Virrad, haladjunk!

Olvasta már, amice, a marcali búcsút az újságban? - kérdi Tapadó azt a fiatal szolgabírót, kit egyszer az úriszéken láttunk, s ki most éppen, egy hírlapot húzott elő.

- Urambátyám, bizonyosan a "Nemzeti újságot" hordatja.

- Nekem az is jó, - jó öreg bötűkkel van nyomtatva, aztán jó levelezői vannak, minden búcsút megírnak neki, aztán nem farag annyi új szót, mint az a Helmeczy, - annak már a puskapor sem jó, most már "lőpor"-nak keresztelte.

- Aztán egyéb újságot nem szokott olvasni, drága urambátyám?

- Alig győzöm hinni egynek a hazudságát, - már hányfélét beszélnek arról a Kairóról (akkor az volt a nevezetes hely).

- Soha se törődjünk mi Kairóval, urambátyám, meg a marcali búcsúval, hol urambátyám, tudom, kedvére kiette magát a vendégszerető tiszttartó asztalánál, - hanem olvassa csak ezt az újságot, - bezzeg mosdatnak ám bennünket!

- Hadd lám! - mondja amaz, oldalzsebéből pápaszemet kotorászván elő.

- Majd elolvasom én, kedves urambátyám, - tán majd így nem üti meg a guta.

- Hüm!... maga mindig bolondoskodik,... na hát olvassa maga.

- N. megye. Virrad, haladjunk! ez volna megyékben a jelszó, ha nem akadnának emberek, kik még a keréknek rúdját is hátul tetetnék, hogy valamiképpen haladóknak ne tekintessenek...

- Hüm!... - dünnyög rá az öreg, míg amaz folytatá.

- Utaink ott vannak, hol az első kocsicsapást vágott magának, s addig nem igazítanak rajt egy kapavágást, míg a főbíró, vagy valamelyik fizetéses táblabíró föl nem dűl.

- Üm!... - dörmögi ismét az öreg, nem zavarván szóval az olvasást.

- Igazságszolgáltatásunk csak olyan, mint országutaink, - de mit törődik vele a táblabíró, csak a diurnum meglegyen, - s minthogy a forspontos ló úgy is ingyen jár, kész elszenvedni a rázódást, csak útcsinálásért ne kérjenek pénzt...

- M!... - ami annyit tesz, hogy az öreg már a szája szélét mozgatja csak, mintha egy "m" bötűt mondana ki...

- Vármegyeházunk tömve van rabokkal, - persze, kényelmes dolog a bőrös széken elüldögélni órahosszat a sedriában, a rab pedig várjon, - s amint gonosz nyelvek beszélik, kihallgatatlan rabunk van néhány száz, mégpedig olyan is van néhány, hogy tizenöt, tizenhat év óta nem kérdezte senki, - miért ül ott? s ha megkérdenék, tán majd azt is megmondaná némelyik, hogy tizennyolc éve ül ott benn.

- Csak enni kapjon a gazember! - gondolja magában Tapadó.

- ...Ki kell szellőztetnünk megyei rendszerünket, és álmos tisztviselőinket olyanokkal váltsuk föl, kik pápaszem nélkül is látnak!

- Amice! aztán ez nyomtatásban van?

- Itt van, spektábilis, elviheti magával, és otthon kényelmesen megolvashatja.

- Aztán szabad azt megírni?

- De már meg van írva! urambátyám, ennek egy bötű híja sincsen.

- De ki írta ezt amice?

- Sohase törődjék vele, kedves urambátyám, nem azt kell kérdezni, hogy ki írta, hanem mit írt?

- Semmi kibújás, amice!... egy egész vármegyét leckéztetni, az nem megy! majd meglátjuk, hogy ki az a drágalátos jó madár?

- De hát azt kérdem, urambátyám, hogy igazat írt-e az a levelező?

- Lárifári!... igazság, nem igazság, - nem bízták azt minden rongy emberre! - ha nem tetszik valakinek a vármegye, menjen pokolba, talál még elég vármegyét! de hogy itt leckéztessen bennünket, - előbb hadd lássuk, ki apja fia?

- Én megmondanám urambátyámnak, de félek, hogy agyonüti, pedig még amint tudom, még egy levelet akar írni, abban aztán benne lesz az is, hogy a zsidófalók itt-ott korrespondeálnak a zsidókkal, mégpedig per "kedves barátom, Jakab!"

- Hazudság!

