Még mindig 1809.

Nagyságos uram, a kastély melletti mezőséget a nemesség számára foglalták le, ott tanulnak.

- Ki tanítja őket? - kérdi a direktor.

- Egy öreg kapitány és egy fiatal hadnagy a regulárisoktól; már két hete vannak itt.

- Adatott nekik ispán úr mindent, ami a kommodi... (üsse meg a mennykő a diákszavát) ami kellett nekik?

- Semmi sem hiányzik, nagyságos direktor úr.

- Sohase direktorozzon engem ispán úr,... mától fogva kormányzó vagyok.

- Amint méltóztatik parancsolni.

- Nem parancsolat ez, hanem nyelvünk regu... (üsse meg a mennykő,) akarám mondani: nyelvünk ezt szabja elejbénk; azaz hogy (már miért is nem lehetne ebből egy hozzá illő szót csinálni?) no, mondom, hogy ez szabály, érti-e, ispán úr, mi az a szabály?

- Értem, igenis: szabály annyit teszen ezután, mint regula.

- No csak ne csavarja vissza, ispán úr,... a regula lesz ezután szabály.

- Értem, nagyságos úr, lesz még valami parancsolat?

- Csak gazdálkodjanak az urak,... háborús világ van, minden szál szalmának hasznát veszi az ember.

- Éppen akartam mondani, nagyságos uram, hanem elkonfundálódtam.

- Már megint diákizál lánchordtát - hát nem tudja másképp mondani?

- Engedelmet kérek: akarám mondani, hogy szénánk és szalmánk innen-onnan nem lesz, ha így megy!

- Mi történik a szénával, szalmával?

- Isten úgy segéljen,... még elmondani is röstellem, - mondja az ispán elkomorodva.

- Nos, valami szerencsétlenség történt, ispán úr? - kérdi az öreg, segíteni akarván a dolgon.

- Bár inkább elégett volna még a lábán, - zúgolódik amaz.

- Megpenészlett talán?

- Még az sem volna oly nagy baj, alomnak tán még használható volna.

- Hát mi történt vele? - békételenkedék az öreg.

- Én meg nem mondom, nagyságos uram,... mert engem megöl a szégyen és a bánat.

- A patvarba!... csak nem futhatok a szomszédba, hogy ott kérdezzem meg?

- Nagyságos uram!... bocsásson meg, ha meg nem mondom, hanem jöjjön el, s nézze meg maga.

- Menjünk tehát - mondja az öreg egy hosszú, ezüstgombos nádpálcát vevén kézbe - hanem ha nekem diák szót kever mondásába, végigverem ezzel a bottal.

- Hej! kedves nagyságos uram, - szívesebben kiállnám én nagyságodtól azt a nádpálcát, mint amit mi most látni fogunk, bár meg ne értem volna ezt soha.

- Menjünk a kastély felé - mondja az öreg - hadd lássuk, mit tudnak már az új katonák.

- Magam is éppen oda vezettem volna nagyságodat. Ezzel kimentek, s az öreg tele gyanítással, anélkül, hogy a valóra akadna, korához képest nagyon is sebesen ment, s néhány perc alatt a kastély melletti téren voltak.

A kastély mellett álldogált a két tiszt, s nem sokára megtörtént a találkozás, megjegyezvén, hogy az öregúr tekintélye csakugyan itt sem veszíté el a hatást, s a két tiszt eddigi lármázó hangjából, az ispán csudálkozására, valamivel alábbhagyott.

A társalgás német nyelvre tért,... az öreg semmi esetre sem oly vadállat, kit én most valami idegenfalónak akarjak bemutatni, azért a társalgási nyelv megválasztása igen könnyen érthető okból a németre esett.

Az ifjabbik tiszt nagyon elemében volt, ha tréfálhatott, s az öregurat éppen jókedvében lelte.

- Nos, mit mondanak, uraim, tanítványaikhoz?

- Jók lesznek ágyútölteléknek - nevetett a hadnagy.

A kapitány jóízűt kacagott a hadnagy úr megjegyzésének, s ez az öregurat igen elkomolyította.

- Pedig uraim, azt hinném, hogy e néppel az ellenséget is meg lehetne verni.

- Ha az a deresre feküdnék - nevetett a hadnagy, mi a kapitánynak már kevéssé, az öregnek pedig egyáltalában sehogy sem tetszett.

- Attól függ uram! - okoskodik tovább az öreg - hogy milyen vezetőjük leszen.

- Vezetheti valaki az ökröt - nevetett még vadabbul a tiszt.

- Uram! én a történet lapjaira merem utalni az urat.

- Ej!... históriát könnyű egy pocakos kalamárisból kiírni: aki írja, nem félhet, hogy a szó elsül, mint az ágyú, habár hazugságot írnak is.

- Megenged az úr, ha mondom, hogy máshol is van história, nem csak nálunk.

- Mit tudnak máshol Magyarországról? - veté vissza a hadnagy.

- Már uram, ha nem tudnak,... - jegyzé meg az öreg... - az nem a mi szégyenünk.

- Majd vesződik valaki ilyen vad néppel, minő ebben az országban lakik - nevete tovább a hadnagy, - nézze meg az úr ezeket a barmokat, most fogadjunk tán nekik professzorokat, hogy beszélni tudjunk velük? hisz ha szólok nekik, hát szájtátva bámulnak rám, aztán mi most két hét alatt tanítsuk be, mikor azt sem tudják, merre van halb links, halb rechts! Hanem nem is vesződünk ám: íme látja az úr, az egyik lábra szénát, a másikra szalmát köttetek a marhának, hogy arra fordulni tudjon.

Az öreg odanézett s rögtön megérté az ispán panaszát, maga is elkeseredett, máskor talán könnyeket hullatott volna, most az elkeseredés küzdött benne.

- Uram! - mondá aztán - az úrnak megbocsátható e vétke: mert e népet nem ösmeri, melyben, fájdalom, olyan furcsa erények is vannak, hogy a száz botot nyögés nélkül kiállni dicsőnek tartják, de ha már annyira vagyunk, és még hasznát akarják venni e népnek, ám ha kell, a fegyelemért verjenek mindenikre száz botot, s én mondom, az a száz bot nem tesz annyi kárt, mint ez az egy szál szalma! Alásszolgája!

Hazament az öreg, gondolatai össze-vissza tolakodtak agyában, végre az öreg kapitány is azt mondá:

- Ezzel a néppel nem fogunk franciát!