1844. Pozsonyi napok.

Újra kihajtott az ág, fiatal sudarai erőteljesen fejlődének, és az ázsiai faj, mint későn termő fa, nyolcszázad után olyan nemzedéket teremtett elő, melynek nem bírtak jellemzőbb nevet adni, mint: ifjú Magyarország.

Forduljunk a pozsonyi tömeg közé, s a legösmerősebb alakot kövessük, vele úgy is egy másik ösmerős van összekapaszkodva, ez a kettő együtt Szántay és Tapadó bácsi.

- Gőzhajón jött urambátyám?

- Már mit csináljak, - az egész világ kicsúfolt, hogy nem merek ráülni, tehát már röstelltem Pozsonyig hajtatni a lovat.

- Csakhogy itt van, édes urambátyám, legalább színről-színre láthatja az ország jeleseit.

- Aztán ennyi okos ember kezén is keresztül ment a hivatalképesség?

- Megmondtam, urambátyám, hogy az én fogadott fiam még hivatalba jöhet, ha akar!

- Csak örülj neki,... majd még szűrös viceispánunk is lesz.

- Nem bánom, ha pokrócban jár is, urambátyám, csak magyar ember legyen!

- No, csak még deresre ne húzasson!

- Még azt is eltűröm, csak magyar ítéletre magyar hajdú vágjon!

- De már nem civódom veled, - mondja az öreg, kifogyva a türelemből, - hanem ha már itt vagyok, vezess el az országgyűlésre.

- Szívesen, urambátyám, mondja Sándor, karonfogván az öreget, és hogy kényelmesebb helye legyen, maga mellé ültette.

A karzatok megtelének már korán, a hölgyek karzatán az ifjabbik grófnő mellett két fiatal hölgy ül, s az egész terem látócsövei feléjük irányoztatának.

- Már csak így magam is elüldögélnék, - mondja Tapadó, - mikor ennyi szép fehércseléd néz az emberrel szemközt.

- Gondolja, urambátyám?

- Persze, hogy gondolom, - hanem azt a két fiatal leányt nem ösmered, öcsém!

- Az egyik egy bécsi bankár lánya, a mellette való pedig az enyém.

- De már öcsém, - szemedbe mondom, szép lányod van, s ha nőtlen volnék, mindjárt kérő lennék a háznál.

- Későn volna, bátyám, már el van jegyezve.

- Vajon kinek?

- Fogadott fiamnak! - mondja Sándor az öregnek.

- Eb hiszi! - mondja egész határozottsággal az öreg.

- Becsületemre, kedves urambátyám, - a fiút vőmnek választottam.

- No!... ha édesapád élne!

- Megölelne, kedves urambátyám, mert hisz amit én cselekszem, azt csak az öregnek bölcsessége után teszem!

- Öcsém!... ne beszélj nekem, - megbánod te még ezt!

- Hát nem saját elveim szerint cselekszem?

- Jól van, jól, - mondja az öreg, - hanem az orvos sem veszi be azt az orvosságot, amit preskribál.

- És én nem bánom meg, csak becsületes ember legyen!

- Bene, bene! hanem azért... vőd parasztgyerek, ha még százezerszer hivatalképes is! - dühöng az öreg, - aztán voltaképpen micsoda is ő most?

- Író!

- Úgy!... mondja az öreg gúnnyal, - hát kinél írnok?

- Író, urambátyám, - író!

- Nojsz értem, - író vagy írnok, az mindegy!

- Van egy kis különbség urambátyám, az írnok annyi, mint íródiák, - az író pedig tudományával keresi kenyerét!

- Hát már ilyen státus is van az országban?

- Hála istennek, már ilyen is van.

- Ezt sem hallottam még!... - mondja az öreg,... - hát, kedves öcsém, aztán könyveket csinál az a fiú?

- Igen, - s annak idejében szolgálok példánnyal az ő munkáiból.

- Csak már valami donációt szerezz neki, öcsém!

- Van már.

