Keserű csöppök, mint orvosság.

Nem volt még soha gyorsabb közlekedési eszköz, mint a pletyka, az még mai napig is éppen oly gyorsan megyen, mint a vasút, tehát nincsen mit csodálkozni azon, hogy a Jakab-féle csíny szétfutott az országon, s minthogy éppen Pozsonyban volt az egész világ, a pletyka szintén csak a háládatos piacot kereste.

A majoresco bármennyire szigetelte is el magát minden bizalmas érintkezéstől, egyet még sem kerülhetett ki, azt tudniillik, hogy a kancellár egy magánlevélben figyelmeztette a botrányra, mely alkalommal a majoresco annyi időt engedett magának, hogy saját kényelmetlen pénzügyeiről gondolkozzék.

Valahára neki is ütött az óra, dühöngeni vagy panaszkodni szeretett volna, - de kire? és kinek?

Elkövetkezett tehát az agglegényeknek átka, midőn elszigetelten látják magukat a világban, s midőn pénzért mindent megvettek, kényelmet, szenvedélyeket, erkölcsöt és hiú bolondságokat, most már azt is szeretnék látni, mit csak ingyen kap az ember: egy kis rokonszenvet!

Mindig a legügyetlenebb bosszú, mikor valaki másra megharagszik, és magát lövi főbe, s ámbár ezt a majoresco nem cselekedte szóról szóra, - de fél értelemben igen.

Büszkeségét nagyon sérté a lecke, - s e miatt nem csoda, hogy még a másik pártról is gondolkozni kezdett, csak egy volt a bökkenő: saját testvére is ott volt!

Végre nem bírt lelkének terhétől másképpen szabadulni, Szántayt kérette magához.

- Isten hozta! - mondja Szántaynak szokatlan szívességgel, - kérettem önt!

- És én azonnal jöttem.

- Ön bizonyosan hallotta azt az ügyetlen történetet, melyet plenipotenciáriusom vigyázatlansága okozott, hogy jobbágyaimat kénytelen vagyok egy zsidó árendásomtól visszaváltani.

- Igen, méltóságos gróf, néhány hét óta tudom már ezt a dolgot.

- És ön egy szóval sem figyelmeztetett engem! - mondja a gróf bizalommal inkább, mint nehezteléssel.

- Méltóságos gróf - válaszolt Szántay - én még ma is világosan emlékszem a plenipotenciárius úr beiktatására, midőn méltóságod nekem a plenipotencia szót értelmezte, - s midőn kérdém: És ha valami közlendőnk lenne? kérdem méltóságodat, feleletül ezen szavakat nyerém: itt van Klein úr!

- Igaza van önnek! önök mereven engedelmeskedtek.

- Egyebet nem tehettünk.

- Az is igaz, hanem érzem, hogy mától fogva bizalmas emberre van szükségem!...

Szántay némán maradt, mire amaz ismét szóba kezd.

- Ön egy szóval sem felel? - kérdi bizalmas szemrehányással a gróf.

- Méltóságos gróf, ha kérdezni fog, - arra tudok felelni!

- Önök valóban büszke faj! - mondja a gróf.

- Magyarok vagyunk mindannyian, méltóságos uram, kegyelmet vadászni nem tudunk.

A majoresco ismét megakadt, saját érzelmeinek hullámzása folytonos izgalomban tartá, míg végre megint megszólamlék.

- Szántay! néhány év óta lakom e... (hazában? - még nem)... ez országban,... különös emberekre akadtam, s azoknak egyike ön.

- Mi tekintetben? - méltóságos uram?

- Ön, ki úgy szólván saját emberem, és velem ellenkező véleményen van!

- Szokatlan az eszme, gróf úr?

- Megvallom, igen, odakinn (hazámban? nem!) Franciaországban, anyám jószágán sokkal alkalmazkodóbbak az emberek, - nem hallottam, hogy embereink más véleményen lettek volna, mint anyám vagy én.

- Méltóságod jogait soha sem engedém megcsorbíttatni!

- A világért sem fognám ezt a szemrehányást tenni.

- Egyéb véleményemre kötelezést nem vehetek, méltóságos uram.

- Értem!... - mondja megértve a gróf,... - de hát bizalmára számolhatok-e?

- Erre már tudok felelni, méltóságos uram, és ha bizalmammal méltóságodnak bármi tekintetben javára lehetek: igen.

- Olvassa ön e levelet! - mondja a gróf, átnyújtván a megrovást.

Szántay hirtelen körösztül futá a sorokat, aztán a grófra nézett, kin a sértődés kétségtelen jelei látszának.

- Átlátja ön, édes Szántay úr, hogy e botránynak folytatására nincsen kedvem, ámbár tudom, hogy anyagi állapotom kényelmetlen kezd lenni, mert uradalmaimból pénz helyett egy alázatos mentséget kaptam.

- Szja! a kamatok igénybe veszik a pénztárakat.