- Dehogy hazudság? urambátyám, szóról-szóra igaz, hogy a levélben a fürdő is benn van, - meg más is! - Toldalékul aztán ország-világ csúfjára meg lesz írva, hogy a tens urak hogy bolondíttatták el magukat október elsején a veszprémi piaci...

- Ugyan, már tág torokkal kell az ilyet beszélni?... - mondja engesztelődöttebb hangon az öreg... - Tudom én, hogy ezt mind uramöcsém akarja megírni! hanem rá tudná vinni a lélek, hogy egy ilyen öregembert, mint én, a világ csúfjává tegyen?

- Nem, urambátyám, nem akarom, de más sem! csak azt akarja megmutatni, hogy nagyon sok igazságot lehetne elmondani, de magánügyekhez semmi köze, és megelégszik azzal, hogy közbajainknak olyan részéről szól, mely sem több, sem kevesebb mint országos gyalázat.

- Nojsz, nem tagadom én ezt, édes öcsém!... hanem mondd meg már nekem, bizalmasan, négy szem közt, - ki írt abba az újságba?

- Kedves bátyám! nem ki, hanem mi, értette?

- Jól van, jól, - öcsém, hanem azért mégis megmondhatnád!

- Ezt már nem teszem, ne is kívánja tőlem.

- De hát bántotta valaki azt az embert, hogy a vármegyét így csúffá teszi?

- Megint személyes dolgokkal vesződik, urambátyám!

- Ti mindjárt elcsavarjátok a szót, - hanem azt mondom, öcsém: ráért volna még ez a dolog, nem így kell az emberekkel bánni!

- De majd instanciát írjanak mindenkihez különösen! Jó volna, urambátyám, csakhogy ez a másik mód kényelmesebb, majd akinek fáj, jajgat.

- Azt elhiszem, csakhogy ha ez így megyen, öcsém, nem állok érte jót, ha én egyszer jó kedvemben elkiáltom magamat az utcán, még azt is kiírja valaki?

- Megtörténhetik.

- És ha nekem úgy tetszik, hogy a béresemet akkor kergetem el, mikor akarom.

- Ha oka lesz rá?

- De ha nem lesz! ha nekem a pofája nem tetszik?

- Akkor, kedves urambátyám, neve olyan öreg bötűkkel jő az újságba, mint az öklöm.

- Ejnye, forgós teremtette, hisz úgy semmiről sem biztos az ember, hogy...

- De sőt csak így biztos az ember, az apró zsarnokok kipusztulnak, és minden ember meggondolja magát mit cselekszik: és úgy viseli magát, mint becsületes magyar emberhez illik.

- Hát mért vagyok én nemes ember?

- Hogy különb ember legyen, urambátyám, mint más!

- Köszönöm szépen, mikor minden lépten-nyomon félnem kell, hogy egy újságíró leskelődik utánam, ki tetteimet latra veti.

- Urambátyám tetteit éppen úgy, mint másét!

- Szerbusz neked nemesi szabadság! bújjék az ördög az olyan jusba, ami nekem is van, meg másnak is! - Hát az ősöm mért ontotta vérét? - kérdi a másikat, ki már előbb kinyitotta a tárcát és jegyezgetett.

- Csak beszéljen tovább, édes urambátyám, - angyali dolgokat beszél.

- Hát maga mit csinál?

- Följegyzem e párbeszédet, - mert ennél találóbbat és jellemzőbbet nem hallhatnék drága pénzért sem.

- Üsse meg a nád uramöcsémet, milyen bolonddá teszi az embert, - addig kunérozza, hogy újságba tehesse!

- No hát ne féljen, bátyám, nem szólok senkinek az egész dologról, hanem figyelmeztetem, jövőre úgy vigyázzon minden tettére, hogy újságanyagul ne szolgáljon, mert akkor nem én leszek az oka, értette urambátyám? - Ezzel a fiatalember kezet fogott és elment Tapadónak kezében hagyván a hírlapot, melyben a megyei közgyűlés állt...

Ha most egy szénás szekér melléje támaszkodnék, ki nem mozdítaná helyéből, - mert úgy állt ott, mintha leásták volna.

Mit vétett e böcsületes, jó ember, hogy a század második negyedébe lökte a sors, hogy éppen az ő két mázsás hústömegét taszigálja odább minden indítvány-csináló? - és hogy éppen ő legyen az a szerencsétlen, ki bármerre forduljon, mindig oly szerencsétlen, hogy azt a helyet mondják leghátulsónak, hol ő áll?

