A megérett gyümölcs.

Rohan a csataló, gazdátlanul futja meg a tért, míg egy eltévedt ember kézre kapja, és leszedi róla a habot, mely alól a hollószín látszik, és csak néhány vércsöpp fösti meg az elfáradt barmot. - Ki ád többet érte?

- Tíz forint! - mondja rá egy ember, ha tán bolondjában annyiért odaadnák.

A ló fáradtan horgasztá le fejét, vagy tán szégyenében, hogy tíz forintot ígérnek azért az állatért, mely nem rég oly messze földről nyargalt el idáig, és nem oka, hogy az irgalmatlan golyó leverte hátáról a gazdát, ki a lovát testvérként szerette, - és most fájó szívvel néz utána a más világról, hogy tíz forintért bitangolják "Rárót"-t.

- Húsz forint! - kiált ismét egy másik.

- Ki ád többet érte? - kérdi az eladó.

- Száz forint! - mondja egy csikósféle ember, ki a lóban megismerte a jó vért, s egyet végig simítá az állatot, mely a száz forintra-e, vagy mire, fölütötte a fejét, s midőn az alkuvó végig húzá testén a tenyerét, szintén megnézte az embert.

- Ki ád többet érte? - kiáltja az eladó, végig tekintve a bámuló csoporton, melyből két alak fejlődött ki és pedig ismerős, Jakab és az ifjú Klein, kik mint hullára leső varjak, a csatahely körül szaglászgatának.

- Száz forint, másodszor is! - kiáltja az eladó - senki többet?

- Még ütven forint! - mondja Jakab éppen azért tolakodván ide, hogy a lovat minden áron megvegye, hogy a sok hasznos csavargás után haza lódulhasson.

- Ki az az ötven forint? - kérdi az eladó.

- Én vagyok! - mondja Jakab a ló elé állva, mire a ló lehajtá fejét, mintha megundorodott volna a gazda képétől, mert hisz a jóravaló ló mindig megugrik a zsidótól, mert nem egyszer látja kocsin, illetőleg a lóbőrökön ülni.

- Százötven forint másodszor is! - hallatszék a megszokott kiáltás, mire a közönség nem hogy felelt volna, de még inkább szétoszlott, látván, hogy a zsidó minden áron megveszi a lovat.

- Először is, másodszor is!... senki többet? harmadszor is! - hangzék az utolsó szó, s Jakabnak markába adták a kantárszárt, midőn a százötven forintot végképp kifizette.

Kocsiba fogták a jó vérű paripát, mely bárányképp adta meg magát sorsának, s mikor a zsidó csettentett, türelmesen indítá meg maga után a könnyű kis leptikát.

Jakab derekán egy roppant iratcsomó volt összegyűjtve, mert ez időközben régi tanyájáról kizavarták, tehát a féltett portékát magánál tartotta, de minthogy a zivatar elhúzódik ismét, és majdnem ő utána vonult, legjobbnak vélte félre húzódni innét.

Csavargásban az ifjú Kleinnel ösmerkedett meg, kinek utazása céljáról semmit sem tudtak ezúttal neki mondani. Jakab útitársul fogadá, mert mennyre-földre esküdözött, hogy itt csak egyedül ő tudja a járást, mert nincs olyan tábornok, aki azt nálánál jobban tudhatná.

- Úgy! - mondja Jakab egy nagyot gondolva.

- Tehát elvisz-e? - kérdi a tudós úrfi, ki úgy látszik némileg elárulta magát, hogy miféle tudomány után él.

- Nohát menjünk! - mondja Jakab megabrakoltatván Rárót, mely az úton békén hagyta magát vezettetni, amerre a zsidó ráncigálni szokta.

Mentek, mendegéltek, mondhatnám a paraszt mese szerint, vitte őket Ráró, hanem amit a másik kettő észre nem vett, finom szaglásával, biztos hallásával távolból lőporszagot érzett, és ágyúdörgést hallott.

Jakab belemerült terveibe, mit a robotváltás által kimondott moratórium szörnyen összekuszált, mert a grófnak maradván még elég jobbágytelke, a régi kötelezvényekkel mindenkinek hallgatnia kellett, - amaz pedig még a járatlan utak döcögései közben is jegyezgetett mindenfélét, hogy annak idején hasznát tudja venni.

A ló saját ösztönére maradt, tájékozná magát, a ló olyan irányt tábor felé hamarabb érhessen.

Végre hangosabb lőn a moraj, és ébredt föl a mélázásból, és az ifjú urat kérdi:

- Nem járunk rossz helyen?

- Csak egyenesen menjünk, - bíztatá a zsidót, ki megint megnyugodott, annál inkább, mert a csatalárma valamivel mégis alábbhagyott.

A ló azonban megérzé a sajátszerű légvegyületet, melyben a lőpor jóformán megatyafiasodott, azért mindinkább fölemelé fejét, mintha végzete kergetné végét keresni a kifáradt életnek.

A zsidó még megörült a lónak, hogy a százötven forintot ily híven leszolgálja, sőt már dicsérni akará, midőn trombita riad meg egy dombos oldal mellől.

Mielőtt a boldogtalan föleszmélni tudna, már a ló elkapta a kocsit, s az ijedt zsidó már nem a gyeplőt, hanem a kocsioldalt fogta.

Bömbölnek az ágyúk újra, s a megbőszült állat ragadja a gyönge járművet a lovas csapat felé, s néhány perc alatt a szélső ló mellett vágtatott az iszonyú támadásra, ragadván magával a két holtra ijedt embert.

Leszállott a végzet, s a két hitvány ember kínját megszánta egy irgalmas golyó, mely közibük csapván, széttépte mind a kettőt, és a fölbomlott papírköteg darabjait rongyolva kavarta a légbe.

Elég ennyi e képből,... hadd álljanak az igaz bíró ítélőszéke elé.