Patriarkális élet

Kedves barátom Dani!

Grófomat várom, nem hagyhatom bolondjában a jószágot ilyen háborgós időben, különben nálad volnék, és legutóbbi ódádért agyonszorongatnálak. Édes barátom! de boldog ember vagy, aki úgy ösmered édes nyelvünket, hogy nem szorulsz idegen mankóra, hogy eszed járásának szavakat találj.

Eszembe jut az a mese, mikor a szajkót áruló fiút egy hebegő úrfi megszólította, mondván, hogy a szajkó már ügyesen be-be-beszél, mire amaz azt felelé: Ha csak úgy tudna beszélni, mint maga, mindjárt kitekerném a nyakát.

Oh, barátom, könyörülj rajtunk, kik csak höbögünk azon nyelven, melyen te oly dicsőn írsz.

Hogy levelemet be ne piszkoljam, külön papírra fölírva küldök vagy harminc diákszót saját fordításommal, lehetetlen hallgatnom embereim beszédét. Válaszodat kérem, addig is gondolj rám, öreg barátodra, ki házasságának éppen ötvenedik esztendejét üli ma. A viszontlátásig barátod

Szántay Zsigmond, jószágkormányzó.

Kívülről: "Az úrnak, tekintetes Berzsenyi Dániel úrnak."

Eközben bekopogtat valaki az ajtón.

- Szabad! - kiált az öreg erőteljes hangon, mire belép egy hajlott korú megőszült pap, a helybeli lelkész, s úgy látszik, az öregnek jó barátja, mert egymás nyakába borulnak, amint tudniillik a tisztelendő úr elvégzé azt a köszöntést, mely a levélben is érintett alkalomra vonatkozott, aztán pedig jó kedéllyel beszédbe eredtek.

- Hát, Zsiga! tudod-e mi újság? - kérdi a pap a házi urat.

- Előre is félek, hogy rosszat mondasz, édes Józsim talán csak nyakunkon a francia.

- Maga még nem, hanem a szele, gondold csak, barátom,... bejött a módi.

- Meg is ütheti a guta, - csodálkozék amaz - még az hiányzott.

- Pedig itt van! - míg te az alsó jószágokon valál két hónapig, addig mint a járvány szétfutott a környéken mindenféle francia szokás. Van már módis szoknya, módis fejkötő, módis cipő, módis kendő, meg a jóisten tudja, hányféle módi, mert aki most két hónapja vett valamit,... az már avul, megint újat találtak föl Párisban, most meg az a módi, s akitől telik, megveszi.

- De a férfiak csak nem bolondultak meg?

- Hellyel-közzel! mert az asszonycseléd addig rimánkodott, hogy levette az urát lábáról, éppen most hallám, hogy Tamási Ferkó barátunk felesége is egészen a módinak adta magát, s ami több, gondold el, tegnap láttam kocsikázni őket, és...

- Nos?

- Bíz ő kelme maga a jámbor balfelől ült, az asszony pedig jobbról!

- Na, lánchordta, ha ide jön, le is ütöm sarkantyúját a kordováncsizmáról.

- Hohó! kedves barátom,... vége a sarkantyús kordováncsizmának, olyan stibliket visel a bő lábravalóhoz, hogy olvasva elmenne akármi zsidónak.

- Fölfordulunk, barátom! nyelvünket agyongyötörték, mielőtt azt helyreigazítaná néhány becsületes ember, íme még ruhánkból is kivedlünk.

- Ne búsulj, öreg, hadd hulljon ki a férgese, tudod, hogy isten nagy próbának teszi ki választottait, nem szabad kétségbeesni.

- Jó, jó! édes Józsim, csakhogy még ráért volna az idő, s én nem szeretem, hogy vén fejjel még ezt is megértem. Istenem, mi van még hátra?

E szónál bejött az öregasszony, tisztességes magyar szabású selyemruhában és csipkés főkötőben, aztán köszöntvén a lelkészt, félig tréfás, félig komoly hangon ekképp szólítá meg az öreget:

- Kedves öregem! isten jóvoltából megértük házasságunknak ötvenedik esztendejét,... amint a régi szokás tartja, a házasfeleknek ilyenkor ami kívánni valójuk van, mindenik előadhatja, s ha megegyeznek egymás közt, jó ha nem hát - nem tudom igaz-e? még el is válhatnak.

- Ejnye, édes banyám - vágott szóba az öregúr, - bizony azt hiszem, valami kérő ólálkodott a ház körül, mikor én az alföldön jártam.

- Ki tudja! - mond mosolyogva az öregasszony.

- Bár csak tudtam volna, kedves Zsuzsim, legalább a mentémet helyrerángattam volna, de bíz azt gondoltam, hogy amúgy is jó lesz, s íme hogy megijesztesz.

- Ijesztés, nem ijesztés, apjukom, - szólt az asszony némi komolysággal, - nekem ezen a napon három kérnivalóm van kendtől, s kereken kimondom: ha nem teljesíti kend,... isten úgy segéljen, nem tudom mihez kezdek.

- Csak ki vele, édes Zsuzsim - a bögrét is elhúzzák a tűztől, ha nagyon forr, - mondd el csak szaporán, hogy nagyon meg ne ijedjek, mert akkor talán hatfélét is kérnél.

- Az első az volna, édes apjukom, - mondja az asszony - hogy ezután én is azt mondhassam kendnek, hogy Te, nem pedig Kend!

- Ezt már tudom, édes Zsuzsim - mondá meggondolva az öreg - hát a másik mi volna, hadd hallom azt is?

- A második kérésem meg az volna - mondja egyet megnyugodva az asszony - hogy... ezután... én is... a... láda fiába nyúlhassak, mikor akarok, - mondja az asszony az utolsó szavakat egymás hátára sietvén, hogy hamarább künn legyen lelkének egész terhétől.

- Hm,... hm! - dörmögött az apjuk, még mindig egyforma kedvében, s minden további megjegyzés nélkül rákérdi: - Hát, a harmadik kérésed mi lenne?

Egyet, kettőt, de tán hármat is köhögött az asszony, utóbb aztán nagynehezen az is kijött, azaz hogy amint maga mondá:

- A harmadik kívánságom volna, hogy mivel... most már... mindenfelé... az a módi (hallod öreg? módi!) mikor kimegyünk valahová kocsin,... hát én üljek... jobbfelől.

Itt elakadt a szó, s az öregasszony remegve várta a szót, mint mikor a barát föladja a penitenciát.

