1809.

Úgy fekszik ott Tihany a Balatonban, mintha a Bakony a vízbe tartaná a lábát, csakhogy az már régen ott van, be is gyöpösödött, ahol fölverhette a fű, mert bíz ott olyan kemény is akad, hogy a szikrát a taplóba üthetnénk.

Régi már a híre a tihanyi révnek, s akkor is megvolt már, mikor ez a mi dolgunk kezdődött, s a tihanyi parton egy szűkes tanyában éppen annyi helye maradt a révésznek, hogy ő maga leányával belefért a házba.

Nem mondom, ha a leány feleség lett volna, hogy a falat kijjebb nem tolná, mert van olyan asszony elég, kinek nemhogy a szájában férne meg a nyelve, de sőt a házkerítésen is túlér, de így, ahogy mondám: az öreg révész lányával meglelte a helyét.

A konyhaajtó kitáltogatott a vízre, s azon át belátunk a tűzhelyig, melyen egy háromlábú serpenyő alatt vígan durrogott a venyigeszál, s a lefödött serpenyőben sercegett a forró lé, melybe bizonyosan halat dobált a szakácsné, mert a pikkelyek és halhólyagok még azon nedvesen hevertek a ház előtti gyöpön.

A tűzhely mellett áll a révész lánya, kitekint a túlsó partra talán, s amilyen nagyot néz az a két öreg szem, azt hinné az ember, hogy a túlsó parton is van tán egy bogrács, azon tévedt el. Oly mozdulatlan áll, mintha oda ásták volna, a két kar egybefonva, míg az arc elmélázgatva is olyan kipirult, hogy valami fakó városi lánykának így nézvést is orvosságképp lenne, szépnek pedig éppen oly szép, mint mikor az ember szépségnek okáért, amilyen magának legjobban tetszenék, elgondolna egyet.

A tóban messziről látszik egy sötét pont, az a városi szem persze majd kapkodna a messzelátó után, de a szegény ember gyalogszemmel is meglátja a kompot, s amint menését egyik partról a másikra veti szemmel, - látja, hogy az Tihany felé evez.

Arra nézett a lány, talán tovább is azt nézné, de a gőz a serpenyőben összegyülekezvén, a födőnek rátett tálat böfögtetni kezdé s erre a lány megkeverte a halat, melynek illata szétcsapott a konyhán.

A ház előtt egy megvásott malomkő dúcba illesztve, megterítve állott, három tulipános tányér a szokott rendben osztozkodott meg a helyen, s a szűknyakú kulacs bizonyosan csordultig van borral, különben a szegen lógna, s nem szégyenkednék a tányérok közé.

A komp vitorlájában megfeküdt az alszél, s az egész terével könnyen úszott Tihany oldalának.

A serpenyőt lehúzta a lány a tűzről, - csak úgy félszakról csapott feléje a meleg, s így a halnak megmaradt a leve, - a lány pedig kiállt várakozni.

Kék szemével benézett a vízközépre, olyan váróra áll a képe, - szinte látszik rajta, ha még úgy is idább segíthetné a kompot, odakiáltana: jőjjenek kelmetek!

Odább-odább lépett, mint akit tudtán kívül küld odább az indulatja - várni, maga sem hiszi, hogy lép a lába, keresztülfutott ereiben a vér, melynek a legmelegebb csöppje kiült orcájára, - most gyónja meg önmagának, minő kín a legény után várni, s ha most megkapnád e gondolatnál, mikor az az uralkodó vér is még ott ül az arcon, - ne kérdezd meg, miért pirult úgy el. Megéhezted a természet titkát, s gyönyörűséged az, hogy az a lány felelet helyett sírva fakadjon?

Parthoz zökkent a komp, messziről hallik az öreg révész hangja, - öreg ember szájából érthetőn van mondva, s amit mond, a többi nem is mondja, hogy hiszi, hanem teszi a tennivalót, mert az öreg nem azért szokott valamit megmondani, hogy arra visszafeleljenek, s aki kötekedni merne vele, hátán vinné el az evezőlapátnak helyét.

Amint terelgeté, helyreállíták a kompot. A többi közül kilobogott egy pörge kalap tolla, melyet midőn meglátott a leány, mintha haza kiáltanák, visszafutott a serpenyőhöz, melynek födelét egy torkos macska régen karmolgatta.

Hadd szaladjon, - tudom megbánta, hogy a ház elé kiállt, de ha ki nem állt volna egy kicsit, azt is csak sajnálná. Messze volt még a part, nincsen oly hosszú nyelv, mely pletykájával idáig elérne, s ez nem olyan virág, mely a maga lábán a harmadik szomszédba szalad, az ilyennek látásáért a szerető legények szívesen megmásszák a tüskekerítést is.

Az öreg után ballagott a többi, - ami cipelni valója volt az öregnek, azt a tollas kalapú legény félvállon emelte, s mikor mindannyian a révészházhoz értek, egy torokkal jó estét kívántak az öregnek.

- Fogadj isten! - válaszolt az öreg, lehúzódván a terített asztalhoz, a többi pedig, fiatalok, vének, körülbelül húszan a gyöpre heveredtek.

Miska öcsénk - a tollas-kalapos - a tarisznyákat, szűröket, a tarisznyákat beaggatta a konyhába, s ezen nesszel közelebb került a leányhoz, s míg az a serpenyőt befödötten kézre fogta, hogy az asztalra kiviszi, egy "jó estét" után futtában is összenéztek egyszer.

Tudom, könnyebb lett volna mondott szóból egyet-mást érteni, - de minthogy a nyelve nehezebben fordul az ilyen embernek, - látással beéri, s ha nem mondja, - látja.

