1848. A citromország.

Jelentem alássan, ezredes uram, itt vagyok! - mondja Pista az ezredes szobájába lépvén.

- Hallja kend, mától fogva mellettem lesz kend, nem akarom, hogy közember maradjon.

- Jó helyem van nekem ott is, ezredes uram!

- Káplárrá akarom tenni kendet.

- Megtisztelem átossággal, ha közlegény maradok, legalább tudom, hogy azok között első ember vagyok, - de ha káplárrá tesz ezredes uram, majd aztán nehéz lesz a más eszéhez támaszkodnom.

- Ne okoskodjék kend!... - szól az ezredes katonás pontossággal,... - kend mától fogva káplár.

- Igenis értettem, ezredes uram!

- Tehát káplár úr,... mától fogva az leszen kötelessége, hogy körülöttem legyen, - nekem nem tetszik ez a sok olasz, nagyon savanyún néznek ránk, azért ha valami véletlenség történnék, káplár úrnak legelső dolga legyen hozzám jőni, - és ezt a bádogszelencét megmenteni, melyben az ezred zászlójának szalagjai vannak.

Itt az ezredes pontosan megmutatott mindent Pistának, s aztán egy kulcsot nyújtván át, ezt mondja:

- E kulccsal szobám kinyílik, - ha itthon nem volnék, mégis bejöhet káplár úr.

- Minden úgy lesz! - válaszol Pista.

- Édes fiam!... - mondja aztán bizalmasan az ezredes,... - te voltál legelső, ki e zászló alá esküvél, ne feledd esküdet, - e zászlót elhagynod nem szabad,... ha magam nem vihetem, tőled kérem vissza!

- Bízvást, ezredes uram!

- Most elmehet káplár úr! - mondja az ezredes, mire Pista megköszönvén előbb az ezredes kegyét, szállására ment el.

Amint az ajtón benyit, Pietro szakadt a nyakába, - s alig tudott kifejlődni az olasz karjai közül.

- Kedves barátom! - gagyogott az olasz, ki megtudván, hogy az ezred itt van, nem nyugodott, míg Pistát föl nem vadászta, és minden atyafiságát összecsődítette, és bele telt fél óra, míg rendre ölelgették.

- Pietro barátom! - szólal meg Pista, - napszámba fogadta ezt a sok olaszt?

- Rokonaim ezek, édes jó barátom, aztán most hálaadatosságból mindenik megöleli egyszer!

- Hát a gyermekei hol vannak?

- Azok B... ban vannak, mert én ott lakom, - hanem testvérem, a magyar sajtos, kiről már szóltam, itt lakik, én pedig minden két hétben átjövök egyszer.

Ez alatt a többi nem győzte a várást, és néhány kosarat bontának ki, melyekben az olasz éghajlatnak minden gyümölcsét láthatá Pista, kinek az olasz rokonai egyelőre ilyenekkel kívántak kedveskedni.

Pista jó szívvel fogadá az adományt, mert gyanítá, ha szabódik, a sok olasz addig rimánkodja, míg az ölelésben megfojtják, aztán pedig nem hagytak neki addig békét, míg a magyar sajtos tanyájára nem kísérte őket, hol aztán vendégsereg várta ebéddel Pistát.

Midőn a lakomának vége lőn, az olasz elbúcsúzék Pistától, meghagyván Pistának, hahogy valaha baja lenne, itt van a testvére, egy szót szóljon neki, és az rögtön segítségére lesz.

Hazament aztán Pista, s az egész századot megvendégelte a kosarakból, - aztán pedig új tisztségéhez fogott.

Körülbelül egy évig lakott Pista Milanóban, midőn a végzetteljes 1848-ik év elkövetkezett. Beföllegzett a béke világa, gyér világúvá lőn a nap, s a pusztulás világa volt az egyetlen fény, mely után a félsziget húzódék.

A citrom- és narancsfák elpusztulának az ágyúk tüze alatt, és a szép Milanóban több őrcsapat járt az utcán, mint ember.

A katonák csak csapatonkint, legalább hármasával jártak az utcán, hogy a védelem biztosabb legyen. Pista híven megemlékezett az ezredes parancsára, s minthogy az ezredessel egy házba helyezteték, őrködése igen könnyű vala.

1848-nak tavaszán az egész helyőrség egy nagy gyakorlatra vonult, ki a városból, de mire az visszatérni akarna, már a város a fölkelés színhelye lőn.

Lehetetlenség ennyi erővel a visszafoglalásra gondolni, s az egész helyőrség poggyásza a véletlen kezébe került.

A visszavonulás határozattá lőn, s a parancsnokok a rögtön vett rendelkezés szerént az elvonulásra készülének, csak ami huszárezredesünk küzdött még a gondolattal, hogy az ezred zászlójának szalagjaiért bevágjon a városba.

Azonban végtére is belátta, hogy ez most lehetetlenség, tehát a parancs szerént indulásra állítá föl a legénységet, kik közül segédtisztje által Pistát szólíttatá elő.

- Pista! - mondja a káplárnak bizalmas hangon,... - a zászlószalag mégis ott benn maradt.

- Nem, ezredes uram!

- Nem értelek! - válaszol az ezredes.