Szántay Zsigmond úr egyet gondolván, ilyenformán felelt az asszonynak.

- Édes Zsuzsim! ami első kívánságodat illeti, hogy ezután ne kelljen engemet megkendezni, hanem tenek szólíthass: vigye patvar, legyen meg a kívánságod, ötven esztendő óta csak összetörődhettünk,... szólíts tehát te-nek.

Egyet megnyugodott az öreg, kevés váratra azonban megint szóhoz kapott.

- Második kívánságod az volna, ha jól hallám, hogy ezután a ládafíába nyúlhass, amikor te akarsz,... édes Zsuzsim, ne legyen panaszod, vénségedre most már úgy sem pazarlanád el, nem bánom, legyen meg a kívánságod, jól van!

Itt megint megállt az öreg, hanem mintha két engedelemre legalább egy megtagadás is illenék, azt mondja most:

- Hanem ami a harmadikat illeti, erre arra lánchordta módidnak, az én házamat, meg az én böcsülettel megőszült fejemet vénségemre meg nem gyalázod, s nekem ugyan jobbfelől nem ülsz, ha meg kétszáz esztendeig élnénk is, punktum!

Ez a punktum pedig annyit tett abban a világban, hogy erről a dologról elég volt ennyit mondani, aminthogy úgy is lett, de azért a két öreg nem hogy el nem vált, hanem úgy megülte az ötven éves menyegzőt, hogy maguk is örvendeztek bele.

Ilyen emberek éltek akkor.

Szent István idejében ilyenekből kerültek ki az akkoriban úgynevezett eleven szentek.

Ezeket ugyan nem nevezték el szenteknek, de annyit mondhatunk, hogy tetőtől talpig becsületes emberek voltak. Jaj be nagy kár, hogy az ilyen ember meg nem marad magnak.

De hogy ismét helyreigazodjunk, kezdjük ott, ahol elhagytuk a dolgot, azaz hallgassuk, mit beszél Szántay Zsigmond és az öreg pap?

Ami Tihanyban beszédtárgy volt, elmondta már, most a tisztelendőn volt a sor.

- S te mikor jöttél meg? - kérdi Szántay Zsigmond.

- Éppen tegnap, egy részét a nemességnek Budára kísértem, egyúttal megtekintém a tábort.

- Hát Kisfaludyt láttad-e?

- Legtöbb időmet vele töltöttem, amennyit tudniillik üres idejéből elszakaszthatott.

- Nos, hogy érzi magát?

- A főhercegnek kedvence lőn, annyira hogy egy munkának írásával bízá meg, mely egyenesen a kormány magánhasználatára volna alkalmazandó.

- Ezt már szeretem, hogy olyan embert kérdeznek meg, aki olyan igazat mond, hogy kész hasznunkra válik,... tudom örül.

- Örülne, ha sejtelmei rosszat nem gyaníttatnának véle.

- Mi a manót!

- Sem többet, sem kevesebbet, minthogy a nemesi fölkelést haszonnélkülinek látják.

- Boldogságos isten! s nem jut eszükbe 1741, mikor Mária Terézia Pozsonyba jött közibünk, hisz mint fiatal legény, magam is ott valék. Hej, barátom Józsi, hogyha nekünk akkor nincsen oldalunkon a kard, nem lett volna mit kirántani a legelső szóra. Mi mentette meg akkor a trónt? nem az, hogy született katonák voltunk? s nem kellett előbb szénát, szalmát lábainkra kötözni, mint most. Bizony, bizony mondom, jobb volna, ha míg lábainkkal vesződnek, arra buzdítanának, hogy azt kell ütni, aki szemközt áll, majd aztán, útközben hamarjában megtanulnánk egy kis engedelmességet és dobszót, de míg mi máson vesződünk, addig rajtunk üt az ellenség: amit tulajdonképp nem bánnék, legalább nem kell utána menni, de amit megeszik, az kár. És íme, majd nem az ellenséget fogják megszalasztani, hanem minket.

- Ez politika, mondja Kisfaludy,... de azt is mondja, hogy üsse meg a mennykő.

- És a főherceg ezt tudja?

- Nagyon is... és ami több, keserű összeütközései vannak, de hiába! Károly főhercegen kívül senki sem pártolja!...

- Higgy nekem édes Józsim - kín élnem, és ha neki keseredem, még a franciának szaladok egy rossz puskával.

- Jól mondod, rossz puskával, amilyent tudniillik a fölkelők kapnak. Budán láttam a táborban a kiosztott fegyvereket, egy jó sincsen köztük. Kisfaludy végigvezetett Alvinczy táborán, a generális maga is velünk volt, egy helyütt, midőn megállnánk, szemközt áll egy nemes atyánkfia, s minthogy a generálist néhányan már ismerék, szájról szájra szaladt a neve, s ezért gyanítólag mondja a szemközt álló a generálisnak:

- Kend az Alvinczy?

- Én vagyok, mi kell?

- Kend adta ezt a pisztolyt, a melyiknek még rugója sincs?

- Talán én adtam.

- No hát nem savanyítaná be kend ezt a pisztolyt! - s ezzel nagyot röhögve ment el, a többi közé, honnét elég tisztán hallám, amint mondák: "bolonddá tesznek itt bennünket".

Elhallgatott a két öreg, kialudt a pipa a szájukban, de az a jó magyar vér lángba gyúlt, s ha látnád őket, megesküdnél, hogy de mindjárt lóra ülnek, és az ellenségre mennek.

De szép mulatsága volt pedig ez a magyarnak: az ellenséget verni.

Nem is feledkezett meg rólunk a jó isten, akárhonnan egyet csak küldött. Kibúsulván magukat az öregek, megnépesedett az udvar, néhány negyed óra alatt vendégekkel telt meg a ház, lévén tudniillik az az idő még akkoriban, hogy cédulával nem invitálták a vendéget, hanem egy-egy háznép amilyen járószerszáma volt, kocsioldal közé férkőzött, rávett egy tisztességes ruhát, s elment a jó baráthoz, kinek akkoriban még nem jutott eszébe azt hazudni cselédei előtt, hogy a vendég előtt elzárkózván, szemtül szembe mondja: senki sincs itthon!

Amely gazda ilyet mondott volna cselédje előtt, még a cseléd is otthagyta volna.

Íme! mennyire kiokosodtunk, mióta bejött a módi, - elnevezték civilizációnak, hogy az ember a cselédje előtt bátran hazudhatik és nem pirul el érte.