- Fogjunk hozzá - szólt az öreg, körülnézvén Miska és a leány után - együnk, míg melegében érjük! Elhelyezkedett a három ember, tudnivaló, hogy az öreg elöl, jobbról-balról a lány és Miska, kiről még annyi mondani valóm van, hogy ő fogadott fia volt az öregnek, csikós a somogyi oldalon, s ha ideje akadt, az öreggel egyszer egy hetében átjött a kompon.

Az öreg jó szemmel nézte a gyereket,... ha egy pár nap nem láthatta, volt már akkor küldözgetés: izend meg mikor jössz,... hiába ne várjak! - így beszélt az öreg, de a leány akkor is várt reá, mikor nem izente.

Minden falatjuknál átnéznek egymásra, mintha a levet egyik a másiknak tányérából meregetné, de ha jól vigyáznánk, azt is észrevennők, hogy Miska egy izromban úgy átbámult, hogy kanalával nem tányérában, hanem az abroszon kotorászott, mit az öreg csak úgy messziről sandított, - nem mondta, hogy látta, - de nem is búsult érte.

- Hínánk kelmeteket - szólt azonközben az öreg a közel heverőkhöz - de a hányan vagyunk, kóstolóra is kevés lenne ennyi!

- Köszönjük kelmed kínálását - feleltek vissza a gyöpről - van a tarisznyában.

- Csakhogy áthozott bennünket, révész bácsi - vágott közbe egy bajusztalan legény, - mert ha kelmed odaát nincs a komppal, ehetnénk most sótalan kenyeret, eddig kötélre szedtek volna bennünket a pandúrok.

- Az ám! - kiált ismét egy másik legény, - engem kötözött is ma reggel egy pandúr, hanem nekiszántam magam, s míg a madzagra veszett az esze, addig a lovak alá löktem,... futottam is a kompig, - most már akár éhen-szomjan kitartom a napot.

- Nálatok is kihirdette a pap, hogy a francia az országunkba rontott? - kérdé rá az öreg.

- Hirdette ám - hiszen az volt szerencsénk - mert még a prédikációt sem várta a szegény legény, hanem addig szoronkodott a sok vénasszony közt, hogy a tágasra érhetett, a pandúrok az egyik falu végén éppen jöttek, mikor mi a másikon kimentünk, - s talán a tisztelendő urat még benn is kapták a templomban, de hisz ez maradhatott, papot úgy sem visznek katonának, sem a gazdag ember fiát, hanem a szegényét, ha elérik, "fogják", - mondá egy szusszal az első.

- Most is fülemben a hangja, mikor azt prédikálta ki a pap: hogy a franciák mindenünket föleszik.

- Az urak pedig azt mondák, hogy: "igaz"! - toldá meg a másik.

- Hát azt nem mondta a tisztelendő úr - jegyzé meg az egyik beszélgető - hogy ki-ki fontolja meg a dolgot, s magáét védelmezni menjen.

- Jól van, jól - mondja a harmadik - akinek van, védelmezze,... mit bánom én? nekem nincsen, az apámnak sem volt.

- Hát az enyémnek volt? vagy hogy nekem van-e? - kérdezé most amaz.

- De azt mondd meg - rivalkodék az utolsó - nem vagyok én zsellér édes apámmal együtt, ...mi?

- Tudom, tudom, - szólt rá a kérdezett.

- No ha tudod, - hát mit védelmezzek én? talán azt a rossz malacot, a mit beteg édesapám madzagon legeltet, hogy az őszig csontra nőjjön annyit, mennyire egy kis bilingérezett kukoricán ráférjen a télire való zsiradék, - azt védelmezzem, - úgy-e? Hiszen ha észrevesszük, hogy Tihanyban a francia, míg elérne mihozzánk, egy körömig úgy megesszük, hogy a franciának a szagát sem hagyjuk.

- Jól van, jól, - szólt ismét az első - de én mit szóljak? Édesanyám vak létére télen-nyáron csak abból keresgél, hogy a rokka talpát rúgja, ha én nem vagyok kenyérkeresője, kívülem annyi ivadéka sincsen, hogy valamelyik koldulni vezesse, hát én miért védelmezzem a másét?

- Mind igaz az, ki tagadja - szólt valahára az is, akihez a többi beszélt,... hát én nem hét árvának vagyok-e a kenyérkeresője? - s utánam a legnagyobbik gyerek is akkora, hogy ugyan a többi közül legnagyobb kenyeret kér, meg is eszi, de dolgosnak csak annyi, hogy a szekérre fölül, s ha a két ló húzni akar, csettegni tud már. Ha engem most katonának visznek, ki hallgatja el azt a szörnyű sírást, a mit ez a hét gyerek tesz?

Lassankint egymásra bámult valamennyi, az öreg révész könyökére dőlve, egy helyre nézve piszkálgatott a villával, míg a heverészők közül később egy öregebb szólamlott meg.

- Hát én mit beszéljek? - mondja panaszos hangjával, - ennek a falábnak csak nem volt édesanyja az anyám? - s ha szegény volt, kincset nem köthetett nyakamba, de mikor születésemkor meghalt, épkéz-lábbal hagyott, - tettem, vettem velük, a mit tudtam, meg is házasodtam, s alig voltunk két hónapig együtt, katonának fogattak el az elöljárók. - Jött-ment vagyok, azt lármázták, - csak az a rongyom van, a mit magamon viselek, - uccu fogd meg, el vele fegyver alá, amint hogy el is vittek. Mire haza kerültem, fiam ugyan volt úgy tíz esztendős, de az egyik lábam a törököknél maradt, lábat aztán faragtam fából, fiam is megnőtt, most meg ezt akarják elcipelni, de abból szent, hogy semmi sem lesz. Inkább agyonverem ezzel a falábbal, mintsem azt tudjam, hogy a szegény a helyett szenvedjen, akinek annyija van, hogy nem is bírhat vele. Ha a koldus imádkozik a jótevőért, sem kezét, sem lábát nem adja oda, a szája pedig egy kurta kis imádságban úgy sem fájdul meg!

