A csillagjárás.

A hold még ágyában feküdt, az ég csillagai közül a pásztorgyertya veté el a legvastagabb sugarakat, melyeknek végét egy fényes kard vágta ketté, s mint az eltörött üvegnek, még több szikrája látszik meg az éjben.

Egy békételen ló vagdalódzék első lábaival, a kövezet szikrái szerteszét vetődének, csak a lovas maradt nyugton, s fölnézett az égre, egy nagy ágú toronyhoz mérvén a csillagok járását. - Két órája már, hogy egy helyben áll, és a szem még nem fáradt ki a merevült nézésben.

A ló oly sötét, hogy színe nem bír kiverekedni az est homályából, hanem amint az utcának egy vékony világú lámpája néha akkora lobbot vet, hogy egy kis világos fösték fut át az utcán, látja az ember a csákónak tollát, mely itt-ott meginog, ha a ló változtatja az állást.

Olaszországban vagyunk. B. város utcáiból kifogyott a lárma, csak az őrjáratok egyhangú kopogása, s az erősebb lovagcsapat zaja tölté meg az üres utcákat, nagy ritkán pislantván ki az ablakon valami olasz. A huszár háta mögött egy utcára nyíló ajtó nyílt meg, s egy hang szólítá meg a künn őrködő huszárt.

- Káplár uram!

- Mi baj? - szóla vissza a megszólított.

- A legények már mind fölnyergeltek, tizenegyen vannak.

- Hány óra lehet már?

- Éppen tizenkettő lesz mindjárt, s reggelig még jó hat órai idő.

- Igaza van Pietro - mondja a huszár - hanem még egyszer mutassa meg, merre fekszik Magyarország most éjfélben?

- Mondtam, hogy tíz órakor a "fúró" után menjen, s mehet vele tizenegy óráig, - azután a pásztorgyertyával menjen éjfél után egy óráig, hanem akkor oldalt hagyja úgy, hogy csak a jobbik szemével lássa egy jó óráig, de aztán forduljon el tőle, mert elvezetné oda, honnét előbb megtalálná a világ végét, mint Magyarországot.

- Ezt már nem feledem el, hanem nappal?

- Reggel nézzen a napnak, s menjen három órát, azután hirtelen forduljon el tőle balra, s midőn már balról meglátja az árnyékot, úgy menjen, hogy az árnyékban az egész ló hosszát lássa uzsonnatájig, napnyugtáig pedig lassanként fordítsa meg a kantárt, mintha napkelet és napnyugat közt egy X-nek volna oldaltvágó szára, - így érhet el Magyarországba, minden kérdés nélkül.

- Pietro, küldje ki embereimet, magát pedig áldja meg az isten.

- Hát nem látjuk már egymást többször!

- Ezen a földön alig, édes Pietro barátom, - mondja a huszár, megszorítván a búcsúzónak kezét, mégpedig oly érzékenyen, ha egy harmadiknak keze közbeszorulna, még csak az fakadna ríva.

Az egyszerű olasz lehúzta fekete bársonysüvegét, öreg könnyeit azzal mázolá szét, és valóban mondhatom, azon könnyűk megérdemlék, hogy bársonyba töröljék.

- Káplár uram! - mondja ismét érzékeny hangon az olasz - nagyon messze van az a Magyarország.

- Ha az nem jön, nekünk kell oda mennünk, Pietro.

- De meggondolta a végét édes káplár uram, betegség nélkül is meghalhat az ember.

- Elevenen csak nem mehetünk a mennyországba!

- Jól van, jól - okoskodik amaz - azt, aki tőlünk elszökik, agyon is lövik.

- Megérdemeljük, Pietro, hanem ha itt maradunk, akkor is megérdemeljük.

- Már látom, hiába beszélek káplár uramnak.

- Én már csak azt a szót hallom meg Pietro, ami álmomban is hazahív engem.

- Isten legyen velünk.

- Hasonlóképpen kívánom! - mondja a huszár, eleresztvén a baráti jobbot s néhány pillanat alatt csapata elé állt, végig vezette az utcán őket, s utóbb B. városból kifogyván, az országúton voltak.

Ők maguk lévén az átmenő csapat, az éjjelen minden akadály nélkül kimentek, az utolsó őrnél egy levelet hagyván a városi térparancsnok számára, mely következőképpen hangzik:

"Parancsnok uram!

