1840. A hála.

Szántay a bankárhoz lépett be.

- Üdvözlöm önt! - mondja Szántay.

- Isten hozta! - fogadja a bankár.

- Köszönet önnek, ezer köszönet! - mondja Szántay a bankárnak, - tömérdek könnyűt töröl le, s e pillanatban sajátszerű érzelem lep meg, mintha jövendölni akarnék önnek, hogy e tettét nem sokára szerencse követendi!

- Nem kívánok uzsorát az istentől, csak áldását ne fogja meg tőlem.

- Igazságos az ég, és a magyar ember háládatlan soha sem volt, elhiheti nekem.

- Készen a fogat! - jelenti egy cseléd.

- Várjon! - parancsolja a bankár.

- Nem tartóztatom önt - szólt Szántay - ön bizonyosan nem ok nélkül rendelte elő fogatját.

- Ahogy vesszük, - de tán ön is tudja, hogy ma nagy hadgyakorlat van Bécs mellett, s az igazat megvallva, tizenkét éves lányomat kívántam meglepni, még huszárokat sohasem látott, s én ez élvezetet nem akarám megtagadni tőle.

- Úgy egy célunk van, grófom vár, ki szintén jelen akar lenni, annál inkább, minthogy az egyik huszárezredben őrnagy volt, s ugyanazon ezred zászlójának fölszentelésekor a grófné volt a zászlóanya.

A mellékterem ajtaja megnyílék, és egy fürtös angyal szaladt a bankár karjai közé.

A fehér öltöny, kék szalagderékkal oly mosolygóvá, vagy jobban tündérivé tevé a gyermeket, hogy Szántay szokatlanul lepeték meg a kedves gyermektől.

- Ez a bácsi magyar? - kérdi a kis lány elfogulatlanul én meglepő tiszta magyarsággal.

- Miről gyanítod, gyermekem? - szól a bankár szintén magyarul.

- Ennek a bácsinak bajusza van, - mondja a gyermek, az akkori körülményekből eltalálva, minthogy Bécsben abban az időben a borbélyoknak több keresete lehetett, mint jelenleg.

- Én nem győzök bámulni! - mondja Szántay.

- Sőt én ezt igen természetesnek találom, - hisz ön rég tudja, hogy önök közé vágyom.

- Ez a legnagyobb bizonyítvány! - szóla Szántay - hanem már most nem akarom megfosztani e kis angyalt a huszárok látásától.

- Bácsi!... - csevegett újra a gyermek, - látott már eleven huszárt?

- Miért éppen elevent?

- Mert pingált huszár is van, - én még csak olyant láttam.

- Én már láttam elevent is.

- Úgy-e azoknak van bajuszuk?

- Van, kedves kis gyermek.

- De burnót-szelencéjük nincsen, úgy-e bácsi?

- Arról már jót állok, gyermekem, hogy egyetlen-egynek sincs, pedig vannak néhány ezeren.

Végre megelégedett az eleven gyermek az értelmezéssel, s a nevelőnővel és apjával a kocsiban foglalt helyet.

Egyik kocsi a másikat érte, mint minden hasonló látvány alkalmával történni szokott, hanem a kiválasztottak ma is bírtak némi előnyökkel, s így nem lehet csodálni, hogy az úri fogatok legtöbb kényelemben részesültek.

Azonban a fogatok ürülni kezdének, és a tábor sátrainak utcáiban hemzsegett a temérdek előkelő vendég.

E csavargások közben a grófi család, valamint Szántay egy csoportban levén, éppen a bankárral kerültek szemközt, s minthogy az ösmeretség régi volt, összecsatlakoztak.

A grófnénak rögtön szemébe tűnt a kedves gyermek, ekképpen a többi is akaratlanul szemle alá vette a gyermeket, s az igézettől nem tudott senki megszabadulni.

- Na, gyermekem, - mondja a grófnő - nem volt szükséged arra, hogy gazdag bankár lánya légy, hasonló szépséggel, ha megtart az isten, akármi gavallér szívesen nyúl kezed után.

