Nem adózunk.

Lobogtak a zászlók, melyeknek két különböző jelszavuk volt: Adózunk! Nem adózunk!

Hány embert vertek főbe a két szóért tiszta meggyőződésből, mert mindenik azt hitte, hogy részén van az igazság, egyik a megérdemlett nemes tettnek árát akarta, míg a másik azt gondolá, legyünk nemesebbek, és ne kérjünk érte árt.

Ha mi vagyunk nemesek, miért fizessen érte a jobbágy?

Már ekkor hatalmasak valának a párttusák, és a számítás ügyessége vetett súlyt a mértékbe.

- Győznünk kell! - mondja a főispánnak öccse, különben az egész ország előtt leszen meggyalázva a megye, mely első emelt szót a nép ügye mellett, - uraim, tudnunk kell, hányan leszünk?

- Itt a megyei nemesség összeírása! - mondja Szántay - hatezer szavazható nemes, belőle háromezer részünkön, - erre számolhatunk, anélkül, hogy egy icce bort kellett volna megeresztenünk.

- Semmi baj, tehát - mondja a gróf - csak azon kell lennünk, hogy a csoportot együtt tartsuk, mégpedig józanon, legalább egy ember sem marad el, aztán lássa az ellenpárt, hogy ittasait miként támasztja föl.

- Győzni fogunk, mondja Szántay, hisz az ellenpárt fejének, a plenipotenciáriusnak fia is részünkön van! mondja, mosolyogva nézvén egy szeplős legénykére, kit már rég láttunk, hanem azért felnőtt.

Szétment a társaság, melyből ki-ki karonfogva ment el, csak az ifjú Klein rohant egyenesen a főispáni szállásra, hol édes apjának rögtön tudtul adá a hallottakat.

- Tehát háromezren vannak? - kérdi Klein úr.

- Fejenkint összeszámlálták őket, édes apám, - azért nincsen más mód, mint táborunkat szétnézetni, s aztán tájékozni a dolgot.

- Ember vagy fiam, - mondja Klein, csak menj a farkasok közé, aztán ordíts, - mi pedig édes főfiskus úr, tartsunk népszámlálást.

A számlálás megtörtént, azzal az eredménnyel, hogy huszonöt embernyi kisebbség ütötte ki magát.

- Végünk van, barátom, - mondja a plenipotenciás, pedig már éjfél van, honnét veszünk embert?

- A pokolból, édes barátom! - mondja a megyei fiskus.

- Jaj, amice, csak ne bolonduljon most, hanem beszéljen okosan.

- Már mondtam tisztelt plenipotenciárius úr, hogy a pokolból hozom, - hisz hol volnánk közelebb hozzá, mint a megyeháznál, hol a börtönök telvék gazemberekkel.

- S mit akar velük?

- Szavaztatni, drága plenipotenciárius úr, kerül onnét ötven, és ha kell, száz.

- Nemes emberek?

- Fele!

- Fele?... mit használ, ha a többi paraszt!

- Nemes ember lesz azokból is mindjárt, mihelyt én akarom, - mondja némi célzással a fiskus, mintha az valami újdonság volna nálunk, hogy valaki könnyen nemes emberré lesz. (Klein úr elvörösödött, ámbár nem is gyanítá, hogy a fiskus sokkal többet tud, mint ő.)

- Csak intézze a dolgot, kedves barátom, belátása szerént! - mondja Klein úr, - most már aludni megyek.

- Bízvást, - mondja amaz - tehát jó éjszakát!

A főfiskus régóta szolgálta a megyét, s jól tudta, hogy a nemesítés mestersége mennyit hoz a konyhára. Egyszersmind igen bölcsen emlékezett azon történetre, midőn Klein úr egyszerre mint Kiss csöppent le az égből, és ugyanazon időtájban hozták be ugyanazon faluból a kanászt, kinek éppen nemes Kiss András volt a neve, és amint a kanászt egyszer szóval kikérdezte a fiskus úr, nagyon hamar kitalálta, hogy itt Jakab mestersége intézte a tervet.