Mire levelemet elolvassa, akkor már én tizenketted magammal igen messze leszek. Tudom uram a regulát, szökésünknek csak egy a büntetése: a halál. Uram, elégszer néztem vele szemközt és nem volt az olyan ijesztő, hogy magunk is utána ne járjunk. Ezredünk elment, nem tudunk itt maradni, - megyünk utánuk. És ha talán a határig elfognak, kérjük szeretettel, ne adjanak nekünk kegyelmet, lövessenek fejbe, - megérdemeljük, mért hagytuk magunkat megfogni!"

A levelet mint mondók, az utolsó őrnek kezébe adta s éjfél után egy órakor már jól messze jártak, egyszer azonban a káplár - ami Pistánk - megállítja tizenegy emberét s ekképp szól hozzájuk:

- Hallják kentek, most már magunk vagyunk! Én nem tudom, kendtek hívtak-e engem, vagy én hívtam kendteket, csak azt tudom, hogy haza akarunk menni, mert minket nagyon hí valaki, vagy valami, ezredünk után! Hogy én a tűznek is neki megyek, azt tudom...!

- De még mink is! - mondának a többiek magukban.

- Hanem ha már az isten egykor számot vet velem, nem szeretném, ha más ember is az enyémhez dobná a bűnét, azért azt mondom: megindulok most és egy álló óráig vissza sem nézek, - aki tehát megbánta, hogy velünk jött, maradjon vissza, könnyebben megyünk, ha senkit sem viszünk, hanem magunk megyünk.

- Igaz! - mondják valamennyien magukban.

- Van-e valaki köztünk, kinek ezen a világon valami megsajnálnivaló portékája van?

- Én zsöllérgyerek vagyok - mondja az első.

- Én sem hagytam odahaza semmit! - veti utána a második.

- Engem ne is kérdezzen káplár uram! - szól a harmadik - talált gyerek vagyok, pedig azt mondá a nevelőapám, ha pénzes erszény lettem volna, bizonyosan nem felejtettek volna az út mellett.

- Nekünk semmink az ég alatt! - mondja valamennyi.

- Jó, - mondja a káplár, még ez a teher is lemarad a lóról, - azért bátran megindulok, - s ha valaki mégis visszamarad, - ám maradjon, még azt is megérheti, hogy az ispotályban koplalásban hal meg.

Ezzel megfordult, és a szürke éjben az útiránynak, azaz a csillagjárásnak tartotta a kantárt.

A patkók erős csattogása s a szüntelen követő lódobogás megnyugtaták Pistát, hogy nem marad egyedül. Vígan ereszté meg a kantárt, s a "Ráró" nyomán vágtatott a többi, alig várván az órát, midőn egymást összeszámolhassák.

A pásztorgyertya már meghajlott az égen, - útja fordulni kezdett, egy pár erős sugarat lövellvén még a kis csapat útjára, elhajlék tőlük, mintha gondolná, hol látlak meg benneteket a jövő éjszakán?

Felhőtlen volt az éj, még a legapróbb csillag is oly fényes volt, mintha kidörgölte volna szeméből az álmot, és utána lesne a csapatnak, melynek útja hegyeken görbül meg csak, és szokatlanul verte a csapát a csillagok után.

Ráró büszkén hányá, veté fejét, - az éjjeli órák csönde állateszébe is visszarajzolá az egykori pusztai kalandok képét, - szemeit merőre dagasztá, keresvén a pásztortüzet, mely mérföldekről meglátszik, - és most ösztönszerűleg ragadá gazdáját, mintha érezné, hogy még messze kell odáig nyargalni.

Itt-ott füleit hegyezé, mintha a kolompnak hangja érne el hozzá, és az okos jószág még a ködöt is elgondolta, mely a fényt elkapja szemei elől, és csak a hang verődik át a vastag párán, így kereste ő az otthoni síkságot.

Ez izgalomban útját gyorsan átfutotta, s tán pára szakadtáig űzné magát, ha le nem járt volna az óra, mikor Pista gyöngén meghúzta a kantárt, s erre megállt, visszafordulván a követők elé.

Még mindig tart a homály, fölszámlálni kelle tehát az emberszámot, s midőn az utolsóra került a szám, hangosan mondák valamennyien:

- Tizenketten vagyunk!