A gyermek nem tudta, mit kelljen értenie a dologból, azért hallgatott, és önkénytelenül engedé piros arcát megsimogattatni a grófnétól, ki végre megcsókolá, és egész boldogan nézett körül, hanem midőn felnőtt fiára nézett, ki a környezetben egyedül maradt néma, - s midőn az anyai szem találkozék vele, annyira meglepeték, hogy bármely ügyetlen lányka sem vörösödhetett volna el jobban.

Az anya hirtelen más tárgyat keresett szemeinek, azonban az anyai szív ösztöne nem bírt többé megmenekülni a gyermektől, s ilyenkor akaratlanul is meg kelle látnia a fiút, ki ezen pillanatban többet látott, mint hallott.

A férfiak figyelmezteték a grófnét a gyakorlat kezdetére, tehát ideje volt kocsira ülni, hova a fiú segíté föl anyját, hanem midőn apja után helyet kellene foglalnia a kocsiban ismét úgy elfeledkezett, hogy végre az anyának kelle a legyezővel érinteni a fiút, ki megrezzenve foglalt helyet a kocsiban, mégpedig oly vigyázatlanul, hogy szülőinek majdnem ölébe bukott.

A fejlődések megkezdődének, az első vonalon mindjárt a lovasságot látták, de a bankár figyelme országos dolgokba bonyolódván, a gyermeket egészen a nevelőnő gondjára bízá, csakhogy annak valósággal birkóznia kellett a gyermekkel, nehogy a fejlődő csapatok közé rohanjon.

Így folyt le néhány negyedóra, az apa néha körültekintvén, szem előtt látá a gyermeket, s így háborítatlanul beszélgetett odább, - a kis leány pedig már végképp kifárasztá a nevelőnőt, ki sem kérdéseinek megfelelni, sem látvágyának eleget tenni nem tudott.

A gyalogsági fejlődések az eddigi irányból oldalt menvén, alig maradt valami látni való, azért a gyermek annyira unszolódék, hogy a nevelőnő kénytelen volt egy csavarulást tenni, hogy némileg homlokba kerüljön a csapatvonalnak, azonban nem bírt elég sebesen haladni a gyermekkel, ki leszabadítá magát a hölgy kezéről, és vagy tizenkét lépéssel előbbre hatolt.

A hölgy eközben elejtvén kendőjét, míg azért lehajolt, a gyermek még inkább előrehatolt, és mire az elmaradt hölgy föltekinte, már egy hatalmas robaj közelgett, s ami legismerősebb huszárezredünk vágtatva tette fejlődését a deszkasima síkságon.

A hölgy elveszté eszméletét, még a legközönségesebb kiáltási ösztönt is elfojtá benne saját veszedelme, mielőtt tehát a gyermekre gondolna, eszeveszetten rohant vissza a vonal elől, és csak akkor állt meg, mikor a kétségbeesett apa gyermekét kérdezte.

- Ott van! - mondja a szerencsétlen nő, hátra mutatva, honnét csak a robajt hallá, de Szántay és a bankár eliszonyodva látták, hogy még alig van három ölnyire a lánykától az ezred, mely visszatartóztathatlanul rohan, mentésre senki sem gondolhat, ámbár a nézőkörből ezer kar emelkedik feléje, a grófi kocsiból pedig a fiatal gróf őrülten ugrott ki a mentésnek ellenállhatlan gondolatával.

- Vége van! - ordít ezer meg ezer torok s még csak az összezúzatás hajmeresztő látványa marad hátra, melytől a gyermek elszaladni már nem bír.

Szinte látszik már, melyik ló fogja elgázolni, - most egy sötét fekete lónak irányában van a gyermek, ekkor egy pillanat alatt kiválik a lovas egy ölnyire, kardját szájába fogja, és bátor hajlással a gyermek derekán átkötött széles kék szalagcsokrot megkapja, s mint egy pelyhet a kápába kapja.

A gyermek tán kevésbé ijedt meg, mint más, élénkebben elfoglalá a látvány, minthogy a veszély irtózata azt elmoshatta volna, azért helyzetében a megmenekülés után inkább szokatlant, mint veszélyest látván, bátran megkapaszkodék a lovasban, ki a gyermeket biztos kézzel tartá.