Elhallgatott az öreg, falábára az igazit rátette, s a többi fél szemmel nézegette szegényt.

- Hát az urak fiát mért nem kötözik meg? - kezdé rá az egyik ismét.

- Azok nemes emberek ám - felelt rá a másik, - azok egytől-egyig fölállnak most, mint mondják: inszurgensek lesznek.

- Hány meg hány akad most, aki kínjában zsidóvá is lenne, ha nemességét eltagadhatná, csak hogy itthon maradhatna.

- Szomszédunk az öregapja kardjából dohányvágót csinált, az is elesküdte magát, hogy soha sem volt nemes, s mikor a szomszédok rávallottak, hogy a kardot még az öregapja hozta a háborúból: arra azt hazudta, hogy mikor a katonák masíroztak, az öregapja szénát vitt a katonák után, s az úton találta.

- Az én szomszédom fia pedig - kezdé rá a falábas is - amint szelét vette, hogy katonának kell fölállni - pandúrrá lett ijedtében, s az a pogány legistentelenebb, - az ösmer nálunk minden szeget,... most is az hozta ránk a pandúrokat,... úgy is volt kicsinálva a dolog, hogy a gazdák előre megtudták, azok fiaikat hétszámra is most künn a szőllőhegyen a pincénél tartják, de a szegény hová fusson? Mégis, hogy véletlenben találják a szegény legényt, azt várták, hogy az isten házába takarodjatok, ott akarták elállni az utat, ilyen pogány ám ez!

Elhallgatott a szó, mindenik tovább tűnődött a maga baján, szemük egy irányra veszett, némelyik ültében a maga könyökére dülleszkedett, s nézett olyan keserveset, mint mikor az elkeseredett ember még az isten bosszúját is fogát csikorgatva kéri.

Az alkonyodó nap összeszedé sugarait, s mintha még a szél is kifogyott volna a világból, egy gally nem mozdult meg a fákon, s a megszomorodott emberek lelkén úgy megnehezedett a baj, hogy némelyik sóhajtani sem bírt.

Hátuk mögött hasalt rongyos kék köpenyeg alatt egy alak, ki elterülve a gyöpön, saját könyökeire támasztja borzas fejét, melyet leges-legújabban az a szél fésült meg, mely a vízen kapta őket. Kalapja majd egy dobásnyira hevert tőle, mert aligha volt szándékában hamarosan köszöntgetni vele. Fekete szemei merőre kidagadtak, - azt hinné ugyan az ember, hogy az előtte heverő hegedűt szemléli, hanem amint fehér fogai egymáson csattognak, ott lehet az a hegedű, ha csak arra nem tudná használni, hogy káromkodjék vele.

Az öreg révész búsultában elfáradt az egyik könyökére, megfordult, hogy a másikon majd odább-odább búsul, egyszerre meglátta a tálban a maradék halat, meg a cigányt, - odakiált hozzá:

- Tanti!

De a cigány fülét sem mozdította - azt gondolja, nem adná most száz forintért, ha nem éppen ő volna az az ember, akit azon néven kergetnek a katonák, hogy: "Tanti!"

Míg itt méláz, két tarka tehén kullogott elő a hegyoldalból, utánuk pedig egy jókedvű csöngős borjú ficánkolt. Örzse szakasztóval jött eléjök a kedves állatoknak, de a borjú előbb körülszökte a ház elejét, s a cigánynak kalapját a levegőbe rúgta.

- Lássán, borgyú, lássán, megérem míg, hogy valami bakancsosnak a hátán glédában is látlak, - dörmögé a cigány, utána nyúlván a kalapnak, mely majdnem az orra elé pottyant.

- Egy regementben lesztek akkor, Tanti! - jegyzé meg a révész bújában elnevetve magát.

- Dejsz' - gazd'uram, nem komponálták ki azt a marsot, a melyiken engem bakancsba húzsnának.

- Hát a franciát ki fogja meg, Tanti? - folytatá a révész.

- El akarnak futni? - kérdezé a cigány.

- Dehogy akarnak - mondja rá az öreg - inkább azok jöttek ide.

- Azs irgalmát - pattant föl a cigány - mért mondják hát azs emberek, hogy most a francsiafutás?

- Majd csak ezután lesz, - toldá meg az öreg - hanem előbb felét agyon kell ám verni.

- Van-e azsoknál valami?

- Kinél ágyú, kinél puska! - felelt az öreg, - de azt el kell tőlük venni!

- Csak besílni tudna azs ember a nyelvin ánnák a francsiának, - egyit-mását majd csak elcserílnink.

- Nem cserélsz ott, Tanti - riad föl az öreg - hanem ha jót akarsz, ütöd, ahol éred őket!

- Soha se bántom én! azsok se bántottak engem.

- De azok ütnek ám! - bíztatá az öreg.

- Hadd üssék azst, aki oda megy, mit dugja oda azs orrát - okoskodék Tanti.

- Ha küldik, - a katona megy, a hová a generális vezeti, még te is lehetsz az.

- Márádok én csigány, generális olyan is lehet, aki hegedílni nem tud.

- Nem sok bátorság van benned, Tanti.

