A forgandó szerencse.

Jakabot látók már egy magános órában, és futólag említénk valami iratcsomagot, melyre különös gondja volt, mely éppen most is kezében van, azon különbséggel, hogy a csomagjával nagyobb, mint előbb, de a papírdarabok nagyságra és színre tökéletesen hasonlók egymáshoz.

Most már ideje van megmondanunk, hogy e csomó száz meg száz embertől összeszedett kötelezvény mindazon tőkéről, melyet takarékos középosztályunk régtől fogva a majoresco uradalmainál letéteményezett.

A hír e kötelezvényeknek is ártott, de annál többet használt Jakabnak, ki emberei által holmi levonásokkal magához váltotta, mi annál könnyebben sikerült, mert a hitelezők türelemre lőnek utasítva, pedig némelyiknek csak azért is kellett a pénz, mert meg nem kaphatta.

Mint a szerelmes leveleket, úgy ápolta Jakab e csomagot, mellyel a végső lökést akarta megadni a majoresco erszényének. Tervei oly szépek és józanok valának, s íme, midőn már a gödör szépen készen volna, az áldozat megkapaszkodik a legújabb törvényben, és kimenekül. - De csak félig! - mondja magában Jakab, van itt még nagyobb csomó, ha az egyik nem sikerül, sikerül a másik.

Szántay lépett be, s egy csomó bankjeggyel kifizette a kölcsönösszeget.

- Kár volt sietni vele! - mondja Jakab.

- Minden becsületes ember tudja a pénzt használni bármikor - mondja Szántay, - hanem alkalmilag kérdek valamit, Jakab.

- Tessék pharancsulni?

- Olvasta az 1840-iki törvényeket?

- Igen, tekintetes uram!

- Annál jobb, tehát emlékeztetem a 29-dik t. cikkely második szakaszára, melyben a zsidóknak ezentúl megengedtetik, hogy gyárakat, kereskedést és mesterséget űzhessenek. Jakab, nem volna jobb e dolgokkal foglalkozni?

- Nekem itt is jó, - feleli a zsidó.

- Nem így kellene meghálálni a törvényhozás jó szándékát.

- Khüszűnöm alázatosan! - mondja Jakab egész szemtelenséggel, nem vévén észre, hogy az ajtón Tanti dugja be fejét, bizonyosan pálinkát akar kérni.

- Tehát gúny a fizetés a nemzetnek, mely nem tűrni, hanem boldogítani akarja a zsidófajt, hogy ne legyen kénytelen csalni?

- Hát ne csalassák magukat! - mondja ismét gúnnyal, mire Sándor elhalványult, hanem közbelép a cigány.

- Zsidó!... nem tuds hallgatni, - mondja a cigány, - majd azstán én is megbánom, hogy eddig hallgattam!

A zsidó szörnyet rémült, s oly eszeveszetté lett, hogy hirtelenében még a kanapét is Sándor alá tolta volna ülésnek, ha ez szótlanul el nem hagyja.

Tanti megitta a korty pálinkát, és szintén szótalanul ment el.

Szántaynak megmagyarázhatatlan lőn e hatalom, mely oly érvényes parancsokat osztogat, azért megvárta a cigányt a majorok mellett, hol aztán háborítatlanul beszélhetett vele.

- Tanti!

- Itt vagyok tekintetes uram!

- Úgy látszik, nagyon tudod ennek a zsidónak a nótáját.

- Na, - csak van ennek is egy, tekintetes uram, aztán az a jó, hogy nem kell hozzá hegedi.

- Hány ember titkát tudod, Tanti?

- Már megint kérdezs, tekintetes uram!

- Látod, magad vagy az oka, mikor most másodszor mutatod a hatalmadat, és én azt meg nem foghatom.

- Hát meg akarja érni a tekintetes úr, hogy ez a rongy zsidó gazsembernek mondhasson?

- Csak azt nem Tanti, inkább nem kérdezlek.

- Az isten áldja meg a tens urat, - mondja Tanti, - hanem hogy hiába ne állított meg a tekintetes úr, hát azst mondom, ha majd ezst a Kis urat, aki nagy úr, már nem éri el a nyavala, azstán mégis nagyon útban les, - akkor, tekintetes uram, csak akkor hívasson el! Minden jót kívánok! - mondja a cigány, és Szántayt a majoroknál hagyta.

- Ezt, hála istennek, mind nem értem! - mondja Szántay, hanem jól megjegyzé magának, hátha lenne olyan kor, mikor ennek hasznát is lehetne venni.

A majoresco a jószágon volt már, és az utolsó hajdúnál is előbb fölkelt, hogy a béresek után lásson, és az elpazarlott időt helyrepótolhassa.

A megyei gyűlések tevének csak kivételt, azonban tettleg egyéb részt nem vett, minthogy a hosszú viták után kimondá a végzést, akár jobbra, akár balra dőlt is el a kocka.