- Nem maradt el egy is! - mondja ünnepélyes hangon Pista, hanem már most egyenlők vagyunk mindannyian, az én káplárságomnak vége. De minthogy vezető nélkül nem maradhatunk, válasszunk egyet, akinek engedelmeskedni fogunk, ki parancsolónk lesz addig, míg helyre nem érünk. A birkák közt is van egy kolompos, amelyik után mennek, - az embernek sem szégyen, ha vezetője van, ne késsünk, hanem válasszunk.

- Már választottunk! - szólal meg az öregebb - hozzászoktunk káplár urunk eszéhez, maradjon csak elől, neki való hely az, mi meg itt hátul jók leszünk utolsónak, - azért ne töltsük az időt, hanem menjünk.

- Úgy van! úgy van! - kiáltja a többi is, bíztatván Pistát az indulásra.

- Még egyet! - szólt közbe a megválasztott vezető. Ma nehezen szállunk le kétszer a lóról, akinek mi rongya akad, kösse át a combját, hogy föl ne törje a nyereg! Ezen figyelmeztető szónál maga is leszállt, és kendőjével rákészülve, átkötözé combját, hogy az erőltetett lovaglást valahogy kibírják.

Végezvén ezt a műtétet is fölülének, s az éj csöndében szótlanul indulának útnak. Majdnem valamennyi oly szegény a maga országában, hogy még előbb meg kell halnia még azon öles hosszú gödörért is, melybe egykor talán bele fogják lökni, - s íme, mint a vándormadár, melyet a tavasz melege csal el ezer mértföldnyire, - fölkerekedik a kis csapat, éhen-szomjan menni végig idegen országon.

Eszébe jut a szilaj folyó, a Tisza, mely dologtalanul fekszik ki a rónára, és lemossa a vetést, cserében hagyván a gazdának azt, amit nem vetett, - keszeget és pontyot, - eszébe jut a délibáb, melynek rajzában minden megvan, még az is, ami benn nincs, - eszébe jut az a tömérdek eleven, mely egymást lármázza föl napkeltekor, - eszébe jut a rég nem látott minden, ami nem az övé, - s az édes visszaemlékezés szavával mondja: édes, kedves hazám!

Ha oly hideg nem volna az idegen föld hantja, hogy még hálóágynak is oly barátságtalan, elénekelné a kedves dalt, - de kiült a gond lesre, - és óva inti a csöndet, nehogy, mint a madarat, hangja vigye tőrbe.

Csöndesülj le szív, dobogásod minden ütése egy, leszámolt szeme azon sok ezer lépésnek, mely magad és szülőfölded közé feküdt. - Ne szilajkodjék benned a vér, hátha napnyugatkor még a hűs forrást is megrimánkodod, hogy a nagy munkában lankadó véredet gyújtsa újra lángra.

Nem is vélitek, hogy példának okáért választott benneteket az isten, és bemegyen tettetek a történet könyvébe, hol a hazudság száz mérföldnyire hal el előbb, mielőtt e szent könyv levelét megírják, - nehogy rút lehelete feketére mázoljon minden beírt lapot.

Egykor mértéket vesznek rólatok az emberek, s borostyánkoszorút kér az a tudós, ki bebizonyítja, hogy elszántak és bátrak, kitartók és türelmesek valátok, hisz hozzátok oly messze volt az ezred, hogy az orkán sem vihetné el odáig a hangot, a madár nem egy ágat ülne meg nyugovásképpen, s még a szajkómadár is elfeledné útközben a fölkapott szót, s másikat tanulna, s mi volt az ösztön, ami egyszerű erkölcsötöket annyira megtartá, hogy ti, otthon zsöllérek és árvák, megvessétek a halált azért, hogy ne a fogságban haljatok meg.

Csöndesen legyetek, innen-onnan fölkapaszkodik a földre a legelső napsugár, mely oly fényes, mint az arany, - és mert olyan, mint az arany, ne tekintsetek rá tovább, mint Pietro mondá, nektek nem szabad soká menni vele, mert titeket is, mint sok százat, letérít az útról.

