem az ösmerősök nem marasztottak; s ha beesteledik, az utczai sárban ragadunk meg.

- Meghiszem, - de reggel levakartatom csizmámról a sarat, és nem kiabál utánam, hogy atyámfia; de ez a borsos tót hét vármegyében eldicsekszik atyafiságunkkal, ha bemegyünk hozzá.

- Azt a szállásadás előtt is megtette, legalább lakjuk le nála, hogy ingyenben ne maradjon, - én megyek.

- Ha addig van, inkább a füszeres, mint az a másik Kardos, ki egy s bötüvel is megelégszik: menjünk.

A korcsmáros az ajtóig kisérte őket, onnét visszafordulván, magában nevetve, az épületnek másik szárnyára ment, Kardos István ügyvéd urhoz, és a tisztelt urak beszédéből azt is elmondá, a mit amazok éppen ő miatta diákul mondának; mert ebben a vad országban egykor olyan bárdolatlanság volt, hogy nem csak a papok; de a korcsmárosok, sőt példák tanusága szerint, még a csizmadiák is beszéltek diákul.

Épületes ujdonságkép esett ez az ügyvédnek, de nem haragudott meg; mert ha már a somogyi utra szánta el magát, neki legjobban tetszett az egyenes ut, s ime a másik két Kardoss gondosan őrködött, hogy a mellékutra ne tévedjen; mert éppen ő miatta árkolták el az utat, s azt kapanyéllel is meg akarják védeni.

A vásári közönség elözönlé az éttermet, az üres helyeket a korábban érkezők elfogjalak ösmerőseik számára, kivévén egy sarokasztalt, melyet a pinczérek elszántsággal védelmezének; mert a vendéglős szigorun megparancsolá, hogy az a szobabeli vendégeké, kiket ő fog az asztalhoz vezetni. A pinczéreknek pénzt és egyebet is igértek a vendégek, csakhogy helyet kapjanak; de itt nem volt könyörület, s egyik mindig az asztalt őrizte.

Legelőször a pesti vendégeket vezeté be a gazda, és Kardos urnak a fölső helyet rendezte el, mellette aztán Sipos barátunk lőn szomszéd. A másik társaságban jött a három keserves atyafi, s a gazdának utmutatása szerént foglalának helyet a pestiek mellett.

A füszeres hallgatott, rokonai az Eszterházy családdal való pörükről beszéltek, állitották, hogy ujabb erőlködés nyomán az Eszterházyakat tönkreteszik, nem marad egy talyigájuk, és igy hosszu tervelés után a füszereshez fordulván a szelidebbik, kegyesen megigérte, hogy az uradalmak számára nála veszik a repczeolajt, kénkövet, fehér gyantát, sárga földet és az enyvet.

- Előre is köszönöm, Herr von Kardoss! - mondja a füszeres, - és tiz százalékkal mindent olcsóbban fogok számítani.

Az ügyvéd hamar kitalálta, hogy rokonai vannak közelében, és azt is elgondolta, hogy a korcsmáros szerkesztette igy egybe a társaságot. Használta az alkalmat, megszólitá a Kardossokat.

- Becses nevüknél fogva merem önöket megkérdezni: nem Kardossfalváról valók?

- Éppen onnét, ha uraságod tudni akarja, és magunk is Kardossok vagyunk, nota bene: két ss betüvel, - az egy s betüs Kardosok nem atyánkfiai.

- Ugy én nagy kárt vallottam, - mondja az ügyvéd, észrevévén a czélzást, - valaha az ss-ekkel én is éltem, - akkor még igényt tarthattam volna az atyafiságra; de mióta az egyik s betüt elhagytam, kedves rokonságukat nem merem igénybe venni, - utána teszi: én Kardos István pesti ügyvéd vagyok.

- Hasznos mesterség, - mondja a gorombábbik Kardoss, - ha az embernek nincs miből magáéból megélni, és kénytelen másnak pénzért szolgálni, magam is azt mondom, - az ügyvédség kövér jövedelmü munka.

- A tekintetes urak mindenesetre szerencsésebbek e tekintetben.

- Már az igaz, hogy mi magunk urai vagyunk, - szántunk, vetünk, s ha kenyerünk nincs, van kalácsunk.

- Hátha még az Eszterházyak uradalmát is oda lehet keríttetni a kardossfalvi birtokhoz, ugy egy tagban szép birtok lesz? Mondja az ügyvéd is némi éllel.