Nem akarom összeszámlálni a kocsikat - elég az hozzá, hogy megtellett a ház: s míg az udvaron a sok baromfi sírt-rítt, ordítozott, addig ott benn az igaz barátság kurtán elmondá azt az egy-két szót, ami édes örömében nyelvére került, de volt helyette olyan szíves ölelgetés, hogy majd egymásba szakadt az ember, nem lévén semmi híre azon gyilkos módra kikeményített mindenféle portékának, mellyel úgy kell mostanában bánni, mintha forgácsfánk volna.

Szinte jól esett nézni, mikor egy-egy fiatalabb menyecske és süldőleány a kedves urambátyám karjai közé került, nem nyafogtak és rikogattak úgy, mint a mostaniak, kik azonban úgy négyszemközt most tán mégis szelídebbek, mióta már tudniillik a módi bejött, mert a mostani ölelésnek több a nyomtatott históriája, mint akkor. Pedig az akkori fiatal nők, ha a konyhában megfordultak, pirosabbak voltak ám, mint az a lelkem galambom nagyságos kisasszony, ki most fazekait, vagy akarom mondani köcsögjeit a tálas helyett az asztal fiókjában tartja.

Egy hajdú készen állt a kefével, hogy a vendégekről leszedje az úti port, ezzel megvolt az öltözködés, de ha történetből előbb künn volt a gazda, s az ölelkezés mindjárt első kézből így porosan akadt, csak egyetlen kő sem mozdult meg a szent Gellérthegyen.

Míg a konvenciós cigányokat beparancsolta a kisbíró, a lányok és ifjak külön csoportban gyűltek össze,... s az öregek egymásra találtak, az öregek hányták-vetették az ország dolgát, az asszonyok szapulták a vásznat,... a leányok virágmagról s más ártatlan dolgokról beszéltek, az úrfiak pedig beszéltek egymásnak mindenféle tréfát, mert még akkor nem lett volna, ki szemközt mert volna állni egy sereg leánnyal, hogy ott hazudjék nekik csillagról, liliomról meg más mindenféle virágról. Az efféle szavak pedig, mint: bájos körében, kéjdús pillanatok, sóvár vágy, lelkem üdve, szellemek szárnya, sóhaj, és több bolondos szerszámok még valahol Helmeczy Mihály úr fejében nyugodtak, a mi régi zamatos nyelvünk pedig nagyon módjával adta azelőtt a cifra szót, s ebben a tekintetben megvolt az a jó haszna, hogy nem lehetett vele minden bolondot elmondani, mert abban az időben igen könnyen azt mondta volna valami tűzről pattant nénémasszony, hogy: uramöcsém, de sokat hazudik; mert amint mondom, ezt a gondolatot sem tudták ám még akkor valami mézesmázosabb formában kitálalni.

Tekintsünk be legelőször is az asszonyságok közé, magunk jószántából szívesebben maradnánk ugyan a lányok között, de már feleséges ember létünkre meg írásközben sem tanácsos a lányokról elmélkedni, mert hiába, - bele talál nézni az asszony az írásba, s még rám fogja, hogy valami kedves arcon akarok ott elmélázni.

De minthogy a lányok nagyon is susognak, hallgassuk inkább az öregebbeket, mert azok már nagyobb zörejjel vannak. - Szántay Zsigmondnak egyetlen fia ült annyi asszony között, s az öreg Schnellerné, még akkoriban javabeli asszony, az iregi ménesmesterné vitte a szót...

Néhány évvel előbb halt meg a jó lélek, annak idejében csinos asszony volt, élt hosszú kort, minőt ritka ember él, mert unokáinak gyermekeit is látta nagyra nőni, nem volt az a búcsú és jó mulatság, hol őt kifeledték volna. Katonás asszony volt, akár odaállhatott volna akármi ezred elé, amiről az öreg Schneller, jámbor német ember, leginkább bizonyítványt adhatott volna.

- Megvénítesz gyerek! - mondja Szántay Sándornak, ki az öreg uraságnak titkára vala, s még nőtelen ember.

- Nem tehetek róla asszonynéném, hátra nem mehetek, mert énutánam is jönnek.

- Jól van, jól, öcsém Sándor, csakhogy nem illik ám már, hogy ilyen bajuszos legény csak úgy lógósnak járjon, lánchordta, mert ha már úgy tesztek, hogy olyan kínálva házasodtok, az öregeknek még annyi vigasztalódásuk sem lesz, ha kimennek ebből a világból, hogy marad-e valaki utánuk?

- Ráérek még, édes asszonynéném.

- Érsz az ördögöt - pattant föl az öregasszony - megnőttél öcsém, kenyered is van, köszönd az istennek,... lásd mennyi lány van ott a másik szobában,... hisz nem akarom a magamét kínálni - de már tudod, hogy én olyan szókimondó vagyok, azért mondom neked, te meg mondd a többinek, hogy a leányt nem lehet ám besavanyítani, mint az uborkát, hogy sokáig maradjon, annak is csak legjobb, ha idején megkerül a párja.

- Csak találnék egyet.

- Minden zsáknak a maga foltja, öcsém Sándor - lásd, nekem is került. - Német a lánchordta, de bezzeg formáltam belőle embert, pedig mikor összekerültünk, az egy drága szót sem tudott magyarul, én meg még annyit sem tudtam németül, azaz hogy én most sem tudok.

- Aztán szerették egymást asszonynéném?

- Persze, hogy szerettük.

- Hogyan?

- Bolond Istók - viszonzá jó kedéllyel az öreg - megöleltük, megcsókoltuk egymást, utóbb pedig az én jó németem nem kapott addig egy harapás falatot, míg meg nem tudta mondani magyarul, hogy mi az, a mi előtte van? - S most nézd meg, olyan magyar, hogy a verbungon is elkelne huszárnak, - azért, öcsém, ne válogass, hanem amint mondják, nézd meg az anyját, vedd el a lányát.

- Úgy, úgy, Schnellerné - mondja a bejövő háziasszony - mosdasd meg az úrfit, már én belefáradtam, hanem csak maradjon nekem nőtlen, tojásra ültetem a kamaszt, mint a kotlóst!

- Hallod anyádat, Sándor? - kérdi Schnellerné.

- Régen mondogatja már ezt édes anyám - de még sem nézett leány után, úgy-e?