A szürkület lassankint megfösté a tárgyakat, s utóbb a nap, mint a fényes igazság, hirdeté a világnak a valót, s a tizenkét menekvő nem védve egyébtől, mint tizenkét kartól, húzódott át az idegen országon, melyet már minden irányban megszaladt a hír, csak az a híja, hogy el is fogják őket. A nap föléjük került, Pista nem feledvén az utasítást, mit Pietro adott, ki a páduai csillagdában három esztendeig tisztogatta a messzelátókat, mondom, Pista semmit sem feledvén az adott utasításból, egyenesen ment a nap alá, s míg az oldalt meg nem hajlott, egy tapodtat sem állt meg.

Ekkor azonban a kifáradt párák, egy kút mellett megállván, emlékezteték a hallgatag vitézeket, hogy a kút mellett egy korcsma is van, talán nekik sem ártana megkérdezni, van-e tűz a konyhán?

Leszálltak és egy jó órai pihenés után adtak csak abrakot abból, mit magukkal hoztak. A hűs víz megfrissíté az elfáradt lovakat, melyeknek erei vastagon dagadának ki a megnyúlt utazástól, azonban lévén valamennyi jó fajta mezőhegyesi, csak egyetlen egy sem mutatott szándékot, leheverni a kút melletti gyöpre.

Míg hatan bementek a kurta kocsmába, addig a másik hat őrül maradt kinn, s hasonló fölváltással cserélték ki egymást, hogy a másik hat is frissítőt vehessen. Egyúttal a lovaknak pálinkás zsemlyét adtak, az a vérnek új izgalmat adott, és vágyat, lenyargalni a hőséget, mely őket bódulásba hozta.

Elkövetkezett az idő, midőn napnyugat és napkelet közt kelle átvágni az ágat, ami embereink tehát lóra kapván, folytaták az új irányt azzal az elszántsággal, mint a vízbe szakadt ember, ki a vízközépről visszanézvén, erejét méregeti, vajon marad-e még a túlpartig annyi, mennyivel idáig elgázolt?

Útjuk szótalan volt, - szemük az irányt kereste, s mint az üdvözülni akaró, annál inkább hittek a szent célban, minél több baj várakozott rájuk. A sebes menésben szintén falták a léget, mintha egy-egy szellő már a hon földéről jőne.

A nap hátuk mögött bújt el, s az árnyék hossza az éj homályába csapott, előbukannak újra a csillagok, köztük a fúró, hogy mécsük legyen egész tizenegy óráig.

A lovak végre lankadni kezdének, a hosszú lovaglás lemarta már egyes rétegeit a felkötött kendőknek, a test fáradni kezdett, s itt-ott némelyik már majd lebukott a lóról.

Meg kell mondanunk, hogy már hajnal felé járt megint az idő, s ekképpen tizenhat óráig tartott a lovaglás, mely állatot és embert egyaránt megviselt. Ugyanekkor értek egy mezei pajta közelébe, s minthogy az egészen magánállónak mutatkozott, behúzódtak az egyik osztályba, s egyet őrül állítván, nyugovóra mentek.

Szénában nem volt hiány, a lovak némi nyugvás után a tápot maguk előtt lelék, utóbb azok is szépen lecsendesedének.

Pista volt az legelső őrálló, - s míg az óra lejárt, számítani kezdé a lejárt óraszám után, még mennyire lehetnek a határszéltől? hozzávetvén a megszokott katonai járások mértékét, s úgy gondolomformán még de sok óra volt hátra.

Mire mind a tizenkettőn végig ment az őrállás, már reggel, dél elmúlt, s majdnem uzsonnaidő volt, tehát újra nyergelének, s folytaták az útjukat esti tíz óráig.

Sehol, semmi mellékes betérő hely, ennivalójuk elfogyott, lovaikat abrakolatlan nem hagyhaták, kénytelenségből az útba eső faluk egyikében a vendéglőhöz mentek. A falu kicsiny volt, megtámadástól nem félhettek, tehát a szokott fölosztás szerint, míg hat a korcsmában volt, a másik hat a lovakat őrizte az etető mellett.

A kocsmáros, egy kurta, vastag ember, szokott egykedvűséggel fogadá vendégeit, bort s ennivalót rakott eléjök, s amint rendelék, abrakot is adott, szűntelen nyomában lévén egy ember, míg az abrakért a padláson volt.