- Ő Felségétől kapta?

- Igen, a fölséges úristentől, mégpedig születése napján, az észt!

- Jaj!... öcsém, nem lehet arra semmit intabulálni!

- Nem, az igaz, hanem a jégeső sem veri el, - kedves urambátyám! - végzi be a szót Szántay, minthogy az elnök megnyitá az ülést.

A terem csöndesebb lőn, csak még annyi susogást lehetett hallani, hogy a későn jött szomszéd megkérdé szomszédját, vajon, ki az a gyönyörű két lány, ki a karzaton van?

Az elnök megszólamlék, előterjeszté a tárgyat, az a... megyei indítványt, X... bécsi bankár honosítása végett.

A megyékben népszerűvé lőn a dolog, s a kimenetelről nem lehete kételkedni, - csak a formaságok szükségeltetének, ez okból olvastaték föl a folyamodvány, melyben nagyszerű alapítványok ajánlata mellett, következő hely fordult elő:

És hogy e nemzet iránt hálámat még inkább kifejezhessem, ünnepélyesen ígérem, hogy egyetlen lányomat nőül csak magyar embernek adom.

Keresztültört a szó a tömegen, s a lelkesült hallgatók riadó éljenben egyesülének a megtisztelő szónál, s ekkor az egész nézővilág a hölgykarzat irányába fordult.

- Hová néz, urambátyám? - kérdi Szántay Tapadót.

- Hová nézek?... - mondja amaz - ha már eddig jöttem, öcsém, legalább látni akarok valamit!

- Leány, leány, - aztán addig van! - véli Szántay.

- De bizony uramöcsém, jól esik a szép a szemnek.

- Tehát ez az a leány, bátyám, kit a gazdag apa magyar legénynek szánt.

- Bizony gyönyörű teremtés!

- Hát mit gondol, bátyám, bevegyük-e magyarnak az apját?

- Elhozza a pénzét? - mondja tréfálva az öreg.

- Tudnivaló dolog! - mondja tréfálva Szántay.

- No hát be kell híni, - hanem jól betegyétek utána az ajtót, hogy se maga, se a lány vissza ne mehessen többet.

Az örömzaj a gyűlés végéig nem csillapult, annál inkább, mert az elfogadás ellenzés nélkül keresztülment, de hátra volt még a felsőtábla.

Mielőtt tárgyalásra kerülne a dolog, keressük föl a nagy urakat saját gyűlőhelyükön.

Midőn a karok és rendek izenetére rákerült a sor, nagy uraink között sajátszerű izgalom terjedt el, és meglehetős párt alakult az ügyet megdönteni.

- Egy pénzeszsák! - mondja gúnnyal az egyik.

- Közelebb akar férni hozzánk! - mondja hasonló gúnnyal egy másik.

- De ugyan ki fog mellette szót emelni? - kérdi a harmadik.

- Ha más nem akad, én! - szól a majoresco.

- Szép leánya van, az igaz! - jegyzi meg az első.

- Tudod mit? - mondja a második, egy föltétellel melletted szavazok.

- Én is! - szól a harmadik.

- Ab invisis én is, - mondja még egy.

- Hadd hallom a föltételt? - szól a majoresco, kit már nagy csoport vett körül, köztük saját testvére és unokaöccse.

- Vedd el a bankár leányát!

- Nem szándékom megházasodni! - válaszol a majoresco.

- Jó!... - mondja az indítványozó,... - változtassunk a föltételen.

- Nem bánjuk! - kiált a többi.

- Ha e körben találsz egyet, ki elveszi, melletted szavazunk.

A majoresco önkéntelenül környezetére nézett, és szinte megdöbbenve nézett unokaöccsére, ki holt halavány lőn a körülnézés alatt.

- Én elveszem! - mondja a fiatalember bátyja felé nyújtva kezét, mit az elfogadott.

- Győztél! - mondja a tömeg, s a két testvér a vendégszeretet erkölcsénél nyújta legelőször jobbot.