- De majd én keresek, úgy-e? - csak lesd - mondja az öregasszony - a te pajtásod lesz az édes fiam,... ha olyant választanék, aki téged verne meg, - akkor is az én nyakamra futnál majd.

- Nem is lesz akkor soha feleségem, ha azt akarja édesanyám, hogy én keressem.

- De édes fiam, régen volt az, mikor ölben hordoztalak meg kásával etettelek, s alig hogy három-négy fogad kibújt, rossz kölyök, bezzeg kaparásztál a kanál után, hogy magad ehessél vele. Hát a kanál után ki kapaszkodott legjobban, hogy magad merhessél, csakhogy embersorba férkőzhessél, úgy-e?... no,... most ott vagy,... s íme visszakéredzkedel ölbe! nem szégyenled magad?... talán még kását is kérnél?

Tréfaképpen volt ugyan félig-meddig a dolog, de a hosszú lében, fűszerszámképpen, volt egy kis igazság is: mert az öregek a fiút, ki különben a lehető legderekabb ember vala, házasítani akarták, csakhogy a fiú nagyon is furcsának találta, mikor szülői néki arról beszéltek, hogy a fiúknak is legyen fia.

Ez azonban csak a patriarkális életben volt meg, mikor még nem jött be a módi.

Mi persze, hogy könnyebben vesszük ezt a dolgot, hisz az a tartózkodás kiment a módiból.

Kitalálták tehát kegyetek is, hogy miért vették úgy kézbe Sándort, s amint gyanítható, az öreg Schnellernét meg is kérték a szülők, hogy gyújtson a gyerekre.

Nem is volt rosszul kigondolva a dolog, az öreg Schnellerné annak idejében a négyesbe is odadurrogatott, meg az igazat is megmondta, ezért igen gyakran és szívesen kérték meg hasonló dolgok elintézésére. Volt is látszatja az ő befolyásának, mert akiket ő egymás mellé állított, azok aztán mustra alá kerültek.

- Megbecsüld a feleségedet - szokta ilyenkor mondani a férfinak, - mert ha meghallom, hogy ok nélkül zajgatod, majd az udvarodon termek! - Ettől pedig jobban irtózott bárki, mint a fergetegtől, mert akit az egyenetlen úton kapott, szóval azt úgy megvásította, hogy ha pápista volt, bizonyos, hogy kilencszer meggyónta ugyanazt az egyetlen egy vétket.

- Neked meg azt mondom - szólott a leánynak - hogy a nyafogást otthon hagyd, a férfi nem ér rá azt lesni, mi bajod: örökké nem ülhetsz otthon, mert akkor még inkább ordítanál valaha,... majd megszokol az uradnál: az anyád sem nőtt ki az apád könyökéből. Azért ha szokatlan az új ház, ha benn lakol, meglátod, hogy annak is van fala meg teteje, ne félj, nem szakad rád. Süss, főzz, hogy meg ne ehülj, meg az uradnak is jusson, aztán majd meglátod, - hogy híva se jönnél később vissza.

S mikor a leánynak eleget beszélt, ráadásképpen még azt is mondta:

- Olykor-olykor betekintek hozzád, hanem panaszt ne halljak, azt mondom.

Körülbelül ilyenforma volt a tíz parancsolat, mit Schnellerné a hívek lelkeinek ki szokott osztogatni, ezenkívül pedig mindenki tudta, hogy az öregnek látogatása ki nem marad, - vagy keresztelésre, vagy bérmálásra jött, ha tudniillik oka volt rá, de ha nem volt panasz, amely eset többször előfordult, mert mindenki vigyázott magára, - mondom ilyenkor az aztán szívesen elbeszélte egyik nénémasszonynak, hogy ez is az én munkám!

Úgyszólván minden körnek megvolt abban az időben az ilyenforma asszonyvicispánja, ki a környéknek elösmert, bevallott feje volt... A meghurcolt becsület ő hozzá menekült, s jaj volt annak, ki a száján kiszalasztott egy megrágatlan szót, néha az ilyen úgy kiszenvedett, hogy kínjában kérődző állatnak is beállt volna, hogy a kiszalasztott szót újra megrághatná.

Ez egy megszokott hatalom volt, közbecsülésből eredt, és élt hatalmával, mely alól elvonulni nem tudott senki.

Lássák önök, az a tekintélyek kora volt, melyről azt mondjuk, hogy lejárt! Fájdalom, hogy lejárt, a civilizációnak elbérmált szabadosság szétáradt, s mint midőn Aeolus a szeleket kibocsátotta, teleszítt pofából fújták az ordító-vihart, mely hogy megtisztítsa a levegőt, kíméletlen rohanásában minden gyengéd virágot letépett.

A patriarkális élet tekintélyei nem azon kobakok voltak, melyeknek, mint az erdei tuskónak, megvolt a maguk ideje, hanem voltak azon érett eszű fők, melyeknek nézését, - kérdő, feddő és rendreutasító szemeit nem bírta kiállni a léha nemzedék.

Féltek úgy-e nyomorúk a tekintélyektől, kik ezer olyan dolgot kérdezhetnének, mire felelni nem tudnátok?... Vígan lehettek, mire megvénültök, végképpen vége leszen a tekintélyeknek, üres fejetek jót áll ezért, abban már nem lesz megtekinteni való.

Asztalon a leves - szólt a háziasszony, s mindenki helyrehúzódott, néhol a fiatalok közé egy-egy öregebbet helyeztek, hogy szem legyen rájuk, nem mintha szükség lett volna e kármentő gondolatra, hanem azt is gondoltak az öregek, hogy nem árt.

Kulcsár uram szakácskönyvében az utolsó falatig meg van írva, hogy milyen volt az akkori magyar koszt, nem akarom leírni, elég az hozzá, hogy jó volt. Könnyen megtörténhetnék, hogy éppen valami éhes diák olvassa most ezt a könyvet, - szegény párát éjjel is ébren tartja az étvágya, mért költögessem föl benne az alvó oroszlánt?

Schnellerné kinézte a helyet Sándornak, s nehogy valamiképp férfiakhoz keveredjék, két leány közé küszöbölte. Nem is volt az rossz hely, magam is odaülnék mindjárt, azaz hogy hova is beszélek anno 1809-ben, mikor én akkor világon sem voltam, na de azért annyit mégis tudok, hogy az egyik szebb volt, mint a másik.

- Vőlegény van a háznál - kiáltott fel egy dévaj férfi.

- Ki az? ki az? - hangzik mindenfelől a kíváncsi kérdés.