A fölváltás is megtörtént, a kis csapat részben elhevert a padokon, behunyt szemmel hallgatván a később érkezett vásárosok beszédét, mit tulajdonképpen csak hallottak s Pistán kívül egyik sem értett.

Ő már régebb lakván az idegen földön, itt-ott megragadt rajt a szó, s most annyi hasznát vette, hogy végig hallgatta, kik a vásárban hallott újdonságokat bor mellett regélték.

A kocsmáros két könnyökre dűlve hallgatta a beszélőket, kik közül az egyik utóbb közelebb húzódván hozzája, beszélni kezdé, hogy B... ből tizenkét huszár szökött meg, mire a kocsmáros szemei az álmos pillák alól szörnyen kidagadtak, s eszét csavargatván, vastag ujjain számlálgatni kezdé, hányan lehetnek az itt levő huszárok.

Máson is megtörtént, hogy az ital odább lökte eszét, s ilyenkor amit súg, oly hangosan van mondva, hogy felét az is meghallja, akinek nem mondták, azért amit ami utas barátunk részeg fővel a korcsmárosnak súgott, az a padon nyújtózkodó Pistához is elért.

- Van-e valami a fejükre téve? - kérdi a korcsmáros.

- Bizonyosan, - legalább is ezer húszas! - véli a súgó, a szuszogó hangot elhagyván.

Pista önkéntelenül lesimítá haját, hogy az ezer húszasból csak tizet ha besöpörhetne, mert éppen azon töprenkedett, hogy a vastag kocsmárost mivel fizeti ki? nem lévén egyebe egy ezüst óránál, melynek erős ketyegése után valamely jó igyekezetű ló úgy elmenne, mintha csettegetnének neki. Ezt szánta a kocsmárosnak a vacsoráért, abrakért, - s ha még valamit visszaád rá, bizony megemlegeti érte.

Amazok aztán folytaták az aranyálmot, mert már arról kezdének tervezni, miképp lehetne elcsípni mind a tizenkettőt?

Pista behunyt szemmel hallgatá a jó ízű beszédet, s úgy látszik, neki is jutott valami eszébe, mégpedig olyanforma, hogy az ezüst óra nem lesz a kocsmárosé - minthogy éppen ő volt az első, ki azt mondá, hogy az elfogatás nem nagy mesterség lesz.

- Ezt már én is szeretném látni, - mondja Pista önmagában.

- Hát hogy gondolná? - kérdi a vásáros a gazdát.

- Hüm! - böffente amaz, - itt benn van hat, ott kinn is hat, - ezek...

- Ezt jól kivetette! - véli Pista.

- Ezek is alusznak, meg amazok is, - folytatja a gazda.

- No csak odább! - okoskodik Pista is.

- Kimegyünk és a lovakat kivezetjük...

- Majd kikísérlek benneteket, - véli Pista, míg amaz is befejezé, mondván: - Ha lovuk nem lesz, el csak nem röpülnek.

- De már van eszed - véli Pista, s midőn a korcsmáros fölkelt, hogy szándékát teljesítse, Pista is fölugrott, elkiáltván magát: - Talpra legények!

Az első szóra talpon állt valamennyi, - közülük kettőt a kinnlevőkhöz küldött, s mire a kocsmáros észrevette magát, Pista erős hangon szólítá meg édes nyelvén a kocsmárost.

- Mivel tartozunk?

A kocsmáros hirtelenében akkorát ijedt, hogy még az is eszébe jutott, ami az egyszeri inasnak, mikor csínytételen érték, és azt mondá: jaj! csak már meg is vertek volna!

- Mivel tartozunk? - lármázott újra Pista, s a kocsmáros nagy kínnal elvégzi a számadást, összeadván a zabot a hússal, s midőn Pista azt neki kiválogatni segített, lassan készen volt a számadással.

- Van-e papirosa? - kérdi Pista a kocsmárost.

- Nincsen pénzem, káplár uram, - mondja az ijedt ember - egy garas sem található az egész háznál.

- Nem a húszasát kérdem, hanem írópapírost?

- A bormérőben van egy pár ív! - felel amaz.

- Tintát és tollat is hozzon, - mondja Pista a remegő embernek, ki mindent elébe tett. - Pista aztán asztalhoz ült, és néhány percig írta be a papírost mindenféle hosszú és rövid betűvel, - s míg ez tartott amazt a halálos verejték is verte.