Meg nem nézne egy bárányölést a világért, mert még annyi bátorság sem volt az ártatlan állatban, hogy legalább egyetlenegyszer lökte volna oldalba, miért aztán ő is megérhetné a bosszú óráját, és látva a báránynak torkán a kést, - elégtételképpen mondhatná: úgy kell neki!

Nem tagadjuk, megindulás nélkül nézte, mikor a rabot vallatták, és az olvasatlan tizenkettőből éppen most ütik rá az ötvenediket, - és még sem vall a gazember, hanem azt mondja Tapadó bácsi egész dühében: majd megunja ő kelme, s aztán egyszer csak megvallja!

Higgyétek meg, ez ember ezt oly szent meggyőződéssel hiszi, hogy még azért is képes volna még ötvenet rá olvastatni, hogy az első ötven előtt is már megvallhatta volna, tehát miért nyúzatja magát?

Hegedültesd el a kedves nótáját, aztán mondd neki, hogy azt a szép tajtpipát nem mernéd elkérni tőle, s meglásd, örök haragosoddá válik, ha el nem veszed tőle, - és a rudas lovát is rád kínálja, - a bekecséből pedig még ezután vetkőzik ki, hanem azért kérj tőle egy krajcárt, hogy azzal megváltsd a parasztnak minden tartozását, - kész veled verekedni, összetör száz forint ára asztalt, üveget, hegedűt és bőgőt, - de még sem ád, - mert ő nemes ember, nem tartozik vele.

Minő gyötrelemmel ül a kocsiba, zsinóros hajdúja rendesen azon utasítást kapta, ha hogy a forspontos rosszul hajt, vagy elalszik, lökje le a bakról, ha a völgynek sebesen hajt, üsse hátba, - ha az árokba visz, megmondhatod neki, olyan huszonötöt kap, hogy ötvenért sem adja.

- Hisz ez kegyetlenség! mondják önök.

Nem, uraim!... ez csak beszéd, - éppen oly megszokott valami, mint mikor valaki prüsszent, és az egész közönség egészségére kívánja. (Abban az időben még legalább kívántak ilyesmit az emberek.) Higgyék meg önök, egyetlenegyszer sem teljesedett be ez a szigorú parancs, - a forspontost egyszer sem lökte le a hajdú a bakról, - egyszer sem ütötte hátba, - annál kevésbé kapott huszonötöt, ámbár az is igaz, hogy a forspontos vigyázva hajtott, nem aludt el, és az árokba sem vitte a kocsit.

Ez a sok ígéret csak preservativum medicamen volt, melyről hiteles pöcsét alatt kiadható a bizonyítvány, hogy használt, - tehát most tessék elítélni.

Beült a csézába, melyből a tensasszony már emancipálta magát, de azért a forspontos mindig tudta, hogy neki abba kell fogni. Hátraveti magát a meghurcolt ember, szemei előtt az újságcikk bötűi kápráztak, és levegő után kapkodott, mintha inogni érezné maga alatt a földet, - pedig a cséza bolondult meg az országút valamelyik tág gödrében, midőn a forspontos keresztül nyargalt rajta. Oh! ha megmondta volna előre a hajdúnak, a hajdú pedig a forspontosnak, hogy vigyázzon, mert ha rosszul hajt: lelöki a bakról!... Most mily édes álma volna a tollas kocsi ringató bordái közt, - de ezt az orvosságot elvitte az ördög,... azaz: átkozott újság!

Odább fűzte aztán a gondolatokat, - mik csak terhére valának, hisz ő az úton aludni szokott hajdanában, de most vigyáznia kell, hátha valami völgybe rohan le a gaz paraszt, s még kitöri a nyakát, pedig neki csak egy van, - s arra is végtére magának kell vigyázni, hisz a hajdúnak sem mer már parancsolni, hogy az isten büntetne meg minden újságírót, ahol egyetlenegy találtatik a földön.

- Megbomlott a világ! - sóhajt föl az öreg, megeresztvén zsinóros attilájából egy gombot, mely gömbölyűségének terjedelmét nagyon átfogta, - és egy nagy fohászra szívta tele a tüdőt, valamint arra is megesküdött, hogy de még sem tart ezzel a rohanó néppel, mely a magyar nemesség szabadságát alá akarja ásni!

- Durr!...

- Ágyúlövés talán? - kérdik önök.

- Hol ágyúznának most?... hát nem látják önök, hogy a tekintetes úr minő kínnal mászkál ki az árokból?

- Huszonöt botot az akasztófáravalónak!... Ezt mondta volna a jó bácsi, ha merte volna, de már annyira mellén ült a nyilvánosság ördöge, hogy csak gondolni merte.