- Ki tudja - felelé fektében a cigány.

- Ezt a maradék halat sem mernéd megenni.

- Azsért is megesem - rúgta föl magát Tanti, s a tál fenekéből vígan falatozott.

A tihanyi toronyból lehangzott az estéli harangszó, a vízfenékből kibujkálni látszó hold elömlött az arcokon, s míg az ifjak hanyattfekve nézték az eget, addig az elkeseredett apák födetlen arca imádkozva hajlott le a mellre... talán a bajok terhét nem bírva már, vagy ha mindenütt van Isten, ott is ahol annyi baj érte a legszegényebb embert, talán azt hitték szegények, minek nézzenek föl a magasba, bizonyosan közöttük van itt most.

Az öreg nagy sóhajtással kelt föl az asztaltól, - mert bizony volt mit emelni azon gondon, mely rá is nehezkedett.

Az öregembert kifelé hívják a világból: jól tudta az öreg is, hogy minden itt marad utána, még kenyérkeresője, az evezőlapát is, de kettő volt, ami még jobban erre a világ felé húzta: Miska és a leány.

Bement az öreg a hajlékba, Örzse utána vitte a mécsest, Miska pedig elgondolta, hogy az öreg nem hiába ment be annyi ember közül, szintén bekísérte.

Az öreg az asztal mellé vette magát, - pipáját zsebre dugta, amit rendesen akkor szokott tenni, mikor nem akart mesélni.

- Miska! - szólt az öreg ünnepies hangon, megvárva, hogy a gyerek ennyiből is értsen valamit.

- Hallom, apám uram! - szólt a gyerek a szoba közepéről, Örzse pedig a kályha mellől várta a beszédet.

- De csak ne húzódjál messze, édes leányom - szólt ahhoz is - neked is beszélek! - A lány előbbre jött, érezvén olyant, mint mikor az ember a jótól is fél, s mikor az ilyen kis lány egy kérdő szóra szörnyű hamar megvallana mindent.

- Kedves gyermekeim! - szólt az öreg - érzem én már, hogy ezt a világot nagyon zsöllérképen lakom...

E szónál Örzse meg vala ríkatva, s a mécs világánál, mint valami csillogó barázda folyt le a könnyű mind a két orcáján...

- Az ilyen megviselt guba, mint én, vajmi könnyen szakad... - folytatá még odább - háborús világ is van, ki tudja, merre vetődünk el - de mivel most együtt vagyunk, leginkább pedig, hogy még én köztetek vagyok, azt szeretném tudni, ha el kell is mennem a más világra, hogy egymástól hogyan maradunk el?...

- Ha kend meghal, édesapám, - szólt a leány sírva - tudom, hogy én is meghalok.

- Dehogy halsz meg, kedves leányom,... te még arra ráérsz, - hanem azt akarom, hogy ha már apádnak választott az isten, valamiképp feledtemben ne hagyjalak itt!

Minderre keserves sírással felelgetett Örzse.

- ...Ha anyád volna - mondja odább - nem búsulnék, de így kire maradsz? azon tűnődöm most...

Megint nem akadt szó.

- ...Azért édes lányom, ha tudnám, hogy valakit szívelhetsz,... mert én miattam az is meglehetett, ha az úr isten így akarta, hogy néha-néha magadra maradj,... de jóban neveltelek,... nem félek az isten büntető kezétől, és ha - mondom - szívelhetnél valakit,... most mondom igaz, jó lélekkel, hogy miattam vétekké nem válik.

Miska mind a két lábával támogatta magát, de azt hiszem, könnyebben elhallgatta volna a beszédet kulcslyukon által, mint így az öreggel szemközt.

- ...Ki mondta édesapámnak - zokogott a leány - hogy én szerettem valakit? mikor én itt a pusztán egyesegyedül vagyok, édes apámon kívül... mégis mit költenek reám?

- Dehogy mondták, kedves lányom - vígasztalá az öreg, de ha valaki mellett látnálak, jobban megnyugodnám, vagy ha Miskának felesége volna, hogy oda küldhetnélek,... ez csak apád lenne helyettem is, talán szeretne is.

Megdöbbent a lány, s talán jobban félt, mint előbb.

- Eddig még nem mondta kend, - szólt Miska - hogy házasodjam meg, aztán kend nevelt föl, Örzsét is hát ki szeresse jobban, mint én? azért míg én élek - édes apám - ne féltse kend Örzsét, ha csak katonának nem fognak odaát.

- Édesapám is halódni akar - zokogott a leány - ha még Miskát is elviszik,... hová leszek akkor?

- Ez az én bánatom! - szólt az öreg, de mielőtt folytathatná, bejött a cigány az üres tállal, a szóba kiáltván:

- Soha se búsuljon gazduram! ha én ráértem volna felesíget venni, nem futottam volna én át ekkora vizsen, mint a Balaton.

- Hát mi jót tudnál, Tanti? - kérdezé az öreg.

- Csak azst, hogy ezsek a bibástok nagyon hamar saladtak a templomból, pedig azst is prédikálta a pap, hogy kinek felesíge van, azst nem vihetik el.

- Nos aztán?

- Nos azstán, hát mírt nem szólsz te Miska... fordult a cigány a legénynek, - hát ki danolta azst a nótát:

A tihanyi révés lánya,
Azs a sivem tulipánja.

Na, tagadd! 'Sz a múlt vasárnap egész íjjel azt huzsattad velem, no hát besílj magad, vagy hogy behozzam a hegedít?

- Ha eddig van - szólt Miska a bámuló öregnek,... ha kelmed akarja, van Tihanyban elég pap, ne búcsúzzék kelmed, hanem Örzsét adja nekem.