- Találják ki! - ingerkedék odább amaz, mire még kíváncsiabbak lettek, mert a vőlegény igen alkalmas perszóna volt akkor is arra, hogy rovására ötven ember nevessen egy nagyot. A legénypajtások, mint valami elkárhozott lelket, sajnálják az ilyent. "Megver a feleséged", - mondja az egyik. "Letéteti veled a pipát", - mondja a másik. - "Markodba olvassa a költőpénzt", - ijesztegeti a harmadik. "Megállj csak! - szól a negyedik - majd megtanít az asszony ülni", az ötödik pedig mást mond.

Azután ha szabódik és azt nem mondám, hogy nem leszen az úgy! rögtön fölriad ellene egy vert had, amelyik saját magán már tapasztalta, hogy: deb'z úgy lesz! Ezek aztán rákezdik: "Jól van jól: - én is így beszéltem!... te sem lész különb ember", s ha mindezekre még jobban védelmezi magát, utolján még a lányuk is dévajkodnak vele. Bácsi! tud-e fésülni? Jöjjön, majd én megtanítom harisnyát kötni. Na, tartsa előbb a két karját: - mire egy csomó pamutot öltenek rá, s vagy félóráig ott állhat, mint az útmutatófa. - "Én azt is követelném, hogy vasalni tudjon" - ingerkedik a másik, míg végre az öregebbek is előkerülnek, s még olyanformával is ijesztik, hogy egy szál cérnára az asztallábhoz kötik, és ringatja a bölcsőt.

Az úristen legyen irgalmas, kegyelmes egy vőlegénynek, az beállt röhögtető masinának, - ha nem szól, akkor is nyaggatják,... s ha meg védelmezi magát, még az is rezzegeti, aki eddig nem szólt.

Ezért nézett körül mindenki oly kíváncsian, hogy ki az a jámbor keresztény, kinek éppen a legjobb étvágyát most lehet elvenni, mikor enni akar.

Éppen Sándor mellett a két nő cincog legjobban, hogy ki lesz a vőlegény?

- Ej, ej - szól az előbbi - a kisasszonyok nem tudnák? holott két testvér létükre köztük ül az, akit keresnek - tudniillik Sándor.

Mikor Péter Krisztust megtagadta, és a kakas a harmadikat elkukorékolta, Péter nem ijedt meg úgy, mint Sándor ama szónál, hogy őt vőlegénynek mondják.

Én már próbáltam ezt a mulatságot kétszer, jaj! be megviselt engem a világ, ki dicsérte, ki gyalázta azt a házasságot, melyről mi római katholikusok azt mondjuk, hogy szentség. Már aztán nem tudom, hogy nem azt értik-e alatta, hogy a feleséges embernek legkönnyebb alkalma van megérdemelni, hogy szentté legyen, mondom, ezt nem tudom, mert azt sem tudom, hogy hány szentnek volt felesége. Majd ha ráérek utánajárok, még a mártírokat is előkeresgélem.

- Sándor a vőlegény!!! - zajgott a vendégség, mire Sándor olyat vörösödött, mint a piros posztó.

- Elvörösödött! - visított a sok lány. - Ni, ni!... Sándor bácsi! - örvendezett a dévaj nép, melynek elég, hogy valaki egy szokatlan színt vegyen föl eddigi formájára, úgy bánnak aztán vele, mintha a lopott portékát kezén érték volna, tagadhatja azt már, mi kell ezeknek egyéb bizonyítvány, hisz most is azt visítják: elvörösödött.

Nem akarom elmondani, miként nyaggatták a fiút, elég az hozzá, ha még nem volt szent Sándor, még ebből válhatik.

Sándornak két szomszédja tehát egytestvér vala, szakasztott képmása egyik a másiknak, úgy hogy a festő egyiket a másikról levehette volna.

Most kezdődnék aztán annak leírása, hogy miben állt voltaképpen az ő szépségük.

Hanem én csak megvallom, hogy ezt a leskelődést nem szeretem, más embernek talán több béketűrése van addig ólálkodni a leány körül, hogy még a lábát is meglátja, s akkor nagy örömmel mértéket vesz neki, nem tudom miképpen, és egész boldogsággal fecsegé el, hogy a lábak csakugyan picinyek. Ezeké mekkora lehetett, nem tudom, hogy sántítnának, nem vettem észre, s mindenik meg tudott állni a maga lábán, azt tartom leírásnak untig elég ennyi.

A karcsúságról csak annyit mondhatok, hogy nem az a mostani ideális vékonyság volt, melyet annyi erőlködéssel, mennyivel az ember egy miskolci kenyeret megszegne, ketté lehetne vágni. Ha majd a férje átkarolja egyszer, legalább nem nyöszörög bele.

Az arcokat mostanában halaványaknak szokták írni, némelyik persze olyan, mintha répából faragták volna, - azt mondják, érdekes, pedig abban az időben, amelyik apának ilyen leánya volt, azt mondta a jó barátja: Pajtás, vagy beteg a leány, vagy hogy krétát eszik.

Eleven, piros bíz ez mind a kettő,... mire más azt mondaná, hogy rózsák vannak ott, de csak hagyd abba, kedves barátom, ti messzebb mentek, mint én, mert ti nem elégesztek meg azzal, hogy a szoba falát is berajzoltatjátok - azt hiszitek, hogy kisasszonyaitok is szebbek lesznek, ha egy kissé az arcukat is bemázoltatjátok.

Ti azt mondjátok egy sápadt nőről, hogy minő érdekes arc! Ilyenek a ti nőitek, - az enyéimmel, ha szemközt jött valami jó ismerős, azt szokta mondani: látom, húgomasssony, friss egészségben van. Ennyi a különbség.

Ti nem röstellitek a fogakat megvizsgálni, ez pedig a legnagyobb gyöngédtelenség a világon, hogy valakinek a szájába kandikáljanak. Ám lássátok, ha szép kisasszonyaitok ezt oly könnyen megengedik, és én szóról-szóra elhiszem, mikor azt mondjátok, hogy a kisasszonynak foga valóságos elefántcsontból van.

De még az orrnak sem hagytok békét, a ti kezetek szentségtelen, mint azé a nyíri paraszté, ki a nemzeti múzeumban a carrarai márványt túrónak nézte, s egy bugylit ki is húzott, hogy kóstolónak kikerekítsen egy darabot valamelyik pogány szentből.

Orra is volt mindkettőnek, s a többi szépség mellé az is odaillett.