Eljött eközben az idő, hogy az országgyűlésre szóló utasítások kerüljenek szőnyegre, és a bankárt a megye a honosítandók közé ajánlotta, valamint egyéb megyéket is az indítvány mellé kért föl.

Ezután következék Szántay másik indítványa, a nem nemesek hivatalképessége.

- Méltóságos főispán úr - szólamlék meg Klein úr a gyűlésen, mire Tapadó bácsi egy hatalmas "halljuk"-ot bőditett el, s utána olyan lárma lett csupa "halljuk"-ból, hogy éppen azt nem értette az ember, amit meg kellene hallani.

- Méltóságos főispán úr! tekintetes karok és rendek!

- Mit akarunk?... - kérdi Klein,... - Hát nyitva feledtük az ajtót, hogy minden ember utánunk bújkáljon be az alkotmány sáncai közé? (...Ugy-e megtanult magyarul Klein úr?) Hát ezért ontották őseim drága vérüket?

- Hol ontották? - kérdi egy marhahang, melyre mindenki a szóló felé tekint, ki nem más, mint a mi kanászunk, ki mióta kiszabadult, a nemes községekben járkált és most is csak azért szólamlott meg, mert Klein úr Szántay indítványa ellen szól, s e tekintetben nem bírta megállni a szót.

- Kicsoda az a goromba fráter? - kérdi Klein pártfőnöki büszkeséggel.

- Én nemes Kiss András vagyok! - dühöng a kanász mellét verve, - míg Klein uramat ez a névrokonság rútul kihozta sodrából, de amaz még hangosabban kérdi: hát az urat hogy hívják?

- Kiss úr az is! - mondja valaki egész ártatlanul.

- Már mit beszél az úr?... - riad a szólóra a kanász, hisz én is ösmerem ezt az urat, - mondja a kanász, - jobban tudom, mint akárki, hogy hívják? hisz őt úgy hívják... hogy... izé,... minek is mondják... Klein!

Az egész teremben sajátszerű izgalom mutatkozék, nem mintha a kanász nyilatkozatán botránkoztak volna meg, de hogy a plenipotenciárusnak valaha Klein volt a neve s akad egy ember, ki annyi idő óta nem tudta elfeledni.

A majorescora legkellemetlenebbül hatott a dolog, s mielőtt magának összefüggő értelmezést gondolt volna ki, önkénytelenül jutott eszébe a gondolat, hogy Klein ha egykor B... -ben nem volt nemes ember, úgy most sem az.

És e silány ember ez országban őseinek vérét emlegeti!... gondolá magában a büszke mágnás, ki bár megtörötten állt már, de még rendületlenül áll lelkében az a gondolat, hogy az ősök tetteire az unoka méltán büszke lehet, de Klein úr őseinek vére mikor folyt Magyarországban?

Nem, - egy sorban nem fogunk állni, - gondolá a gróf, s mielőtt még egy lélek szólt volna, szavazatra ereszté a dolgot.

Ez világos kudarc lőn Klein úr barátaira s az ellenfél riadva élteté a főispánt, ki a zajos éljenektől meglepetve Klein úrra valóságos undorral nézett. - Hisz kell-e undorítóbb, midőn a bitorlott jog egy oly nagy osztályt akar sárban hagyni, melyből csak csellel tudott fölebb kapaszkodni.

A lelkesültség nagy lőn, - a pártok összefolytak, és a főispánt majdnem összeölelgették.

A főispán a szavazat alatt magához szólítá Szántayt, s egy ablakközben ekképp szólítja meg:

- Mi lesz az indítványból?

- Hihetőleg győztesek maradunk, méltóságos uram!

- Megelégesznek önök e győzelemmel?

- Nem!... méltóságos uram... még az ősiséget akarjuk eltöröltetni!

- Ám legyen,... Szántay! Ámbár két évvel előbb kész lettem volna mindenemmel megküzdeni ez elv ellen.

- És most, méltóságos uram?

- Megadom magam az igazság érzetének, többé nem akarok küzdeni önök ellen.

- Méltóságos úr,... tán jelen a pillanat, hogy kérdést tegyek, mire egykor nekem választ ígért. Egykor azt mondá méltóságod,... mi franciák!

- Mi magyarok, édes barátom! még pedig testestül lelkestül! - mondja kezet szorítva a gróf.

- Úgy a két testvér nem lehet többé ellenség, hisz e két szó választá el önöket egykor.

- Kibékülünk! - mondja a gróf megindultan.

- Halljuk! - kiálta a tömeg, mire aztán a főispán kimondá a többséget, mely nemsokára az egész országban szertehangzott, - és meglőn a nem nemeseknek adva a hivatalképesség, melyre mindig büszke lehet az a kor, melynek évszáma a következő lapon van megírva.