Készen levén az írás, összehajtá, s következő szavakkal adá át.

- Megérdemelné kend, hogy itt jól megabrakoltassam kendet, de nem akarom, hogy fölébredjen az az öt kölyök, akiket az asszony előbb alig tudott elaltatni, - hát most az egyszer elengedem. - Fogja kend ezt a papírost, ha még egyszer erre jövök, majd beváltom, - mondja Pista, átadván a papírost, - s midőn jelenték, hogy nyergelve van, útnak eredt.

A kocsmárost még mindig rázta a félelem, a papírost kezében tartá, mit utóbb a kíváncsi vásáros gyűrt ki vastag ujjai közül, s mint a gyertya hamvához vivé, öreg betűkkel állt a papír közepén e szó: Quietantia.

Midőn a kocsmáros végre eszére jött, a papírt megnézvén, rögtön el is tépte, s mi nem fejtegetjük, volt-e Pistának gondolatában a nyugtatót kiváltani? elég az hozzá, ha a kocsmáros maga eltépte, az ő gondja lesz az is, ha ügyének prókátort nem lel.

Reggel felé a negyedik vagy ötödik falunak korcsmájánál pihentek meg, s míg ott a reggelihez láttak, egy katonainas-féle toppant a vendégházba. A fiú pálinkát parancsolt, leült a katonák mellé, és szóba eredt velük.

- Honnét? - kérdé a káplárt az olasz.

- Messziről! - felel amaz kurtán.

- Tudom, B... ből jőnek az urak! - mondja biztos arccal az inas.

- Hát hogyan tudod?

- Szétszaladt már annak a híre mindenfelé, még az urak ideértek, - tán a szél is vitte.

- Hát kend hol hallotta?

- A szomszéd faluban! - válaszolt az inas - ott már várják is az urakat.

- Nem vagyunk hivatalosak a mulatságra.

- Pedig arra kell menniük az uraknak, mert a vízen csak egy híd van, minthogy mindenfelé igen mély.

- Akkor arra megyünk.

- De vagy nyolcvan ember van a faluban beszállásolva.

- A hídon áll valamennyi?

- Ott csak nyolcan vannak, - mert azt gondolják, hogy nappal úgy sem fognak arra menni az urak, hát a többi estig a faluban időz.

- Most már eleget tudok, öcsém - mondja Pista - hanem azt mondom, hogy jó lesz haza menni, míg én pajtásaimmal el nem indulok. - Ezzel rögtön lóra, s a szomszéd falu felé tartottak, röviden elhatározván a tervet, miként fognak keresztülvágni.

- Ha csak lehet, kímélni kell az embert - mondja Pista - ne szaporítsuk az özvegyeket, árvákat, s azt jól tudják kendtek, hogy a katonának azt kell cselekedni, amit parancsolnak.

Ezalatt a nap magasan állt már az égen, s a körülültetett országút árnyában lassan haladának, összetartván a lovak erejét, mikor arra nagyobb szükség lesz.

Az országút meghajolván oldalt, hirtelen megláták a csapatot, mely a hídon állt, egy kis szakasz, mely nyolc emberből állott. Pista még egyszer inte pajtásainak, aztán nyugodt lépésekkel ment egész a hídig.

- Megállj! - kiált az őrmester a hídról, valamivel közelebb lovagolván a szökevényekhez, kik a parancsszóra csakugyan megálltak.

- Mi járatban vannak? - kérdé katonás hangon.

- Elég, ha mi tudjuk! - mondja Pista.

- Szálljon le a legénység a lóról! - parancsolja amaz.

- Arra nem érünk rá, - mondja Pista, sarkantyút adva lovának, mely hirtelen egyet harapott az őrmester lován, s azt oldalt rúgtatá, mielőtt rendelkezni tudott volna s erre a huszárok kardrántás nélkül átmentek az örökön, kik nem tudták mi történt, s inkább az őrmesterre ügyeltek, mert a megriadt ló, majdnem a folyóba vetette.

Néhány percnyire volt a falu s éppen közel voltak hozzá, mikor a hídról a trombitás riadót fútt, - ők pedig megereszték a kantárt az egyenes utcában, hol nem sokára itt-ott félig fölnyergelt lovon ugratott ki a föllármázott olasz, de mielőtt sorakozhatnának, a huszárok átröpülték, úgy szólván, a falut.