- Tudom, a bécsi ház most már sokat elvisz, ámbár nem értem, hogy mégis olyan kevés jövedelem marad.

- Méltóságod tán nem veszi figyelembe, hogy számosan apró tőkéket hordtak az uradalom pénztárába, mint már a boldogult öregúr életében is szokás volt, - s most már azokat is törleszteni kell, pedig újabb tőkék nem egyenlítik ki a fölmondásokat és mi nem tehetjük ki a grófot egy bosszantó kellemetlenségnek.

- Mi volna az? pörök?

- Az még kevés baj volna, hanem egyéb.

- Hallgatom türelemmel édes Szántay úr, azért csak mondjon meg mindent!

- Méltóságod a majorátuson kívül ősi birtokot bír csupán.

- Mi következik ebből?

- Az, hogy ezeket elidegenítenie nem szabad, mert ez családi javadalom, s minthogy ezt a hitelezők tudják, csak egy vak lárma kell, hogy valamelyik szekvesztrumot kérjen.

- Talán a bankár? - riadt föl a majoresco.

- Ő éppen nem!

- Testvérem? - szól egész izgalommal kelve föl a székből.

- Soha!... gróf úr, ha az utolsó fillérig megterheltetik is a jószág.

- Tehát ki? az apró hitelezők?

- Még azoktól sem lehet tartani, mint e zsidótól, ki a botrányt okozta!

- A gróf halvány lőn, mint a fal, helyzetét megérté, melyben a bankár és a testvérnek a nagylelkű szerep jut, míg egy zsidó silány csellel abba a kényelembe, hogy az irgalmatlant játssza.

- Szántay! látom, hogy messze mentem, - de nekem e silány viszonytól meg kell szabadulnom, a bizalom szavával kérem önt, vallja meg, tud-e menekvést ez ügyetlen helyzetből, mégpedig minden haladék nélkül?

- Igen! - feleli Szántay.

- Hadd hallom véleményét, - bármily őszinte legyen.

- Méltóságos gróf - az örökváltság! - mondja Szántay, mire a gróf némi levertséggel mondja:

- Ön feledi, hogy én ez elvek ellen harcoltam!

- Szabad-e kimondani egy gondolatomat?

- Igen.

- Méltóságodat a plenipotenciárius úr informálta, nem lehet másképp.

- Nem tagadom.

- Tehát méltóságod nem saját elveit, hanem a plenipotenciárius úrét védelmezte, s én ugyan az ő legutóbbi pénzügyi művét csak saját elveim szerént tudom meggyógyítani.

A majoresconak keményen fájt a dorgáló szó, tehát e pillanat egyedül volt alkalma arra, hogy a legújabb gyógyszerrel hagyja magát orvosoltatni.

- S mit fog mondám a világ?

- Nem fog többé botrányról beszélni, legfölebb azt mondják, hogy a gróf nem elfogult ember, és érzelmeiről függetlenül maga rendelkezik.

- Beleegyezem! - mondja a gróf, - ha jobbágyaim az első lépést megteszik.

- Itt a folyamodvány, méltóságos gróf, csak a föltételeken kell megegyeznünk.

- Készítse el ön a tervet, de úgy, hogy a zsidó körmei közül minél előbb megszabaduljak.

- Szavamat adom, hogy három hónap múlva túl leszünk ez állapoton.

- Még egyet, Szántay! - mondja a gróf bizalmasan Szántay karjába fűződve, - ön testvéremet minden nap látja.

- Azt úgy is jól tudja méltóságod!

- Ha lehet ön őszinte, mondja meg, testvérem pénzviszonyaimról mit szól?

- Soha, egy szóval sem említette.

- Elhiszem... - mondja mintegy magában,... - bizonyosan én sem szóltam volna.

- Hála istennek, - gróf úr magában ösmeri föl testvérét.

- Ne,... ne! ne szóljunk erről, édes Szántay, - mondja a gróf fájóbb érzelemmel, - hanem Szántay,... nagyon megöregülök, úgy-e?

- Gróf úr, tán házasodni akar? - mondja tréfával amaz.

- Azt nem, hanem szeretnék még addig élni, hogy holtom után ne maradjak adósa testvérem gyermekének.

- Szereti őt, gróf úr?

- Most ne kérdezze, édes Szántaym,... - mondja fájdalommal a gróf - máskor mindent kérdezhet, csak ma nem!

- Tehát mindent kérdezhetek, gróf úr?

- Mindent!... válaszolá a gróf, - és mindenre kielégítőleg felelek önnek, hisz ön az én legelső barátom!

Szántay eltávozék, és rögtön írt a bankárnak, kinek közbenjárásával három hónap alatt létesült az első szabadváltság, minek számtalan bámulója, számtalan gúnyolója lőn, csak két ember volt, kit a guta megütni készült, s ezek közül az egyik Klein volt, a másik Jakab.