- Jó lesz pecsenyeforgató rabnak! - gondolá magában, annak sem lesz rossz dolga, meg a főfiskus úrnak is kijár a haszon azon alakban, mint ő a legelső nyugtatványt megírta, valamint Jakabot is meg tudta ő jó móddal fejni.

Mielőtt lefeküdnék, a főispán úr konyhájáról magához rendeltette a pecsenyeforgató rabot, ki azóta fehérre vénült már.

- Hogy is hívják kendet?

- Nemes Kiss András! - mondja otromba büszkeséggel a kanász.

- Kendet én haza eresztetem, ha valamire hasznát lehetne kendnek venni.

- Tessék parancsolni!

- Holnap ötven embert válogat kend ki a nagy tömlöcből, ha kikerül a nemes emberekből, jó, ha nem, hát más is jó lesz, de csak olyan verekedőket.

- Elég van, telik annyi!

- Azokkal a hátulsó udvarból a fehér tollasok közé keveredik kend, - és mikor szavazásra kerül a sor, ha kérdezik, azt felelik: nem fizetünk adót.

- Más nem lesz a parancsolat?

- Semmi, hanem ennél több szó ne legyen halálos holtig! - most elmehet kend.

Ekképpen kész volt a terv, egyéb nem hiányzik, minthogy a nemesség kezdje meg a munkát.

Reggeli kilenc órakor már helyen volt a két párt, s a főispán Klein úr utasításából, szavazásra ereszté a nemességet.

A zöld tollasok serege keresztülment már a szavazaton, - következék a másik párt, sőt abból is már keresztül ment annyi, hogy amint Szántay az ablakból számolgatá, a hátralévő ötszáz közt az ellenfélnek legalább 50 szóval többsége lesz.

- Legyőznek bennünket! mondja Szántay a grófnak, - csak azt nem tudom, hol a pokolban szedték e többséget?

- Országos kudarc! - mondja a gróf nehezült lélekkel.

- Nincsen egyéb hátra, menjünk le, - vigasztalódjunk a gondolattal, hogy majd máskor új csatát kezdünk és a győzelem végre is a mienk!

- De a mostani szégyen! - kiált föl újra a gróf, azonban mielőtt folytathatnák az aggodalmas beszédet, Tanti jött föl a folyosóra és megrántván Szántayt, kérdi:

- Tekintetes uram! húzshatjuk-e már a nótát?

- A nagyidait, Tanti!... ma az éppen ránk illik!

- Azstán nem elig ami népünk?

- Látod, még ötszáz ember áll ott lenn, és abból majdnem ötven fölözi a mienket.

- Hadd lám! - mondja a cigány, lenézve az udvarra s minthogy a cigány még a pokolban is ösmerős, némi körülnézés után mondja: Tekintetes uram, - his azsok oda lenn vagy sázsan rabok!

- Lehetetlen! - kiáltának föl, nem annyira kételkedésből, mint csodálkozásból.

- Szha én nem esmerem iket, nagyságos uraim, akkor az idesapjuk sem ismeri.

- Hát ki az az ősz ember? - kérdé Szántay a kanászra mutatva, - ki a többi előtt áll, mintha valamennyi az egyre hallgatna - úgy látszik az a vezér!

- Semmi baj! nagyságos uram, - semmi baj - mondja a cigány fölismerve a kanászt, - s örömtől villogó arccal gondolván a pipagyújtói estvére, - mit is kell mondani: nem adózunk?

- Mit akarsz Tanti? - kérdi Szántay.

- Jaj, tekintetes uram, ne kérdezzsen: adózsunk vagy nem adózsunk?

- Adózunk!... bolond! - mondja Szántay kedvetlenül, nem tudva mit akar a cigány, ki csak a jelszót várta, s aztán a hátulsó lépcsőzeten leszaladván, a kanászt félreszólította.

- András bácsi! ki vagyok én?

- Tanti...! - szólt a kanász megilletődött hangon, egyszersmind kezet fogva a viszontlátás édes örömében, megemlékezvén, hogy a cigányt és Pistát csak Szántay közbejötte menté meg a keserves kíntól.

- Kedves Andris bátyám! - ujjongott a cigány örömében.