Nemsokára egyes lovasok száguldának utánuk, később az egész tömeg az országúton volt már, a lassankint lankadó lovak erejére végképp nem számolhatnak. A víznek kanyarodása megint az út mellé kerül, s minthogy a folyamot még messze kelle kísérni, míg egy újabb hídra vezetne, - legjobb az egyenes út, - s a legények Pista után már a folyamban úsztak, - és szerencsésen átérvén a partot, visszanéztek az üldöző nehéz lovasokra, kik saját vesztükre bizonyosan nem követik őket, a ragadó folyamba.

Később vették észre, hogy a folyam nagy kanyargás után azon irányra vezette volna vissza őket, hol most átcsapának, - a megnyert idő tehát untig elég volt arra, hogy az elfogatástól megmeneküljenek.

Útjuk többé már nem vala biztos, mindenütt őrködő csapatoktól kelle félniük, azért a falukon többnyire vágtatva mentek körösztül, míg végre elfogyott a lovakban az erő, s a legények közül már három panaszkodék, hogy a lovaglás véresre marta föl a combját.

A nap egy hegyláncban vált el tőlük, - a lehető leglassabban kelle léptetniük, s egyes rongydarabokkal enyhíteni társaikon a fölmart sebet. Mire az első csillag fölkerült az égre, egy faluhoz kanyarodának ki a hegyekből.

Pistát elfogta az a bánat, hogy társaitól itten válnia kell, és nehéz szívvel hallá, mikor a sebesek bevallák, hogy tovább nem tudnak már menni.

A korcsma éppen a faluszélen álldogált, előtte álltak meg, s láttukra, mint az isten csodájára szaladt ki a kocsmabeli népség, jóravaló német emberek, minthogy annyi küzdelem után már elérték az osztrák határt s a mindinkább összetóduló népség hangos örömkiáltással fogadta a kifáradt huszárokat.

Az volt boldogabb, ki valamelyiket házához vihette, én háromnapi pihenéssel annyira mennyire fölápolgathatta.

Pistának legelső dolga volt jelentést tenni a dologról, s minthogy a lovakat nem lehetett még útnak indítani, bevárta a rendeletet, mely útjának megadta az irányt.

Az ezred ezalatt már Magyarországban volt, de nem volt egyetlenegy ember, kit a bánat meg nem lepett volna, tudva, hogy a zászlószalag messze földön maradt, csak az ezredes merte remélni, hogy Pista haza hozza még.

- Jaj de hogyan? - kérdezné valaki, ha az ezredes tudatná vele a furcsa vállalkozást.

- Ne kételkedjék, édes jó barátom,... ha már egy egyszerű huszár magára mer valamit vállalni, - hogy fogna kételkedni azon az ezredes, ki annyi gyöngyvitéznek elébe mer állni?

Hagyjuk őt magára, úgy hiszi azt, mint a mai napot, hogy a ha megkerül még akárhonnét, és ha eddig nem jött még meg, nem hibája, hogy a lova nyargalni tud csak, de röpülni nem próbált még soha.

Midőn leginkább tűnődnék az ezredes, és a legénység előtt megállván, a zászlót hüvelyében látva, készítené magát a jövendő csodára, akkor fejlődik ki a távolból a tizenkét lovas, - és mire az ezred a gyakorlaton néhány mozdulatot tenne, Pista már közel volt az ezredhez, meglobogtatván kezével a kibontott szalagot.

Az ezred üdvözlé a kincset, és a tizenkét ember példáját bejegyezték az ezred emlékei közé.

Pista az alkonyatot bevárván, addig le nem nyugodott, míg a pásztorok gyertyáját az égre feljönni nem látta.

- Mit csinálsz, Pista? - kérdé a körüljáró ezredes, Pistát az égre bámulni látván.

- A jó ösmerősöket nézem!

- Valamelyik pajtásodat keresed az égen?

- Deb'zon csak a csillagokat nézem, ezredes uram!

- Hogyan szerettél beléjük?

- Azok vezettek engemet idáig!

- A csillagok?

- Éppen azok ezredes uram, - hát kitől kérdeztem volna meg az utat ellenséges földön?

- Jer hát édes fiam, - mondja az ezredes - beszéld el nekem is azt a csillagjárást!