No a szemük, az már nagyon is szép volt,... ennél többet nem tudok mondani, minek ismét az a baja, hogy az akkoriak nem maradtak úgy veszteg, mint némely mostaniak, hogy első látásra úgy megállják a nézést, hogy ti kedves jó barátim, mint valami tó fenekébe, órákig nézhettek.

Hajuk is szép volt, meg voltak fésülve illendőképp, ámbár ha borzasabbak volnának, nektek jobban tetszenének, úgy-e? Csakhogy azok nem hányták ám a fejüket, mint némelyik mostani a színházban, hogy akárhányszor megtörténik, hogy szeleburdiságból a páholy oldalához üti.

Úgy kell neki, s ha annyit kapkodja fejét jobbra-balra a sok arszlán után, fogadom, egyszer még be is töri a fejét. Aztán későn jajgat akkor.

Ezekből tehát tessék megérteni valamiképp, hogy a mi kisasszonyaink mégis szépek voltak, amit abból is elhihetnek, hogy akit én egyszer férjhez akarok adni, - mert az egyik férjhez fog menni nem sokára - annak, mondom, szépnek kell lenni, mert én rosszat senkinek sem kívánok, minthogy magam is rendesen azt kerestem ki, amelyik a legszebbik.

- Elhívasson ám, Sándor bácsi, a lakodalmába, - mondja az egyik jobbról.

- Az én lakodalmamba? - kérdi Sándor.

- Oda! oda!... - tréfálgat a lány, látva, hogy szekretárius uram maga-magának is titok.

- El sem jönne, Jolán kisasszony, ha meghívatnám.

- Ha félholt volnék is, fölkelnék, csak azt hallhatnám, mikor Sándor bácsi azt mondaná a pap előtt, hogy szeretem,... tudom, súgva mondaná el.

- Azért is nagyot kiáltanék.

- Mekkorát? - ingerkedék a lány, mire Sándor is nekibátorodván, némileg szemközt fordult a lánynak, kétségtelennek látszott, hogy egy hangos szót akart mondani, de az is meglátszott, hogy nem egészen a tréfának hangján lesz az mondva, s mikor az ifjú a fölmelegült érzelemnek hangján a pillanatnyira csillapult csöndben ki akarná mondani a szót, zavartan mondá a lány, kendőjét Sándornak szája felé tartva:

- Az istenért, ne mondja!... Meghallanák - súgá odább, s oly lángba borult a két orcája, hogy az előbbeni szónok úr sehogy sem tudá megállani, hogy most meg Jolán kisasszony pirult el.

A lány fölijedt,... szép szemeivel merőn a tányérba nézett, hogy egy eláradt könnyet észre ne vegyenek, s ha a vigyázó Schnellerné másfelé nem kapja a beszédet, hangos sírásra fakadt volna az előbb még oly csintalan leány.

Valamelyik professzoromat nagyon szeretném megkérdezni, hogy miféle lelki állapot lehet ez? Hogy nem lehetetlenség azt világosan látom,... s ámbár az is természetes dolog előttem, hogy akinek a tyúkszemére lépnek, nem akarva is elkiáltja magát,... azért tisztelt professzor, úr, kegyed oly gyengédtelen ember volt, hogy erőnek-erejével én tőlem kérdezte azt, amit ön bizonyosabban és jobban tudott, mint én, engedje meg, ha most én kérdezem azt, amit valóban nem tudok.

Vagy tán ön sem tudja... vagy hogy éppen tagadni akarja ezt: mert az az elpirulás valami ritka dolog,... oh, az úristenre kérem önt,... hadd simuljanak el orcájának tudós ráncai, s ne mondja ki az újabb korra a szörnyű szót, hogy a szemérem kihalt már.

Nem! nem! hova beszélek össze-vissza mindent, hisz magam is az újabb kor gyermeke vagyok, részese két tiszta szerelem boldog mosolyának, hisz ha ez arcokat nem látom, nem tudnám oly elevenen elképzelni a múltnak csöndes és romlatlan erényét.

Úgy, úgy! tisztelt professzor úr, a jónak is prédikál a pap a gonoszról, hogy kerülni tudják.

Egyik tál a másik után fordult meg az asztalon, s amint fölebb mondám, nem akarok a konyhaköltészet babérlevelei után nyúlni, hadd maradjanak azok abban a pácolt lében, melyben az őzcombokat áztatta kétszer huszonnégy óráig a szakácsné, éppen ennek tulajdonítható, hogy az egyik vendég még az ujját is megszopja, mert, vagy illata, vagy az íze esett oly jól neki.

Keresztülmentek az ebéden, s a két szomszéd kezdi hinni, hogy az ő lelkeik aligha nem beszélgettek addig, míg nyelvük hallgatott, egyet-egyet összenéztek, és szinte jól esett, hogy egymás mellett ülnek, a körülülő kaján nevetők, mintha közös ellenség volna, mely ellen összetartva védelmezhetnek csak magukat!

Higgyétek meg, hogy e szótalan beszéd tudná csak megmondani, hogy a mi ifjú uraink minő irtóztató hazugságokat mondanak el könyv nélkül, - mennyiben tudniillik otthon jó előre, mindenféle Aurorák és Almanakokból betanulták a beszédet, annyira, hogy mikor már benn van némelyik a füllentésben, a barna kisasszonynak fecsegi el, mi a szőkének volt írva.

Mindegy ők ebből is kilábolnak, mint Hugli, kinek nem volt ugyan diplomája, - amit voltaképpen maga sem tagadott, de azt mondja a furfangos piócadoktor, hogy: lehetett volna.

Vége volt az ebédnek, nem mert elválni a két szomszéd, mintha éreznék, hogy ha különválnak, meg lesznek nyaggatva, azért egymás mellett maradának, s a többivel az urasági nagy kert csavargó útjain is együtt tévelyegtek.

- Hát csak eljön, Jolán kisasszony, a lakodalmamba? - kérdé most Sándor.

- Ha elhivat szekretárius úr, - mondja a lány a megszokott Sándor bácsi helyett. Sándor észrevette, hogy komolyabb lesz a dolog, mert a lány már nagyon titulázza, s az ilyen megkendezés vagy arravaló, hogy a célzásokat abbahagyja az ember, vagy ha van egy kis oka reménykedni, most verje a vasat.

- Tudom én, hogy nem jönne el - vitatkozik Sándor.