Örzse nem mert a legényre nézni, könnyűi ugyan pörgének, hanem ez az utolja még sem olyan keserű, mint az eleje volt.

- Örzse lányom! - szólt az öreg - magad vagy itt köztünk lány, téged kérnek itten!

- Úgy kihegedilem a lakodalmat, hugám - szólt bele a cigány - hogy a fogas hal is kifekszik a partra!

- Szólj leányom!... rajtad áll a dolog - bíztatá az apa.

- 'Sz én nem parancsolhatok kednek édesapám - mondja Örzse szemlesütve - hogy adjon kelmed oda.

- Hol az a hegedű, cigány? - derült föl az öreg - itt ma kézfogó van!

Egy kis rövid nóta után meglepte őket az éjfél, s az öreg nyugalomra vágyott.

Elvégződött a szó, mindenkit nyugovóra vert az elfáradás - és mindenki lefeküdt a maga fájdalmával, várván az édes álmot, ezt az istenáldást, hisz nem volt még oly nagy fájdalom s oly megríkatott szem, mit az álom meg nem vígasztalna.

Másnap korán a tihanyi tetőn volt az öreg. Egyenesen a kolostorba ment, hol az akkori szentmártoni apát és a veszprémi püspök a szűk udvari kertben sétálgattak, beszélgetvén az időkről, mert ha szabad szakaszunk címére visszaemlékeznünk, éppen a nevezetes 1809-ik esztendő vala az.

A kertnek középútját összemért léptekkel járta át a két főpap, arcukon ott ült az a böcsületes aggodalom, mely csak a magyar ember lelkében terem meg, ha a hazát veszedelem éri.

Egy nyomtatvány volt a főpapok kezében, - nehézségképen nyomott annyit, mennyit egy ív papír a maga formájában a rányomott betűkkel nyomhat, de melynek szavai egy nemzet közé voltak dobva, bírván annyi csáberővel, mint a csalómadár hangja, és hogy bizonyítványul maradjanak egy nemzetnek, ha lenne idő, olyan óra, melyben saját tetteire hivatkozni szükséges is lenne.

Az a papír Napóleon nyilatkozványa volt a magyarokhoz, ígérvén annyit, minél többet nem ígérhetett volna, ha jó lélekkel meg tudná is adni.

Ez nagy szerencsétlenség! - kiálta föl az apát.

- Csak már magyarul ne volna - mondja a püspök. - Hisz a madarat saját hangján csalják lépre... Büntetné meg az isten az olyan magyart, ki most ilyen munkára beszegődik, mikor tudja jól, hogy olyan ez ami fajunk, hogy még a mérget is könnyebben megissza, ha magyarul kínálják be neki.

- Tömérdek olvasója leszen neki - mondja az apát.

- Milliók - reverende barátom.

- S ki merné megmondani, mi lesz ennek vége?

- Én csak aggódni tudok most, - mondja a püspök.

- Ezzel nem leszen segítve, - felel az apát.

- De mit csináljunk?

- Imádkozzunk a nemzetért.

- Reverende! ez már az utolsó dolog, itt tudnunk kell, mit hiszünk magunkról, s ha már annyira vagyunk, hogy csak még imádkozni tudunk, én sírva mondanám: orate fratres!

- Hisz én nem akarok kétségbeesni, - mondja az apát.

- Úgy tehát, - ketten vagyunk, kik e nemzet jövendőjét hisszük.

- Én vagyok a harmadik, - mondja egy szálas öregúr, kinek nyakába nem tudott annyira beülni a vénség, hogy a főt meghajthatta volna, fehér üstökéből keveset tépett ki az idő, piros arcán a bú nem sokat vásított, hanem annál inkább rajt volt az a régi jó tekintély, mely előtt a tiszteletet el nem tudná tagadni az ember, - és szinte kezében marad a süveg, míg az öreg maga nem mondaná az ilyen magamféle süldő embernek, hogy: édes öcsém, tedd föl!

- Isten hozta, isten hozta! - üdvözlék őt a főpapok, s mindjárt körbe fogják az öreg jószágdirektort.

- Búsulunk - mondja az apát, a beszéd fonalára kívánván vezetni a vendéget.

- Sírva vigadni, vigadva sírni - szólt bele az öreg.

- S mit gondol, direktor úr, - kezdé ismét az apát - hogy melyik alkalmazható ránk?

- Az idő mondja meg, - szólt az öreg, - csak azt sajnálom, hogy kölcsön nem kérhetek vagy negyven esztendőt,... na, de éljenek mások is, én már eleget éltem a jó hitnek,... mások azt egykor nem pusztán hinni, hanem tudni fogják.

- S mi az a jó hit? tán direktor úr beállt már franciának? - kérdé a püspök.

- Bocsánat, méltóságos püspök - én nem engedem kibérmáltatni magamat a jó magyar hitből, melyben keresztelkedtem.

- Bár valamennyien így gondolkoznának!

- Legtöbben így,... de főleg magamért jótállok, engem sem török, sem tatár, sem francia ki nem gombol a magyar mentéből, egyébiránt is azt mondom erre a dologra nézve, hogy kész bolond a francia, ha azon hitben van, hogy a magyarnak másképp egy csipetnyi hasznát tudná venni, mintha magyar marad. A magyar, amint elszegődik, otthon felejti minden böcsületét,... gaznak való csak és szemétnek aztán, de jónak nem! ez az én meggyőződésem, ez pedig úgy benn van véremben, mint héringben a só, hogy kimoshatatlan.