- Eltörött a tengely! - mondja a hajdú.

- Hogyan törött el? - kérdi gyötrelmes hangon Tapadó.

- Nem tudom, tekintetes uram! - felel a hajdú, hisz egészen egyenesen vagyunk, nincs itt akkora kődarab, mint egy krajcár, - aztán mégis eltörött!

- El ám!... - okoskodik a paraszt, - mert fatengely van a kocsiban, - aztán ennek a csinálójára már nem emlékszik senki... Csak nem tarthat száz esztendeig!

- Igazad van, édes fiam, János! - mondja egész szelídséggel az úr, mintha legkedvesebbik fiához szólna.

- Aztán mért is nem csináltat, tekintetes uram, valami jó vasas tengelyt?

- Okosan beszélsz, édes fiam, János!

- Az ilyen kocsiban még a nyakát is kitörheti a tekintetes úr!

- Szent igaz, édes fiam, János!

- Még utóbb kinevetik a tekintetes urat, hogy fatengelyes kocsiban jár!

- Hogy is ne! édes fiam, János.

- A mai világban csak illendő dolog, hogy ilyen úr, mint a tekintetes úr itt ni, új módi kocsiban járjon.

- Majd veszek egyet, édes fiam, János.

- Akkor parancsoljon aztán, tekintetes uram, hogy fogjak be! - okoskodik még odább - csak fogódzni győzzön a tekintetes úr, úgy elviszem, hogy még a fecskét is elkerüljük.

- Jó gyerek vagy, édes fiam, János!

- Most pedig ennek a fatengelynek köszönheti a tekintetes úr, hogy gyalog megyen hazáig.

- Pedig az már nehéz munka, édes fiam, János!

- Na, ne búsuljon, tekintetes uram, - vigasztalja a paraszt, legalább ez a kis tanúság nem vesz kárba! Isten áldja meg a tekintetes urat! - mondja a paraszt fölülvén a kifogott lovakra, hogy egy másik kocsiért nyargaljon hazáig.

Itt van!... mindezt mily békésen tűri ami jó öregünk, - ki már nem győzi a törölgetést a gyaloglás miatt - és majd megöli a szégyen, hogy a kocsiról lemaradt, - de hogy mégis szépítse a dolgot, azaz mintha csak mulatságból sétálna a vetések mellett, előveszi a nála maradt újságot, hogy azt szórakozás végett (?) olvasgassa, de íme, a legelső sorban vastag betűk tolakodnak elő, hogy kísérője legyen e két szó: Virrad, haladjunk!

Nem bírta olvasni, - melle szorulni kezdett, attiláját végig kigombolá, hogy keble szét ne durranjon, és elkeseredetten gondolt arra a boldog világra, mikor nem volt még annyi újság, mint most, - hajdan egybe még a búcsúk és templomszentelések sem fértek bele, de most már egymás hátán él ez a nép, - még a hazudságból is kifogy, tehát mi az ördögöt csináljon, - most már azt is kiírják, hogy mit csinálnak az emberek otthon!

A diurnumot fölemlegetik.

A forspontot megsokallják.

Még otthon sem teheti az ember azt, ami neki tetszik.

- Fölfordul minden a világon! süssék meg a nemességet, most már fogjunk kezet a parasztokkal, én sem vagyok különb ember, mint az! - mondja nagy búsan beérve a kúriára, hol a kutyák is ugatva fogadták, ritkán látván gyalog a tekintetes urat, s akkor is a sok kutya mindig vele sétált.

- Mondtam, hogy fölfordul a világ! - bosszankodik az öreg, pálcájával nagyot húzván legelőször is a házőrző ebre, mely a derekas vonásról legelőször ösmerte meg a gazdát.

- Ki az? - szólt ki egy vásott hang az emeletből, a kutyaneszre jövén ki a folyosóra az asszony.

- Én vagyok! - mondja bosszúsan az öreg.

- Hát a tekintetes úr nem tudott valahová úriszékre vagy sedriára menni?

- Már meg elkezdesz, úgy-e?

- El ám!... - dühöng az asszony - mit ölöd itthon az időt? Ma akartam utánad küldeni a lovakat, hogy itthon ne egyék a drága szénát, mikor máshol zabot is ehetnek.

- Ugyan kérlek, édes feleségem, - várj meg, míg a szobában leszek.

- De majd visszaterellek én, - hogy találj dolgot máshol, ahol legalább csurran vagy csöppen valami!

