A szántódi rév

Meg volt az istenáldás, az esküvő is megtörtént vendéghívó nélkül, tanúképpen ott álltak a somogyiak, kívánván azt a jót, amit mindenki magamagának is azért kívánt, mert nem volt.

Tanti a templom egyik szögletébe húzódott, hegedűje nyakába kapaszkodott, ösztönszerűleg érezvén, hogy amit plébános úr most nagy áhítattal mond, hogy a körülállók mind ríva fakadnak: végtére is neki kell azt helyrehegedülni.

Saját bánatával elvesződve, kínosan nézett körül, nem akadna-e valami vénasszonyra, ki hamar meghalom fejében megesküdnék vele, hogy a katonafogdozás elől kármentőben volna, mert elgondolta pápista-fejjel azt a maradék kis katekizmust: ha szükségben minden ember keresztelhet, mért nem lehetne, hogy szükségben meg is házasodjék.

Elvonult a menet, lógosnak utánuk ment Tanti, s ami kis ennivaló került hamarjában a révésztanyán, Tanti annak is csak maradékát ette.

Még néhány napig élődött Tihany oldalában a menekült nép, utóbb hírét vették, hogy a fogdozás elmúlt, az öreg révész is útnak ereszté lányát, egy láda holmi mellé egy apai áldás, s ennyi terével valamennyien a kompban elhelyezkedtek.

Csöndes volt a víz, evezni kellett.

Tanti a komp orrába helyezte a hegedűt, nem volt irgalom, s egy öles evezőt nyomtak markába, mit ő csak úgy kínálva meregetett a vízbe, mintha leves után nyúlna.

Vidámabb volt a népség, mint néhány nappal előbb, s ráértek kötekedni a cigánnyal. Bíztatták, hogy az evezőt mélyebbre eressze, de ő csak úgy fogta azt, mintha ő volna a nótárius, és a nagy kalamárisból instanciát írna.

Közepén lehettek a Balatonnak, s amint a cigány köröskörül átnézte a vizet, olyant borsózott a bőre, hogy ha valaki nem unná a fáradságot, akár szemenként fölszámlálhatá a hátát. Tanti eddig is csak korsóból itta a vizet, még pedig kínjában s amint elgondolta, hogy most a közepén van a Balatonnak, úgy megkívánta a szárazföldet, hogy kostolókép megennék egy holdat.

A sima víz fölszakadozott, a hullámok, mintha veszekedő gyerekek volnának, egymást kergeték, mintha egymást mosdatni akarnák, dühödni kezdett a víz, holott egy árva szellő sem ért hozzá.

Az öreg révész fejébe húzá süvegét, a kormányt jobban kézre vette, Pista pedig feleségét biztatgatva munkára inté a társakat, kik szó nélkül is megértve a veszélyt, evezőhöz láttak.

Néhány pillanat alatt a hármas hullámot verte a vihar, s az egész vízmente "kecskézett"¹ s itt-ott egy ijedt "uram Jézus" riasztá föl a rémülő népet.

Ölbe kapta a vihar a kompot, s csak az isten mentette meg Tantit, hogy ki nem rázódott a kompból, most már kereshetné az ember őkelmét ott a siófoki parton, hol az a gyönyörű fekete porzó van, meg sem gondolná valaki, hogy az írást cigánnyal porozta be. Legfölebb négy-ötszáz esztendő múlva, ha valami kutató vegytanár kezébe kerülne az az avult papír, meg csak az akadna nyomára, s mutatná föl Tantit, a pulverizált cigányt.

Reszketett, fázott félelmében, és csak vigasztalásul sem gondolt a pokolra, hol legalább azt remélhette volna, hogy fölmelegedhetik.

Még egyet kanyarult a komp a viharban, s valamelyik bordája oly nagyot reccsent, hogy még az öreg is az istenhez kiáltott, hát még Tanti? ki meglátván éppen a tihanyi templomtornyot, istennel kibékülő szándékkal nyöszörgé magában.

