Az elszórt mag.

Míg Pozsonyban az országgyűlés tartott, a majoresco uradalmainak fő helyén egy igen érdekes tapasztalás történt, tudniillik láthatta az ember azt a híres zsákot, melyből a szeg kifelé kezdett bújni.

- Kell-e robot? - kérdi Klein Jakabot, kinek esze ágában sem volt egyetlen egy napot is kérni az ősz végén és a télen keresztül.

- Még nem kell! - mondja Jakab.

- Bizony nagy bolond vagy te, Jakab, véli a nagyságos úr, ki nagyon tréfásnak találta a szerződést, annál inkább, minthogy hatezernyi robot napszám évszakokra elosztva nem tett volna nagy különbséget az uradalomnak, azonban Jakab jól tudta mit csinált, mikor csak törvényes kamatra adott pénzt, meg egy kis ráadásra.

Közelgett a tavasz, a gazdaság minden ága munkás kezekre várt, és éppen ez azon időszak, midőn talpra kell állítani minden mozoghatót, hogy az időnek megfeleljen a munka.

- Szerencsés jó reggelt kívánok! - köszönt be Jakab a plenipotenciáshoz.

- Mi kell, Jakab?

- A robot kell, nagyságos uram.

- Mennyi?

- Három hónap alatt mind a hatezer.

- Megőrültél? - kiált Klein, hisz három hónap alatt szántanunk, vetnünk, kaszálnunk kell, - és azt ki végezze? én, vagy a gróf?

- Nem az én dolgom, nagyságos uram, nekem hatezer napszám jár, - akkor kezdhetem, mikor akarom, én nekem pedig most mindjárt kell, tehát eltart három hónapig, míg a helység a rendes járandóság szerént leszolgálhatja.

- Lódulj, gazember! - mondja Klein, elutasítván Jakabot, csakhogy a kényszerűség nagy hamar másképpen parancsolt, mint meglátandjuk.

Három napig Jakabnak dolgozott a falu, mert amit Jakab zálogban bírt a parasztoktól és az uradalomtól haszonbér fejében, az meg lőn mívelve, csakhogy a jobbágy ríva nézte ezt a munkát, midőn a törvény betűje szerint napkelettől napnyugotig a kiszabott egy órai déli szüneten kívül egy pillanatnyi nyugalmat nem tudtak kirimánkodni a zsidótól.

A harmadik napon már keserű panaszban tört ki a nép, s az uradalom legsürgősebb munkája maradt el, tehát Kleinnek újra találkoznia kellett a zsidóval, csakhogy most már nem Jakab ment a plenipotenciás úrhoz, hanem az jött ő hozzá.

- Elvégeztetted-e a munkádat?

- El! - felel a zsidó kurtán.

- Van-e még szükség a robotra?

- Három hónapig folyvást!

- De ha munkát nem tudsz adni?

- Robotban fognak állni - szemtelenkedék a zsidó.

Klein urat a guta környékezte, de mit használ, ha nem a zsidót üti meg, hanem őt, magát, azért mérsékelte magát, és jóval szelídebb hangon kérdi:

- Mennyiért engedsz vissza egy napszámot?

- Két pengő forintért!

- Meg lesz adva! - mondja Klein fogcsikorgatva, hogy a zsidó rászedte, - később aztán azzal vigasztalta magát, hogy ezen azután még hamarabb bekövetkezik a szekvesztrum.

A jobbágyok közti megrémülésnek azon következése lőn, hogy az elöljáróságból hárman fölrándulának Pozsonyba, s ott a megyei követnek, illetőleg Szántaynak a dologról tudósítást vittek, - s ugyanekkor az uradalmi tisztek egyesei is tudósíták Szántayt a különös szerződésről, melynek még egy évig leszen ereje, s így valamint az uradalmi pénztár tetemes csorbulást szenved, úgy szaporodhatik az elkeseredés.

A jobbágyi tartozások megválthatása elfogadva lőn az országgyűlésen, csak a szentesítés van még hátra, mi néhány hét alatt okvetetlenül megtörténendő volt, tehát csak erély kell hozzá és jóakarat, hogy az írott malaszt ne maradjon írott malaszt.

Szántay levélíráshoz fogott, egy barátságos levélben tudósítá a bankárt Klein úrnak újabb pénzügyi munkálódásáról, mely a legotrombább, azon kívül pedig a grófot éppen úgy Jakab zsebébe löki, mint a jobbágyokat, kiket e nyúzás okvetetlenül kicsapongásokra fog kergetni.

Egyetlen egy mód van a grófot e gyalázatos szerződéstől, valamint a jobbágyokat a lelketlenségtől megszabadítani, - ez az örökváltság.

- Én magamra vállalom a munkát, - írja a levélben Szántay, - most már van reménységem, hogy a két testvért is nem sokára kibékítendem, de előbb a mentéssel kell készen lennem, - de azt csak úgy vihetem ki, ha ön még nem mondott le a tervről, Magyarországban honosíttatni, minek legbiztosabb módja az érdem, hanem azt szerezni kell.

Alig tudnék nagyobb érdemet, mintha ön módot nyújt egy falu népének az örökváltsághoz.

Néhány hét alatt Bécsben leszek, ha ön addig nekem kedvező választ adand, előlegesen egyengetni fogom az utat, melyen ön legkönnyebben elérhesse, hogy elhagyván kincsforrását, egy szegény országban letelepedhessék.

Néhány nap múlva a gyorsposta meghozta a választ, melyben a bankár a megváltás eszközlésére késznek nyilatkozott.

Alig telt el két hét, az 1840-iki törvény szentesítve lőn, - s a jobbágy szabad egyezség útján minden úrbéri tehertől megszabadulhatott.

Mielőtt azonban a szentesítés megtörténnék, keressük föl a majorescot.