- Azért is elmegyek - mondja a lány fölébredvén a mélázásból, szokott jó kedvéhez és a lányoknak oly jól illő kötekedésbe menekülvén - ha meghivat... (Sem ön, sem Sándor, sem szekretárius)... - Ha meghivat! - mondja rá még egyszer, a megszólító szónak elmaradását pótolni akarván.

- De ha el nem jő Jolán... kisasszony! - nyögé utána ezt a strázsának álló hideg szót, mely mintegy választófal tolakodik két bizalmas közé.

- Már hogy tenném azt, hogy el ne jöjjek? - fontoskodék a lány.

- De nem mer fogadni?... (tudniillik Jolán kisasszony!) mert ezt nem mondta.

- Ha el nem jön... (ön, kegyed, milyen jó szó volna most, ha akkor már használták volna.) Ha el nem jön... - okoskodék Sándor... - akkor nem szabad férjhezmennie (tudniillik Jolán kisasszonynak).

- Jó, - nevete a kis lány - itt a kezem! - mit Sándor oly örömmel kapott el, mintha ez a kézadás nem éppen fogadásból menne, s oly élénken megszorítá, hogy sem a fogadást, sem a kézszorítást nem fogja elfeledni a lány.

- De ki lesz a tanú? - okoskodék Sándor.

- Majd én - szól közbe hátuk mögül Schnellerné, mintegy a hallottak folytatásául, - csakhogy édes lányom, ha már ennyibe fogadtál,... tán nem is gondoltad meg, hogy ez a kópé úgy hívat ám el a lakodalmába, hogy te légy a menyasszony, s ha el nem jössz: nem szabad férjhez menned.

Egymásra nézett a két fiatal, - tudniillik a fogadó kezek összekapcsolódva lévén, s megint nem tudom, mi leszen a dologból, ha a lány anyja szintén ide nem ér, s a zaklatott leány anyja mellé nem menekülhet.

Schnellernének maradt Sándor, s míg a kanyargó utak kivezettek a kertből, maradt idő a beszélgetésre.

- Szekretárius uram - kapott szóba az asszony - legyen ám esze kendnek, hogy ezt a lányt megkérlelje, mert láttam ám, hogy az asztalnál azt a lányt nagyon megszomorította,... mert ez más dolog ám, mintha papírosra firkált az ember: ha egy disznó esik a papírosra, sebaj, megint kivakarja, de ennyi bolond ember előtt konfúzióba hozni egy lányt,... mit mondtál neki? - szólt az asszony a bizalmasabb hangot fogva.

- Magam sem tudom, asszonynéném!

- De pedig tudd, lánchordta kölyke - mert ennyi embernek be nem fogod a száját, mert ezek most már egyébről sem beszélnek, mint hogy te meg a lány egymás után irultok-pirultok. - Az az eszeveszett Berky pedig, mint a bakter, minden mécsvilágnál tüzet kiált, már is mondja, hogy így lesz, úgy lesz!

- Csak már édesapámnak ne szólna valaki - mondja Sándor.

- Nem édesapádról van itt szó, hanem rólad meg a lányról, - azért ha a világ nyelvére nem akarod ültetni, legjobb lesz, ha kerülöd, hogy rátok ne bámuljanak.

- Kedves asszonynéném! - szólt fölolvadva Sándor - csak magával tudok én beszélni.

- No hát nyögd ki, mit akarsz, mert itt nem álldogálok veled a kert közepén,... még valami kórságos engem is szóba kever.

- Galambom asszonynéném, csak egy kicsit ne menjen még.

- No hát beszélj szaporán,... látod a többiek milyen messzire vannak már.

- Hol is kezdjem már no?... - ügyetlenkedék a szekretárius.

- Csak az elején, hamar! - aztán menjünk.

- Istenem, csak már tudná asszonynéném, hogy mit akarok.

- Gyere, majd kivetem kártyán,... de itt ne ólálkodjunk.

- Asszonynéném! - kiáltott föl az ifjú olyan hangon, mintha magát bátorítaná - maga oly okos asszony.

- De azt más is mondja, öcsém! azért ha el akarsz bolondítani, olyant mondjál, milyent más még nem mondott.

- Hát nem ért még?

- De azt értem, hogy ha sokáig itt maradunk, elmegy az eszed.

- Inkább segítsen, hogy el ne menjen, mert isten úgy segéljen...

- Amott jön anyád is az urammal,... mondd hamar, mit akarsz, mert az a német, ha meglódul az esze, még itt agyonüt.

- Jaj! csak most ne jönnének.

- Itt van ni,... még utóbb azt mondod, hogy szere...

- Az, az! édes drága jó asszonynéném, szeretem...

- Engem?...

- Dehogy magát! azaz hogy magát is asszonynéném, hanem Jolánt.

- No, valahára,... megtaláltad a szót,... Szántayné! - kiálta az öregasszonyhoz, gyere csak hamar...

- Az istenre kérem,... csak azoknak ne szóljon.

- Miért?

- Anyám ki talál nevetni.

- Éppen bizony,... azért is megmondom neki is, meg Jolánnak is.

- Nem bánom, édes asszonynéném, úgy... hanem csak... tudja asszonynéném, úgy... jó módjával.

- Eredj, jó bolond! - mondja az asszony, Sándor pedig a kertbe tévedt el. Mire beértek a vendégek, a nap is a hegyoldalba vette magát, - a hosszú asztalt kitették láb alól, s a nagy ebédlőre nyíló szobákban készen állt a banda azon keserves nóták egyikével, melynek hallatára a nevetés kellő közepén is elszomorodik az ember.

Búsulni valónk mindig volt,... a férfiaknak eszébe jutott a hazai baj, szótalanul álltak egy csokron, - agyonbúsulták volna magukat, ha a cigány meg nem fordítaná a dolgot, s olyan frisset kapott a vonó alá, hogy még az öregek talpa is viszketett a táncra.

Szántay Zsigmond még egyszer megpróbálta azt a mulatságot, aminek módját ötven esztendővel előbb ugyan, azon napon nagyon is megadta, - tudniillik hogy a frisset kedves anyjukjával még egyszer eljárta, de minthogy azóta ötven esztendőt ugrott át, - az öregúr a lépést úgy megvigyázva tette.

Így is jó volt, és hogy a villámlásnak dörgése is legyen, véletlenül-e vagy készakarva, a lánysereg közül Jolánt kiválasztván, még azon is pördített egyet, és köszönöm fejében fehér bajusza alól egy csók is került ki.