Kezet szoríta a püspök, az öreg direktor pedig folytatá.

- Ha nem csalódom, méltóságtok a francia proklamáción tűnődnek.

- Itt van! - mondja az apát.

- Már láttam - felele az öreg.

- Nos, mit mondunk hozzá? - kíváncsiskodék a püspök.

- Szép ígéretek, mindenesetre, - s ha a 96-iki franciák teszik ezt a látogatást, mikor még a fél világot nem hazudták tele: minthogy nálunk megterem az olyan ember is, ki a bolondot könnyen hiszi,... most egy pár millió okvetlenül hinne a cifra beszédnek. Most azonban az egyszer megment az isten, hogy a magunk kárán tanuljunk.

- Bár túl volnának már ez időkön - véli az apát.

- Ne siessünk,... ne siessünk - mondja az öreg, - én vén fejemmel azt látom, hogy ezen időkben tömérdek megtanulandó van. Történnek dolgok körülöttünk, melyeknek magva marad, mely, mint a sáskatojás - évek múlva is kikél.

- S az lenne? - kérdi a püspök.

- Kell-e nagyobb, mint hogy a megyei tisztviselőség eszeveszetten bánik a néppel, - pedig a nép a kovácsműhelyekben és a malmok alatt olyan dolgokról beszél, melyeket ha már ki nem vehetünk a szájából, legalább okosabb volna a derest és a kalodát valahogy ellopatni, vagy a belső kerítés mellé tenni, a helyett, hogy most minden dibdábságért a parasztot ráhúzzák, legtöbbnyire olyan dologért, mely végtére is bocsátandó vétek, például, hogy az apa védi és dugja a fiát, mikor a katonát kötéllel fogják.

A püspök másfelé kívánta terelni a beszédet, mert tudta, hogy az öregnek voltak olyan időbelátó kedvenc eszméi, s a jövendölés csak akkor volt kedves, bármely időben is, mikor valakinek éppen szája ízére volt.

- Tehát újabb csapatgyűjtés vagyon elrendelve?

- Még pedig nagyobb az eddigieknél,... s amint tetszik tudni, a nemesi fölkelés is el van rendelve, de már foganatba is van véve.

- Na tehát a nemzet ereje mutatkozik - szólt bele az apát.

- Én az ellenkezőtől félek, - mondja az öreg.

- Hogyan? - csodálkozék amaz.

- Mert nem tudnak velök bánni! Így fogyasztják el a harcvágyat, s e nép természetes elemével ellenkezőleg a harcot egykedvűen veszi, pedig volt idő, hogy a magyar kész lett volna azért is verekedni, hogy nem verekedhetik.

- Hát a sorezredek? - kérdi a püspök.

- Ó,... megbocsát méltóságod, ha azon hitben vagyok, hogy ha e faj végképp meg nem szégyeníti is magát a harcban, de rossz jövendölő legyek, ha mondom, hogy e csatázások kínosan fogják velünk éreztetni, hogy a besorozott katona is tudja, hogy itthon alig hagyott egyebet, mint a porciós könyvet, papot, tanítót, baktert, kanászt, földesurat, s minden olyant, aki pénzt kér, szerencséjét nem keresheti a paraszt, mert telkéhez van kötve, s ismét nem szabadulhat máshova, mint a templomba, - s urambocsá - én még jobban megdöbbenek, ha a korcsma helyett a templomba menni látom, mert a korcsmában leissza a bút, de a templomban néha úgy elmondja az istennek a sok bajt, hogy némelykor hangos szóra fakad, pedig ha nem feledi, rosszabb leszen egykor a francia ármádiánál.

Nem tudott a társaság fölvidulni, sötétek voltak a képek, s a napi események által az idők oly izgalmasak, hogy boldog boldogtalan szomorú képpel járt, a szegény arról törődött, ami nincs: a gazdag pedig a meglevőn bánkódott.

- Per amorem Dei! - kiáltott föl a püspök.

- Még búsulni sem tudunk a magunk nyelvén, - szólt az öreg.

- Mikor úgy nyelvemre jár az a diákszó, pedig Festetics Györgynek rég megfogadtam, hogy papi dolgaimon kívül nem említek egy szót, vagy inkább kimosom utána számat, ha egy diákszó kicsúsznék rajta.

- Éppen a grófnál valék.

- Mit csinál? - kérdik a beszélgetők.

- Éppen egy sajátságos jelenetnél találtam a grófot, Berzsenyinek kétezer forintot küldött egy ódáért, s Berzsenyi visszaküldé azon mentegetéssel, hogy ő ezt meg nem érdemli, hanem a Georgiconban gazdasági kérdés jutalmául tűzi ki.

- Sajátszerű helyzet - mondja a püspök.

- Talán megbántva érezte magát Berzsenyi? - szól az apát.

- Nem tudom megmondani, hanem a gróf szokott modorában azt mondja a kasznárnak: "Tudtam, igenis, hogy én vén szamár vagyok, igenis,... tüstént vigyen a kasznár úr a kétezer helyett tizet, igenis, és mondja meg, hogy ne haragudjék a tekintetes úr, igenis, majd a Georgicon számára magam tűzök jutalmat, igenis,... ezt a tízezeret pedig a kasznár úr otthagyja, igenis,... különben elcsapom, igenis!"

- Originális ember! - kiált föl a püspök, mire az apát megrántá figyelmeztetésül, hogy az öregúr sem állhatja a diákszót.

- Mea culpa, mea culpa! - mondja a püspök, vervén a mellét.

- Igenis! igenis! én vétkem, azaz hogy a püspök vétke az a sok diákszó, - mondja hátuk mögött Festetics - mire általános öröm lepé meg a beszélgetőket.

