1847-1848. Képtöredékek.

I.

Klein úr megköszönte, hogy ez áron megszabadult, de még Jakab sem mert igen hetvenkedni, annál inkább, mert Tanti egyszer találkozván vele, nagyon lelkére kötötte, hogy valami gazságát ne hallja. Engedett Jakab a kényszerűségnek, és a kötelezvényekkel nem mert napvilágra jőni, - megelégedett, ha kamatait emberei által rendesen beszedhette, hanem várt jobb időket, mikor lassan-lassan egyenkint beválthatja, mert a roppant tőkét egyszerre megkapni a még rendezetlen jószágból csakugyan nem lehet.

Hagyjuk el tehát Jakabot, majd rákerül még a sor.

II.

Diadalához ért negyven év múlva a nyelv, az írói név közbecsülés vonalára emelkedett, s a szónoklat mestereket mutatott föl az országban, és a művészvilág mindenütt látott egy úttörőt, ki után indulhasson az új nemzedék.

De a pártok küzdelme sem lőn lankadtabb, mint egykor, miből ismét csak a haza nyert legtöbbet, - mennél jobban meghányták-vetették a szót, - annál biztosabbak lehetének, hogy a legjava marad meg.

- Sándor barátom! - mondja a küzdelmek közt Tapadó egy férfi társaságban - már csak azt mondd meg nekem, mi van még hátra abból a sok indítványból?

- Ami még ezután jő, kedves urambátyám!

- Példának okáért?

- A jobbágyság eltörlése!

- Szép szó, hegedűszó,... hát mikor az meglesz,... talán még katonáskodni is menjünk a paraszt helyett?

- Urambátyám is született katona.

- Na, csakhogy én belőlem már nem válik generális!

- Majd a fiából, urambátyám!

- Hadd el öcsém,... vége van már a magyar vitézségnek, Győr alatt elhegedülte azt szent Dávid, el is énekelte.

- Nem sokat tart magáról, édes urambátyám!

- Hát te mivel akarsz dicsekedni?... úgy-e... - pattant föl a még mindig jó erejű bácsi, - hát mutass nekem egyetlen egy históriai helyet ez országban, hova dicsőséget keresni mehetnél a mohácsi ütközet után.

- Ne beszéljünk erről, urambátyám!

- De már eleget hallgattalak, öcsém, most már az enyém legyen az utolsó szó!

- És mit akar, urambátyám, utolsó szónak hagyni?

- Azt, hogy kedves öcsém, csak lármázni tudunk, ott pedig, ahol megmutathatnánk, ki a legény a csárdában, a katonáskodástól megszökünk!... - duzzogott az öreg,... - mutass nekem egy pár magyar generálist!... hadd lássuk! hisz a magyar ember a kapitányságon túl nem igen viszi fölebb, aztán haza jön, s a szoknya mellé ül le, aztán...

Mielőtt Tapadó még tovább folytathatná, bekiált egy ember az 1848-iki február 24-iki párisi hírekkel.

A föntebbi tárgynak folytatásáról nem emlékszik senki.

III.

Elhatározta az isten, hogy még a tizenkilencedik század fele előtt lehulljon a jobbágyság járma.

Szétszaladt a hír az országban, hogy a robot, kilenced és tized megszűnt, s e két szó: jobbágy és földesúr a jogok fogalmából kitörölteték, hogy pusztán a történetnek hagyassék meg és a szótáraknak.

A magyar nemesség elért a végső vonalig, többel nem tartozott az emberiség fogalmának, a jobbágyot fölszabadította terhétől, s e munkát alig negyven év alatt vitte véghez.

Ha valaki tán azt mondaná, hogy hosszú volt a negyven évi orvoslás, az az ember gondolja meg, hogy a nyavalya nyolcszáz esztendős volt.

IV.

Lecsüggesztett fővel járnak az utcán az emberek, és már néhány napja ugyanazon egy hírről beszélnek:

Széchenyi megőrült!

Előállt a rágalom, hogy a nagy emberhez valamiképp hozzáférhessen, ha másképp nem, le kell rántani a sárba.

- Tudjuk, tudjuk! - mondja egy rekedt hangú törpe minoritás.

- Mi volna más! - nevet össze vele a másik.

- Gyönyörű kifogás! - beszéli ismét a rekedt hang.

- Minket akar bolonddá tenni! - lőn reá a helyeslés.

- Komédia az egész! - véli a harmadik.

- Hisz egész életében komédiázott! - mondja megint a rekedt, gyönyörködve nézvén végig a tömegen, honnét a sületlenséget néhány ember mégis megkacagta, hanem a többi fájó lélekkel hallgatta a nagy ember parentációját.

A tömegből néhány ismerős embert különböztethetünk meg, - kik nem tudák tovább hallgatni a kegyetlen gúnyt, és odább mentek.

- Ez már mégis sok! - mondja Szántay D... nak, ki az ízetlen tréfát szinte nem tudta hallgatni, hanem Szántayval szintén odább ment, velük többen, azok közt ami kedves bátyánk, Tapadó is, kinek fejében átkozott gondolatok forogtak, és utóbb nem állhatta meg a kérdést, hanem ekképp szól D... nak.

- Barátom!... te már csak okos ember vagy, mondd meg nekem, hiszed, hogy ez a Széchenyi megbolondult?

- Bizony furcsa emberek vagytok!... mondja a megszólított, - míg az esze megvolt, azt mondtátok róla, hogy őrült!... most meg nem hiszitek.

V.

Nem bírok tovább időzni e kornál, mint a nyomasztó álomtól - menekülni kívánok belőle, - s igen érzem, hogy tollam akadozik, s a papír szétrepedni készül a betűrajzolás alatt. Maradjon a történeté e lap, melyre e szót akarja írni mindenki: szerencsétlenség!

Ám kereszteljétek annak, de legyen áldott az a bölcsesség, mely tanulni tudott belőle.

Vessétek újra fontra e népet, erkölcseit, gyöngéit tegyétek a súlyra, és ha negyven évi törekvése semmit sem változtatott rajta, ha ez a nép nem tudott volna tovább haladni, mint negyven évvel előbb, nem védem, akkor életet nem érdemel.

Ítéljetek!