Befejezés.

Fejezzük be történetünket.

- Hová megyen, édes bátyám? - kérdé néhány évvel később Tapadót Szántay, ki vejével karonfogva ment a váci utcán.

- Jaj!... már elgyalogolom a lábaimat,... nem mondanád meg édes író barátom, hol van a legjobb kereskedelmi iskola?

- Mit akar ott bátyám?

- Unokámat akarom oda adni,... hadd legyen belőle valami!

- De bátyám, az istenért!... - mondja Szántay, - mit gondol?...

- Azt gondolom, hogy ne legyen a lánchordta tekintetes úr, hogy otthon időnek előtte fölfalja mindenét, hanem legyen kereskedő, vagy mesterember,... aztán ha egyszer nem lesz pecsenyéje egy héten, hát lesz háromszor.

- Tehát kereskedő, vagy éppen mesterember?

- Miért nem!

- De a tekintetes úrnak fia? - kérdi Szántay célzással a múltra.

- Ha az is! - lőn reá a válasz.

- Hát elfeledte már, mit mondott egykor?

- Mit mondtam volna?

- Hogy mesterember nem lesz sem fia, sem az ivadéka!

- Régen volt az, öcsém, talán nem is igaz!

- Hát urambátyám most mivel foglalkozik?

- Paraszt vagyok, öcsém, szántok, vetek, meg árendálok!

- Aztán megengedi ezt a tensasszony?

- Maga is gyomlálja a borsót, mint leány korában.

- Hát az emeletes ház?

- Magtár most, legalább hasznát tudjuk venni.

- És megférnek annyian odalenn?

- Kedves öcsém, jó emberek kicsiny helyen is jól megférnek, éppen úgy, mint egykor, ezelőtt huszonöt esztendővel.

- Tehát patriarchális élet!

- Az való nekünk valamennyiünknek.

- Mik is vagyunk mi most voltaképpen?

- Már öcsém, nemes emberek vagyunk, mikor nemesek vagyunk, hanem mivel liberálisok és pecsovicsok már nem lehetünk, azt tartom, kedves öcsém, megértük valahára, hogy valamennyien most már: magyarokká lettünk!

Vége