- Bár csak a gróf ne hallotta volna, hanem ez egyszer még bocsánat.

- És ha még egyszer hallunk egy diákszót?

- Büntessenek meg, - mondja lelkesülten amaz.

- Azon napra elvesszük tőle a püspöki pálcát!

- Nem bánom - szólt szívesen nevetve a püspök,... s minthogy reggelire csöngettek a klastromban, az apát házigazdai nyájassággal hívta a fölső szobák egyikébe kedves vendégeit, hol Festetics az öreg direktornak nyújtá olvasás végett Berzsenyinek ódáját, mit az művészi erővel szavalt el, s midőn a bevégzett szakok után a lekötött figyelem a hallgatókban szóra nem talált, az öreg jóízűen mondá:

- Uraim, olyan nyelv ez a mienk, ha magam vagyok, néha magamban is beszélek, csak hogy halljam! De fájdalom, környezetemben nem akadok posztóruhás emberre, ki fele gondolatját diák szó nélkül tudná elmondani, nézzék csak méltóságtok - mondja az öreg, ügyvédünk ilyen levelet írt tegnap nekem magyarul:

Dne spectabilis!

A regitlationalis processusnak proceduráját in paribus lecopiálva humillime submittálom, mit quo otius revideálni méltóztassék, s ha lehet, valami favorabilis occasioval usque diem 24-tam hujus remittálni szíveskedjék.

Item a gallusok invásióját recentissime hallom...

- Elég, elég! - kiált föl a püspök, - ez valóságos istenkáromlás, így elpusztítani egy nyelvet!

- Statáriumot kellene hirdetni az ilyen beszédre, - bosszankodik az öreg.

- Beszélni sem tudunk! boldogságos isten, - mondja Festetics olyan keserű hangon, mint egy százados fájdalom.

- Deus omnipotens, miserere nobis! (Mindenható isten, irgalmazz nékünk) - szólt a püspök szorongatott kebellel, s a diák szavak föleleveníték a hallgatókat.

- Bocsásson meg méltóságos püspök - semmi kifogásunk az érzelmek, hanem annál nagyobb a diák szó ellen, tehát a püspöki pálca huszonnégy órára mienk.

- Legyen! - mondja a püspök, - csak tudjátok hasznát venni, bár érzékenyebb büntetést adnátok.

- Egy ember kívánna a méltóságos püspök úrral beszélni, - szólt egy bejelentő cseléd, mire a vendégek tréfásan összenéztek, s mintha mondanák, hogy mi vagyunk a püspök, egyszerre kiáltának: Hadd jöjjön be, - s egyet a püspök felé mosolyogtak, ki ugyan megcsóválta fejét, de arcán derültség mutatkozott, s nem kívánt ellenszegülni a jó barátok ártatlan tréfájának.

Bejött az öreg révész, látván az ösmert urakat, mindjárt az ajtónál megállt, nehogy alkalmatlanságukra legyen, s minthogy a püspök elébe ment, annak kezét megcsókolta.

- Ne bántsa öreg! - szabadkozék a püspök, de a révész szóközben már régen elvégezte.

- Mi újság, révész gazda? - kérdi az apát.

- Újságot mondjak ilyen uraknak? én? ki napestig a vizet verem ötven esztendő óta?

- De annál több emberrel jön össze a két oldalról - mondja a direktor - azoktól csak meghallhat valamit.

- Jobb szeretném, ha nem hallanám, nagyságos uram, azt tartom: egy embernek elég volna kettő helyett egy fül, azt is inkább tartaná bedugva a mai világban.

- A franciákról beszélnek úgy-e? - kérdé kíváncsian a gróf.

- Az is odakeveredik a sok szó közé.

- Mi híre van a franciáknak?

- Hogy nyakunkon van, - veszett volna az országában, most nem terelnék az embert fegyver alá.

- Aztán fél, öreg? - kérdi a direktor.

- Ha félnék, nem volnék révész, uram, ilyen bolond vízen, mint a Balaton, mely szél nélkül is megháborodik.

- Valakinek csak el kell menni az országot védelmezni - mondja a gróf.

- Igaz, méltóságos uram, hanem ha olyan ember megyen el muszájból, aki mikor hazajött, nem tudja, hogy mit védelmezett, pedig vagy keze vagy lába maradt el: ugyan keserves szemekkel néz ám arra, ki az erdőket bújta, mikor háborúba kellett volna menni.

- Na, de hisz a nemesség is fölkelt most.

- Van miért, méltóságos uram,... s tán nem vétek szómmal, ha kimondom, hogyha az a fölség nem bír a franciával, s ez a baja - hallgassa meg a mi bajunkat is, aztán akkor mondja meg, hol az az ellenség: tudom nem élődik rajtunk.

- S mi bajuk van öreg? - kérdi a püspök.

- Meggyónni sem merem.

- Ki tudja meg, ha nem szólnak? Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.

- Jó az isten, jót ád, - szólt bele az apát, nagyon is tudva, hogy az öreg révész mit gondolt, ösmerve őt hosszú idő óta, megkérdé a révészt:

- Mi járatban fáradt föl a hegyre?

- A méltóságos püspök úr, hogy így éppen kézen van, azt gondoltam, nem bántom meg szómmal, ha esedezni merek,... egy örökben tartott fiam van, azt akarnám mielőbb asszony mellé állítani, s nehogy húzódjék a dolog, még mára vagy holnapra az esketőre engedelmet kérek.

- S nem gondolt az ország bajára, öreg, hogy most lakodalom juthat eszébe még?

- Értem, mit mond méltóságos uram!