- Nem látod, angyalom, - mentegetődzék a férj - hogy el vagyok fáradva, mint a barom, hisz gyalog jöttem fél útról, összetört a tengely.

- Remélem!... - jegyzi meg az asszony - hogy az a paraszt már megkapta a magáét.

- Jaj! csak asszony ne szólna a dologba, amihez nem ért; - türelmetlenkedik az öreg.

- Hát a tekintetes urat mi lelte, hogy így megszólamlik? (azaz: beszélni mer!) úgy-e?

- Majd megmondom mindjárt, csak fölérjek; - mondja némi eréllyel az öreg.

- Azt már nagyon szeretném hallani. - pattogott az asszony, bemenvén a férje szobájába.

- Látod ezt az újságot? - kérdi a férj.

- Látom!... - felel amaz - elég birkát, tehenet látok kipingálva itt hátul.

- Az hagyján, - mondja ismét amaz - azok eladó marhák, s azokat legalább dicsérik, - hanem jaj annak, kit beljebb tesznek az újságba, azt úgy megviselik azok az újságírók, mint a fehérítetlen vásznat. Azért édes feleségem, állj ki az udvarra, és beszéld ki az egész világnak, hogy lovainkat hova küldöd abrakoltatni, - és hogy miért kell nekem úriszék!...

Az asszony bámulva hallgatta, s minthogy ez egyszer alkalma esett Tapadónak közbeszólás nélkül beszélni, megkísérté a beszéd folytatását.

- ...Beszéld el, hogy a malomba is forspontos viszi a búzát, - mert mért állna reggeltől délig hiába az udvaron, - mikor én csak tizenkét órakor indulok el a szomszéd faluba deputációba! Csak beszéld jó hangosan, hisz te nem kíméled a tüdőt, - jó lesz, dirigáld a házat ezután is, helyettem is, majd ha aztán szép cifrára kipingálnak bennünket, akkor bőghetsz!...

Az asszony szó nélkül kiment, s az öreg némileg könnyebben érezte magát, már az ő kezébe is akadt fegyver, mégpedig az a gyilkos újság, mely előbb őt izzasztotta meg.

Most már előbb érzett magában bátorságot, és a megyei levelezést el merte olvasni.

- Utaink... - kezdi az olvasást, hanem mindjárt bele is okoskodik.

- A bíz nem jó, hogy a nád üsse meg, - ma kicsibe múlt, hogy a nyakamat ki nem törtem, pedig a vármegye nem talál olyan mesterembert, aki megreperálja!... tehát jó, hogy kitették az újságba, majd egyszer mégis megcsinálják, aztán azok a liberálisok majd odamondogatják a viceispán úrnak, hogy a vármegyeháztól egész az ő falujáig olyan az út, mint a deszka, hát mi felénk nem lakik ember? úgy kell neki, nem nekem fáj.

- ...Kihallgatatlan rabunk van néhány száz!

- Ez a fiskus dolga, - miért nem fogad napszámost a kertjébe, mért gyomláltat a rabokkal, - semmi közünk hozzá, ha ő beküldené őket a sedriára, mi majd elbánnánk velük! úgy kell neki, hadd tegyék újságba.

- ...Olyan is van, - olvas tovább, - kit tizennyolc esztendeje nem kérdezett senki.

- Ez már egy kicsit sok: hanem bizonyosan az ördögnek sem kell, hogy nem sürgették, vagy otthon nem a legjobb dolga lehet, hogy szívesen megmaradt szó nélkül a megyeházán, hanem mindjárt meglátom én, ki lehetett ez?

Ezzel előszedett egy csomó írást, mit tegnap összekeresett a megyeháznál, és azokból néhány órai kutatás után meglelte a mi kanászunkat, kit csakugyan ő a sedriában egyetlenegyszer sem látott.

- Kiss András!... szólal meg Tapadó - ...akárhány Kiss van a világon meg a tömlöcben, hanem ha ez oly rég van itt, nagy okának kell lenni, hanem majd kibalházom én!

Föl s alá lépdelt, - a hírlapot mint valami corpus delictit tartá markában, és hosszú gondolkodás után méregbe jött.

Dejsz!... tekintetes főfiskus uram, a sedria nem lesz a kend bolondja, hanem ha már az újságok pörkölni kezdik az embert, piruljon kend maga!...

Néhány óranegyed múlva már nem dühöngött az újság ellen, - a sorok nem valának oly rémletesek, és komoly hangon olvasgatni kezdett, mintha így kevésbé volna rémletes e két szó: virrad, haladjunk!