Végre elhangzék a vezényszó, az ezred megállt, s ezrek tapsa közt a gyermek apjához menekült.

Nem tudjuk hirtelenében "Ráró" volt-e ügyesebb, vagy Pista, kit hihetőleg önök is gyanítanak, elég az hozzá, hogy a gyermeket gyöngéden leemelé apja ölébe, kit előbb az ijedtség, most meg majdnem az öröm rohama fojtott meg.

Szántayt megösmerte Pista, valamint őt is amaz, - azonban az ezred menetét folytatá, míg a megmenekült gyermek körül csoportosulának a nézők, közülük legelőször az ifjú gróf, kiről erős izgalom kergeté le az eleven színt.

- A megmentőt kell megtudni! - mondja a grófnő odahajolva.

- Oh, én háladatlan! - szól az apa leeresztvén öléből a gyermeket.

- Szántay!... megjegyezte őt? - kérdi a grófnő.

- Méltóságod szerencsés zászlóanya, legelső regrutája remekelt.

- Lehetetlen! - kiált föl örömmel a grófnő.

- Ösmeri őt? - kérdi a bankár Szántay keze után kapva.

- Mondtam ma már, hogy szerencsét tudnék jövendölni, ne keresse ön a véletlennek kulcsát, a jó isten nem késett egy megváltott lelket küldeni gyermeke megmentésére.

- Ki az? - kérdi a bankár.

- Fia egy volt jobbágynak, kit az igából ön szabadított ki.

A grófnő kocsijába kéré a gyermeket, hol az ijedségéből hamar föléledett, s az anya nem bírt önzéséből annyit elfojtani, hogy saját gyermekének meg ne adja a boldogságot, közel látni a kis tündérleányt.

- Barátom! - mondja a bankár a huszárnak, ki ezredesét is maga előtt látván a gazdag termekben, katonásan megállt és várta, mit akar mondani a bankár, ki így szóla:

- Barátom én gazdag ember vagyok.

- Meglehet, uram!

- De barátom, én igen gazdag vagyok!

- Elhiszem, uram! - mondja egykedvűen a huszár.

- Állítok helyette mást, - mit gondol?

- Azt már ne cselekedje az úr, hanem ha kiszolgálom a kapitulációmat, aztán van az úrnak fia, akkor meg majd ahelyett állok be.

- De, barátom, én nem akarok adós maradni!

- Már uram, a mi országunkban nem ilyen az adósság, hát nincs is mit visszafizetni.

- De ez a gyermek egyetlen gyermekem.

- Az isten tartsa meg friss egészségben továbbra is, kívánom! - felel rá Pista.

- Ne így barátom, hanem kívánjon már valamit tőlem.

- Ha már annyira van, mondja Pista - akkor kérek átosággal...

- Mit, kedves barátom? - kapott a szóba a bankár.

- Egy kis pálinkás zsömlyét a lovamnak, nagyon kimelegedett! - mondja az egyszerű ember.

- Csak a lováról gondoskodik?

- Csak arról, uram, - mert ha eddig nem tudta, hát tudja meg, hogy a huszárnak mindene a lova.

Körülnéztek a hallgatók, kiknek legnagyobb része magyarokból állott, s kiknek jól esett az az egyszerű erkölcs, mit erről a népről nyolcszázados jobbágyság se tudott levásítani, - s mindenik érzé a vérközösséget, mely érezteté vele, hogy hasonló esetben csak ehhez hasonlót tehetne.

A bankár örömkönnyűkre fakadt, a merőn álló huszárnak jobbja után nyúlt, hogy azt megszorítsa, - s az egyszerű ember nem merte visszaszorítani, mintha az illetlen volna, hanem amint az őt új mereven egymás mellett fekszik, úgy hagyta megfogni kezét.

Büszke faj! jer ide, tagadd meg ezt a vért, - ha sajátodat megtagadni tudod, de nem! hisz arcotokon látom, a törzs nem szégyenelheti saját sudarait.

A bankár végre vendégeihez fordulva mondá:

- Amely nemzetben ily nagy az utolsó ember, mily nagyok lehetnek azok, kik legelöl állnak!