- Annál jobb, úgy maga is tudni fogja, hogy a kötelesség elől elvonni valakit vétek.

- Igaza van a méltóságos püspöknek,... minthogy azonban a világon egy árendás kunyhón s egy lányomon kívül egyebem nincsen, ki veszi le rólam az én apai kötelességemet?

- Míg él, senki, - mondja rá a püspök.

- Méltóságos uram, ezt a lányt most férjhez tudom adni, tetszik tudni, furcsa portéka a lány, néha ugyan kérik, máskor pedig kínálva sem kell senkinek, s én azt hiszem, hogy az ilyen vén fejnek nem sok várni valója van ezen a világon.

- Furcsa dolog éppen a katonaszedés idején.

- Nemes legény kéri? - kérdi az apát.

- Nem nemes az, méltóságos urak.

- Na, most olyan időket élünk, hogy eltagadja némelyik szívesen, - jegyzé meg a püspök.

- Aki pedig nem az, nem vállalja magára szívesen, méltóságos uram.

A gróf félre húzá az öreg direktort.

- Uram! beteg ez a nemzet, ha még a veszedelem sem tudja fölverni, ez az eltompulás, midőn a veszedelmet ily nyomorúságosan várja!!!

- Gróf úr, én nem hagyom figyelem nélkül az állapotokat,... a hadjárat alatt folytonosan vigyáztam a népet, mely e harcot egykedvűen nézi.

- Fájdalom, míg a török háborúban dühödtté tudott lenni.

- Mert az a kegyetlenség harca volt, s a legbensőbb önvédelem kényszeríté ellenállásra, s nemcsak vagyont, de nőt, apát, anyát és gyermekeket kelle védelmezni.

- Hát most?

- Tegyünk példát, gróf úr, van-e valami félteni való? - mondja az öreg ismét a püspökhöz fordulván, ki a révésszel tanakodott eddig.

- Révészgazda, - fél-e a nép a franciától? - mondja meg igazán.

- Ha meg kell vallani - mondja az öreg - nem is nézi ellenségnek.

- Azt, ki fegyverrel jő?

- De azt mondja a nép, hogy csak a gazdagokat bántja, az urakat, papokat, de a szegénységet nem.

- Esztelenül hiszik, édes révészem... az ágyú nem itcés üveg, hogy két sereg egymást kínálgassa vele, az ágyúgolyó pedig nem ered szóba a katonával, hogy ki volt apád? vagy hogy magad ki vagy? hanem csinál sántát, bénát, ahol éri.

- Magam is azt gondolom.

- No, lássa,... hanem kérdem, ha ez a francia megmondaná végképp, hogy mit akar? azaz például azt mondaná: minek áll utamba a magyar?... én úr akarok lenni a világon, de előbb el a láb alól a magyarral...

- De már, uram... - szól közbe a révész.

- Hadd mondjam odább, - szólt a direktor - ha mondom, azt mondaná: hogy el a láb alól a magyarral... vagy úgy eltagadja magát...

- Én nem, uram...

- No, hiszen én sem,... hanem csak mondom, ha megparancsolná, hogy aki egy szót szól...

- Azért is tág torokkal beszélnék!

- De parancsolna ám!

- Annak aki szavát fogadná, de nem nekem!

- Hát az a nagy francia sereg!

- De, nagyságos uram, ha összeállunk, mi is el tudnánk nyújtózkodni olyan hosszúra, hogy azt a francia sereget végig érnénk.

- Öreg, öreg, hová beszél magáról, ilyen ősz fejjel?

- No már igaz, hogy fejemen a dér, de nagyságos uram, könnyebb puskát is láttam én, mint az evezőlapát, s ha más nincs: az is jó lesz.

- Na! mi ketten talán még elmennénk.

- De a többi sem marad el, isten szenthároms... jaj! mit is mondok, - szól az öreg a püspökre nézve, míg a gróf lelkesülten kezet szoríta a direktorral, ki éppen súgva kérdezte a grófot:

- Mit szól méltóságod?

- Még megélünk... lehetetlen elvesznünk - kiáltott föl a gróf, visszavezetvén az öreget a másik beszélgetőhöz.

- Mitevők legyünk hát? - kérdi a püspök a révésztől.

- Szinte megbántam, hogy kérni jöttem, mikor legényembernek egyéb dolga akad most, mint feleség után bolondulni.

- Nem úgy, öreg,... - mondja a direktor - még talán nem vagyunk egészen a végső végén, aztán ha rákerül a sor, a feleséges ember is üthet akkorát a francián, mint a nőtelen, legalább a feleséges tudja, hogy kiért kell agyonverni.

- Hát szólhatok, méltóságos uram? - kérdi félbizalommal a révész.

- Nekem meg van kötve a kezem...

- Tudtam, hogy hiába jövök.

- Ki tudja! - mondja a direktor - csak nem kell abbahagyni.

- Már nem merem kérni ő méltóságát - szabódék az öreg - ha meg van kötve a keze.

- Ahogy vesszük, öreg, holnap már én is megengedhetem, de ha ma akarja a dolgot, úgy ez uraknak is van beleszólásuk.

- Mi pedig megengedjük - szólának a körülállók, mire a révész köszönő arccal felelt az uraknak.

Elment az öreg révész,... az együttmaradtak összenéztek, kiki megtalálván a gondolatot, melyen leginkább meg tudott nyugodni.

- Tehát van mégis valami kincsünk, - mondja a gróf.

- Nyelvünk - mondja a püspök.

- Most pedig az a legfőbb, hogy a népnek valahára ne csak országa legyen ez a föld, hanem hazája is.