- Nagyon szép birtok lesz, - igenli a másik, - s az ér legtöbbet, hogy nem osztozkodik velünk semmi potyadék-atyafiság.

Ezt az utolját jól meghangoztatá a kevély atyafi, és gyönyörködék a hatásban, mint a ki egy lövésre két kövér vadréczét lőtt, és gyönyörüségében hol a füszeresre nézett, hol az ügyvéd urra.

Az ügyvéd nem haragudott, sőt könnyebben érzé magát, mint a ki mérföldek hosszán idegen terhet czipelt, és váratlan két csomótól megmenekülhet. Szivének jobb érzelmében ismételve gondolt a két urra, - származási fáján e két ág közelébe esett, és szégyenlette volna elfeledni őket. Ők e nyavalyából kigyógyiták, s minthogy nem szokás az embereket pörbe idéztetni azért, hogy barátságunkat elfogadják; kibékélt önmagával, nem haragudott a vastag czélzásokért; hanem nevetett.

A füszeresen meglátszék, hogy a goromba czélzást észrevette, és a pesti rokont már nem is bátorkodott megszólitani, sőt a mi a czélzásból amannak is volt szánva, egészen magának számitá be. Szeretett volna szabadulni, s egy érkező vendégnek helyét is odakinálta; mert, amint monda, neki ugy sincs étvágya. Az idegen udvariasságból nem fogadá el az ajánlatot, s ekkor az ügyvéd a korcsmáros által nyert tájékozás által tudván, ki a harmadik vendég, szóba ereszkedett vele.

- Szomszéd ur, nem keverednénk atyafiságba?

- Ösmer engem, tekintetes ügyvéd ur?

- Nevéről igen, - azt megmondá a korcsmáros ur, - és igy tudom, hogy ön egyik unokahugomat vette el, következésképpen rokonom.

- Ha nem szégyenli a tekintetes ur a rokonságot, ugy az vagyok. Mondja a füszeres, az ügyvédnek odanyujtott kezét tartózkodva elfogadván.

- Hát gyermekeik vannak-e, kedves rokon?

- Két férjhezmenő lányunk, kikben sok gyönyörüségünk telik, s mindkettő férjhez megyen a jövő hónapban. Most veszem meg nekik a szükségeseket; mert itt tán olcsóbban kapom.

- Az én ösmeretlen hugaim nem fognak megharagudni nagybátyjukra, ha néhány rőf szalagra valót küldök nekik, mondja az ügyvéd, s kivévén tárczáját, két nagy bankjegyet vőn ki, s a füszeresnek adá; mindeniknek egyet.

A füszeres polgári böcsületével nem tartá ellenkezőnek az ajándékot elfogadni. Miért is szégyenlené? reggeltől estelig árulja a szegfüvet, magyarborsot, köménymagot, sáfrányt, bécsi meszet, fekete czukrot krajczáronkint és minden vargainasnak megbillenti süvegét, eltávozásakor azt mondja neki: máskor is legyen szerencséje, - azért sem haragszik, ha kilencz óra után fölzörgetik, - kinyitja a boltajtót egy garasára köményes pálinkáért; mert igen bölcsen tudja, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy tuzok.

A bankjegyeket tárczájába helyezvén, kereste a külön helyet, hogy ugyanazon bankjegyeket adja oda kedves gyermekeinek, - eközben meggyüremlik a két bankjegy, s a kereskedő megijedve a nagy számoktól, megdöbbenve mondja a rokonnak.

- El ne tévesszük a dolgot, kérem alázatosan, - ez két darab ezres.

- Nem kellett volna megnézni, kedves rokonom, - mondja az ügyvéd, visszatolva a bankjegyeket a kereskedő tárczájába, - csak tegye vissza, s nevemben kivánjon szerencsét kedves hugaimnak.

- De...

- Semmi de, - ez már igy fog maradni, - teszi hozzá az ügyvéd, és a közeledő korcsmároshoz fordult e szavakkal, - van annak, a ki bolondul ki nem szórja: est ne verum, domine caupo? (Igaz-e, korcsmáros uram?)

- Optime dixit, domine spectabilis, hoc est etiam meum principium. (Helyesen mondja a tekintetes ur, én is ezen elvet vallom.)

A mérges Kardossok meglepett tanui valának a történteknek, s utolján még el is halaványultak, csak azt nem tudom, az ezeresektől ijedtek-e meg, vagy attól, hogy a korcsmáros is érti a diák szót?