- Adj hálát annak a jó úrnak, hogy benneteket megmentett olyan hosszú rabságtól, mint az enyém, mert ha én kiálltam is, te alig, az a szegény Pista pedig koldusokat hagyott volna maga után, meg gyalázatot.

- Látja ked azst azs urat azs ablakon jobbról?

- Ki az?

- Szántay úr... hallja kend, adósa vagyok én annak, mert már egyszer a vastól, egyszer a derestől mentett meg, az úristen áldja meg!

- Még a halóföldjében is, Tanti, - hanem most már embereimhez megyek.

- Andris bácsi!... csak egy-két szót még.

- Hallom, Tanti!

- Nem tudom kihez szegődött kend, - csakhogy nem Szántay úr mellett van, azt tudom.

- Bizonyosan tudod ezt, Tanti?

- Verjen meg a devla, ha igazsat nem mondok, András bácsi, - mondja cigány - azstán meg még egyet mondok,... ha én akarok nemes ember kend, ha akarom nem!... Értette kend?

- Tanti!...magam is félek, hogy szembe kiáltja valaki, mert a feleségem után nem tudom ki őrzi!

- Azs úristen meg én, édes Andris bácsi!... hanem erről majd máskor besílünk, ha besílünk, de ha ezs a csoport ma azst mondja, hogy nem adózsunk, annyi, mintha én meghaltam volna, azstán mikor én hallgatok, kend akkor már egy picsit se nemes ember!

- Nem kérdezlek tovább Tanti, - tudom, hogy ártatlanul szenvedtem, - tehát nem vétek senki ellen, ha megszabadulok, - tehát tisztelem Szántay urat, - mink is adózunk!

Tanti megint a garádicson volt, hanem mielőtt az illetőkhöz menne, dobogó szívvel állt meg egy ablaknál, hol a szavazatszedő választmányra látott.

- Atyafiak! - mondja a kanász neki komorodva: tudjuk-e hát, mi a mondás?

- Nem adózunk! mondja vagy száz, utána pedig négyszáz, mire Szántay és a gróf még inkább elszomorodtak.

- Megbolondultak kendtek! - lármázott a kanász, - most mindjárt visszakergetem kendteket, bizony meglódult a kendtek esze a bortól, - hisz ha más nem adta volna a jó bort, mi sem kaptuk volna, tehát vigyázzanak kendtek: Adózunk!

- Adózunk! - ordítá a kisebb csapat, de oly eszeveszettül, hogy a többi is utána mondá.

- Hallotta ön? - kérdi a gróf Szántayt.

- Valóban, mintha a jelszó megváltozott volna,... azonban figyeljünk! Mire a jelszó újabban és folytonosan ismételve lőn, amint a nagy torkú kanász faltörő hangja elbődinté:

- Adózunk! adózunk! Mi aztán az utolsó szavazóig hangoztatva lőn.

Ekkor jött elő a cigány, Sándor elébe sietett Tantinak, meg akarván tudni, mit csinált oda lenn, hogy éppen a legveszettebb népet bírta megtéríteni.

- Ne kírdezzsen, tekintetes uram!

- Tanti, nem szeretném, ha valami csíny volna, mi ezt a megvesztegetett népet más gondolatra vinné, azért megnyugtatásomra valld meg, mit mondtál a kanásznak?

- Tekintetes uram! míg ín nem sólok, becsiletes ember vagyok, - ha pedig sólok, akkor cseleksem gazságot! Akarja hát, hogy sóljak?

- Nem akarom Tanti!

- Azs úristen áldja meg a tekintetes urat, - most már elvígezstem itt a dolgomat, - egy ártatlan ember senvedett sokáig, megpróbálom, talán nem felejtett annyi nótát ezs a vén csigány, hogy azst a boldogtalant megvígastalhassa.

Szemközt nézett a két úr, el nem tudván gondolni a történetet, hanem hogy a gróf legalább némileg ösmerhesse a cigány jellemét, elmondá neki, miként vitte hóna alatt keresztelőre Pista gyermekeit, és hogy még a hegedűjét is zálogba adta értük.