- Devla!... csak most mehessek ki a partra, akkura viaksgyertyát mártatok, mint a tihanyi torony!

Mintha feleletet küldene az ég, a komp két erős hullám közé csapódott, s a reccsenés még nagyobb volt, mint az előbbi, mire Tanti meg nagyobbat ijedt, s minthogy eszébe jutott, hogy a tihanyi templomnak két tornya van, már a másikért is akart ugyanúgy akkora szál viaszgyertyát ígérni, mikor elkiáltá magát az öreg:

- Szórjatok ki mindent, ami nem ember! - mire néhány gondolat alatt négy lovat, két kocsit, s az ifjú párnak minden vagyonát a tátongó habokba vetették.

Tanti nagyot ijedt,... eszébe jutott, hogy a tót nem ember, és elrémült a gondolatnál, hátha ezek a boldogtalanok: ráfogják, hogy a cigány sem az...

A lovak a menekülés ösztönével kapálóztak a part felé, a kocsik rögtön a vízbe mélyedének, a tulipános láda pedig még néhányszor búcsúzólag bukott föl a hullámokból. Az emberek egy tömegbe szorultak a kompban, mint a megriadt nyáj, Tanti kétségbeesetten kapaszkodott a tömegbe, káprázó szemekkel nézvén ki a folyton dühöngő viharba, mely eledelül kocsit, lovat, ládát kapott, még sem lakott jól, mert mintha cigánypecsenye után folyna a nyála, egy-egy hosszú nyelvű hullámot vágott a komp felé, s itt-ott éppen Tantit nyalogatta, ki ha most sóból volna, mint Lótnak felesége, a víz már szépen elolvasztotta volna. A komp a szántódi rév felé csapódott, hol a víz a tihanyi szoros miatt úgy is legbolondabb, aminél közelebb valának a parthoz, - a vihar, mintha adósságot kérne ki a kompból, fokonkint megzaklatá őket.

A kétségbeesésnek is megvannak ösztönei, rokonszenv, barátság és minden keresztényi fogalom elfoszlik: csak az önmentésnek egyéni ereje küzd még.

A boldogtalanok egymást löködék, hogy a komp terhe szabaduljon, s minthogy mindenki menekülni vágyott, a védelem is erőfeszített vala.

Senkit sem tudának a vízbe lökni, ez elkeseredés az öntudatot újra fölizgatá s még egyszer volt egy közös gondolatuk, s valamennyi torok ordítá:

- Lökd ki a cigányt!

Szegény Tanti,... ő csak a maradék falatot kapta mindig, s most mégis őt akarják kidobni először.

És így lesz megmagyarázva ama nagy szó: hogy az utolsók lesznek elsők.

- Lökd ki a cigányt, - ordíták újra, s a hány kéz volt, utánakapott a kék köpönyegnek, melynek szintén az volt a baja, mint az egyszeri híres ködmönnek, hogy gazdája is benne volt.

Tanti csak a vizet látta, ami vér volt benne, azt késheggyel sem találnád meg benne.

- Lökd ki a cigányt, - ordíták harmadszor is, és már a komp oldala fölött lebegett a kék köpönyeg, a Tanti oly nagyon elhalaványodott, hogy a legjámborabb szent is megesküdnék rá, hogy ez nem cigány.

- Ne bántsd, - riadt közibük az öreg révész - vagy meghalunk mind, vagy egy sem - s ezzel intve Pistának, a hajó köteleit a derekukra csavarva ugrának a vízbe.

A fiatal asszony térdre hullott és Istenhez imádkozott, míg a kétségbeesettek magukhoz térve nézik az arcokat.

Pista a komp mellett küzdve feleségének áhítatos arcára figyelt, az öreg biztosan küzdött, s a cigány újra éledett.

Az öreget fönntartá a hit.

Az ifjú párt a szeretet.

S míg a többi kétségbeesett, a cigánynak mi maradt volna egyéb, mint: a remény.

Ne kínlódtassuk őket.

Megmenekültek!