- Kihozom én, - ha még két annyi olasz őrizné is a várost.

- Vigyen a jó szerencse, - mondja az ezredes átnyújtván néhány aranyat, - ezt add azoknak a legényeknek, kik tizenegyen a kórházban feküsznek.

- Azokat is elhozom én, ezredes uram, csak azt mondja meg, hol keressem az ezredet?

- Mit tudom én, hol állunk meg, hanem ha az isten csodát akar tenni, és meg tudsz szabadulni, menj Magyarország felé.

E rövid szóváltás után az ezred megindult a maga útján, csakhogy szüntelen visszanéztek Pistára, ki egymaga nyargalt vissza a városba, mégpedig oly sebesen, hogy mire a legelső őrvonalt elérte, Rárónak fekete színe már fehér habban ázott.

- Lődd le a kutyát! - mondja egyik olasz a másiknak, de mielőtt az elsütné a fegyvert, egy harmadik oldalt löké a csőt, melyből a golyó az ég felé röpült.

- Én állok érte jót! - mondja a milánói magyar sajtos, Pietrónak bátyja, ki a visszatérőben szökevényt gondolt, s a bőszült nép "eviva"-kkal kísérte be a hallgató huszárt eddigi szállásáig.

Nagyobb volt a mámor, minthogy ráértek volna vesződni ez egy emberrel, ki a legelső percet arra használá, hogy a zászlószalagot a szállására vitte.

A magyar sajtos végre megkérdezte Pistát:

- Káplár uram!... hogyan jött vissza?

- Jó barátom, az egész város látta, miként jöttem vissza, tehát csak annyit mondok: hogy itt vagyok.

Készpénznek vette ezt a szót az olasz, s minthogy a kórházban levők mellé a magyar nyelv miatt éppen őt rendelték, könnyű volt a pajtásokkal találkoznia.

- Hej, káplár uram, - mondja a katonaorvos - az egykori kis Kubigyerek, - betegeim már az ablakon akarnak kiszökni.

- Meggyógyultak-e ezek?

- Tudományom jót áll értük, káplár úr, de mit akar velük?

- Megszöktetni, orvos úr!

- Az olaszokhoz? - kérdi az orvos egész szigorúsággal.

- Ezért jöttem vissza! - mondja Pista az ezred szalagjait mutatva.

- Az már más, - véli az orvos, különben inkább patkánymérget dugnék valamennyibe.

Elmondá nekik a történetet, mire azok majdnem kiugráltak az ágyból, s egy torokkal mondák:

- Vezessen bennünket, káplár uram! mi utána megyünk!

- Csöndesen legények!... módjával mindent, - előbb ló is kell, - s ha aztán mindenünk rendben lesz, valahol csak kiférünk ebből az országból.

- Értjük! - felelének azok, - és harmadnapig még a maradék orvosságot is megitták, csakhogy minél előbb lábra kaphassanak.

Jól ment a tettetés, nyolcad napra minden készületet megkaptak, csakhogy egyelőre, míg a csapat talán nagyobb számra nőne, beljebb rendelék őket az országba.

Pistának nem volt ínyére a helyváltoztatás, és csak mikor B... ba érkeztek, derült föl a kedve, mert nyolc napi nyugovás rendelteték, és itt megkisértheté az elszökést.

Legelső dolga volt Pietrot fölkeresni, ki egyik tágasabb utcában vendéglőt bírt, és a régiek nyomán legbiztosabban kaphatott utasítást.

- Meddig marad itt, kedves jó barátom? - kérdi az olasz.

- Míg megszökhetünk, Pietro barátom!

- Szent Antal, légy velem! - ijedt föl az olasz, - hát el akar szökni?

- El én, Pietro barátom, azért csak mondja meg nekem, merre fekszik Magyarország?

- Aztán hogyan megyen el odáig?

- A csillagjárás után, Pietro gazda, mint az alföldön szokás, hanem egy embert kerítsen nekem, aki hazáig megmondja az utat.

- Azt iszen meg tudom mondani - válaszolt Pietro, - mert valaha a páduai csillagvizsgáló-toronyban voltam három esztendeig, hanem káplár uram mért jött vissza Milánóba?

- Ne azt kérdezze, Pietro, - hanem miképpen megyek vissza?

- Káplár uram, - okoskodik az olasz - mindenfelé csapatokra talál!

- Valahol csak vékonyabban lesznek, ott aztán keresztül vágunk!

- Ne menjen a veszedelemnek, az isten áldja meg!

- Pietro barátom,... jó egészséget kívánok,... ha nem akar útba igazítani.

- Ha már annyira van, hát üljön veszteg káplár uram, majd elmondom, hogyan menjen nappal, és melyik csillag után tartson éjjel Magyarország felé.

Itt az olasz egyenkint elmondá az irányt óráról órára, mint alább megírjuk, - és a hálának buzgó érzelmével igyekezett alkalmat nyújtani, miképp szökhessenek el legkönnyebben.

Mielőtt a kiszabott útra indulniuk kellett volna, kikérte a szabadságot, hogy a nappali forróság helyett éjjel indulhassanak meg, s midőn ezt megengedék neki, éji tíz órakor lóháton állt ki a kocsma elejére a csillagos éjszakán, tanulgatni a csillagok járását.