|
Az elszórt mag.
Míg Pozsonyban az országgyűlés tartott, a majoresco
uradalmainak fő helyén egy igen érdekes tapasztalás történt, tudniillik
láthatta az ember azt a híres zsákot, melyből a szeg kifelé kezdett bújni.
- Kell-e robot? - kérdi Klein Jakabot, kinek esze ágában
sem volt egyetlen egy napot is kérni az ősz végén és a télen keresztül.
- Még nem kell! - mondja
Jakab.
- Bizony nagy bolond vagy te,
Jakab, véli a nagyságos úr, ki nagyon tréfásnak találta a szerződést,
annál inkább, minthogy hatezernyi robot napszám évszakokra elosztva nem tett
volna nagy különbséget az uradalomnak, azonban Jakab jól tudta mit csinált,
mikor csak törvényes kamatra adott pénzt, meg egy kis ráadásra.
Közelgett a tavasz, a gazdaság
minden ága munkás kezekre várt, és éppen ez azon időszak, midőn
talpra kell állítani minden mozoghatót, hogy az időnek megfeleljen a
munka.
- Szerencsés jó reggelt
kívánok! - köszönt be Jakab a plenipotenciáshoz.
- Mi kell, Jakab?
- A robot kell, nagyságos
uram.
- Mennyi?
- Három hónap alatt mind
a hatezer.
- Megőrültél? - kiált
Klein, hisz három hónap alatt szántanunk, vetnünk, kaszálnunk kell, - és azt ki
végezze? én, vagy a gróf?
- Nem az én dolgom,
nagyságos uram, nekem hatezer napszám jár, - akkor kezdhetem, mikor akarom, én
nekem pedig most mindjárt kell, tehát eltart három hónapig, míg a helység a
rendes járandóság szerént leszolgálhatja.
- Lódulj, gazember! -
mondja Klein, elutasítván Jakabot, csakhogy a kényszerűség nagy hamar
másképpen parancsolt, mint meglátandjuk.
Három napig Jakabnak
dolgozott a falu, mert amit Jakab zálogban bírt a parasztoktól és az
uradalomtól haszonbér fejében, az meg lőn mívelve, csakhogy a jobbágy ríva
nézte ezt a munkát, midőn a törvény betűje szerint napkelettől
napnyugotig a kiszabott egy órai déli szüneten kívül egy pillanatnyi nyugalmat
nem tudtak kirimánkodni a zsidótól.
A harmadik napon már
keserű panaszban tört ki a nép, s az uradalom legsürgősebb munkája
maradt el, tehát Kleinnek újra találkoznia kellett a zsidóval, csakhogy most
már nem Jakab ment a plenipotenciás úrhoz, hanem az jött ő hozzá.
- Elvégeztetted-e a
munkádat?
- El! - felel a zsidó
kurtán.
- Van-e még szükség a
robotra?
- Három hónapig
folyvást!
- De ha munkát nem tudsz
adni?
- Robotban fognak állni
- szemtelenkedék a zsidó.
Klein urat a guta
környékezte, de mit használ, ha nem a zsidót üti meg, hanem őt, magát,
azért mérsékelte magát, és jóval szelídebb hangon kérdi:
- Mennyiért engedsz
vissza egy napszámot?
- Két pengő
forintért!
- Meg lesz adva! -
mondja Klein fogcsikorgatva, hogy a zsidó rászedte, - később aztán azzal
vigasztalta magát, hogy ezen azután még hamarabb bekövetkezik a szekvesztrum.
A jobbágyok közti
megrémülésnek azon következése lőn, hogy az elöljáróságból hárman
fölrándulának Pozsonyba, s ott a megyei követnek, illetőleg Szántaynak a
dologról tudósítást vittek, - s ugyanekkor az uradalmi tisztek egyesei is
tudósíták Szántayt a különös szerződésről, melynek még egy évig
leszen ereje, s így valamint az uradalmi pénztár tetemes csorbulást szenved,
úgy szaporodhatik az elkeseredés.
A jobbágyi tartozások
megválthatása elfogadva lőn az országgyűlésen, csak a szentesítés van
még hátra, mi néhány hét alatt okvetetlenül megtörténendő volt, tehát csak
erély kell hozzá és jóakarat, hogy az írott malaszt ne maradjon írott malaszt.
Szántay levélíráshoz
fogott, egy barátságos levélben tudósítá a bankárt Klein úrnak újabb pénzügyi
munkálódásáról, mely a legotrombább, azon kívül pedig a grófot éppen úgy Jakab
zsebébe löki, mint a jobbágyokat, kiket e nyúzás okvetetlenül kicsapongásokra
fog kergetni.
Egyetlen egy mód van a grófot
e gyalázatos szerződéstől, valamint a jobbágyokat a
lelketlenségtől megszabadítani, - ez az örökváltság.
- Én magamra vállalom a
munkát, - írja a levélben Szántay, - most már van reménységem, hogy a két
testvért is nem sokára kibékítendem, de előbb a mentéssel kell készen
lennem, - de azt csak úgy vihetem ki, ha ön még nem mondott le a tervről,
Magyarországban honosíttatni, minek legbiztosabb módja az érdem, hanem azt
szerezni kell.
Alig tudnék nagyobb
érdemet, mintha ön módot nyújt egy falu népének az örökváltsághoz.
Néhány hét alatt Bécsben
leszek, ha ön addig nekem kedvező választ adand, előlegesen
egyengetni fogom az utat, melyen ön legkönnyebben elérhesse, hogy elhagyván
kincsforrását, egy szegény országban letelepedhessék.
Néhány nap múlva a gyorsposta
meghozta a választ, melyben a bankár a megváltás eszközlésére késznek
nyilatkozott.
Alig telt el két hét, az
1840-iki törvény szentesítve lőn, - s a jobbágy szabad egyezség útján
minden úrbéri tehertől megszabadulhatott.
Mielőtt azonban a
szentesítés megtörténnék, keressük föl a majorescot.
|