- Jól volt bíz ez! - kiáltja az öreg, kinek példáján táncra kerekedett a vendégsereg.

Apja után Sándor kapta el Jolánt, s amit az öregúr lábaival csak formának mutatott, azt a fia cifrára megrakta. Meg kell még jegyeznünk, hogy a magyar ruha közönséges viselet lévén, egy-egy sugár legénynek tánca jól esett a szemnek, kivált, ha a hozzávaló pár is jól meg volt választva.

Körülállták a szülők a fiút s leányt, mindenik szívesen legeltette szemeit az édes magáén, s mintha közös gondolatjuk volna, végtére egyik a másikét dicsérte.

Visszagondol az öreg a múltra,... átszalad azon sebes gondolattal, a jó napoknál megáll, édes fájó érzelemmel tér meg a jelenbe, nem ér rá búsulni, tudja bár, hogy közel az ajtó a másvilágra, - nem előre, visszanéz a maradékra, szép is, jó is, azt gondolja, megelégedetten megyen el majd nyugovóra,... kíséri őt a szeretet legerősebb köteléke. - Ez az apák, anyák gondolata.

Az agglegény, mint egy tolvaj megy ki a világból, - időt lopott a természettől, szeretetet önmagától, boldogságot mástól, kit boldogíthatott volna? Míg fiatal volt, élete gonosz volt, mikor megvénült, maga mondja, hogy bolond volt. Ki sajnálja? senki. Az ember megbámulta a méhnek hasznos munkásságát, nem meri az állatokkal egybevetni, azt mondja: úgy hal meg. Az agglegény, egyet kivéve, nem úgy hal meg!... döglik.

Schnellerné a kedves öregeket meglepte a titokkal, és Szántay Zsigmond édes örömében még egyszer a táncba keveredett, megölelvén a kedves lányt, ki midőn az apa vállára kapaszkodott, szemeivel a fiát kereste.

- Ne, fiam! - mondja aztán az öreg, - neked adom, öreglegény vagyok én az ilyen mesterséghez, - ezzel az apa kezéből a fiúéba került a lány, és így szemközt nézvén folytatták édes érzelemben azt a gondolatot, mit a kertben félbehagytak.

Járta a tánc, s mire éjfél felé voltak, már szinte megkuszálódtak a sok táncban, de a zene nem hagyott még békét, valamint a fiatalok is szívesebben voltak talpon, s így a bőgő dörmögése között könnyebben elmondták a mondani valót.

- Alkudjunk meg, kedves Jolán - mondja Sándor, - hogy én magam legyek vendéghívó lakodalmamra.

- Mondtam már, hogy elmegyek - mosolyga a leány - hisz föl is fogadtunk rá.

- Jó,... tehát menyasszonynak hívom meg,... istenemre mondom.

- Azt akarja úgy-e, - hogy otthon maradjak vénlánynak?

- Ha el nem jön,... a fogadásnál maradok.

- Rossz ember, azért sem maradok otthon.

Elvégződött a nóta, és a hosszú asztal benyújtózkodott az üres helyre, hogy a vacsorát lehessen fölrakni, de mindez kurtán elvégződött.

Három asszony húzódott el egy sarokba, Jolán és Sándornak az anyja, a harmadik Schnellerné volt.

- Kedves Szántayném! - beszélt Jolánnak az anyja, Berényiné - sütni, főzni megtanult a leány, a koplalás nem látszik rajta, amint vélem, és abból evett, amit maga főzött.

Ez volt a beszéd folyama,... de hallgassuk még odább.

- Parancsolni még eddig csak tudtam a háznál,... mert bíz én, ha rákerül a sor, hangosan is tudok beszélni, - mondja tovább Berényiné - megszokták a gyerekeim is, hogy akarat csak egy van a háznál, az pedig az enyém, ezzel a példával pedig el merem ereszteni a háztól - s nem hiszem, hogy azt a hírt hozzák vissza, hogy fejes.

- Magam, az igaz, hogy olyan rossz álmú vagyok, nem csoda, hogy előbb fönn vagyok, mint más a háznál, de leányaimat azért nem igen kellett költögetnem, ámbár ha rákerült volna a sor, én bizony nagyhamar megszólamlottam volna! Fonni, varrni is csak tud mindegyik, bíz én ráfogtam őket, tudja is mindegyik, hogy azt a lepedőt viszi el maga alá, amit maga font és maga öltögetett: ha aztán vastagon eregette a szálat, vagy az öltést könnyen szalasztotta, maga nyöghet rajta.

Ilyenekről folyt a beszéd, - az egyik szívesen mondta, a többi szívesen hallgatta.

- Nekem nem adott az isten többet ennél az egy fiúnál, - mondja Szántayné - nem mondhatom, hogy mindig a kezem alatt lett volna, de mondhatom, hogy én sem hízónak tartottam, míg itthon volt, bíz az meg volt ütögetve, mert tudja, kedves Berényiném, hogy az a férfigyerek vásott, mint az ördög, fölmászkál a jegenyefa sudaráig is - persze hogy félti az ember, s ilyenkor aztán emlékezet okáért hozzáméri a kezét. De e nélkül ki nevel gyereket? Hideget, meleget megszokta, mert az istenadta nyáron a napon feketedett, úgy hogy fél télen alig vedlette le a nyári kormot,... télen pedig néha úgy jött be a fagyról, hogy majdnem téglázóvassal kellett fölmelegíteni. No de ebben sem halt meg, mert hisz amilyen, meglátszik, hogy mennyit nyomhat csontra.

- Elég az hozzá, hogy összevalók, punktum! - fejezte be Schnellerné a két anyának vallomását, és vacsorálni mentek.

- Mi lesz hát anyjuk? kérdi Szántay Zsigmond feleségét vacsora után, mikor a cigányok újra hegedűhöz nyúltak.

- Ha az isten úgy akarja, mint magunk, kedves gazdám, - mi is szeretnénk, azok se bánják, meg a gyerekek sem harapósak, mint láttad, azt tartom, hogy ezek szép egypárrá lesznek.

- Az isten áldása legyen rajtuk.

- Én is azon kérem az istent, - mondja az anya, aztán pedig a mellékszobák rendezéséhez fogott, hogy a lefekvőknek jusson elegendő helyük.

- Hogyan leszünk hát? - kérdi a gazda.

- Az öregek az ágyakban, - mondja az asszony - a lányoknak az ebédlőben a földre vettetek, az a sok gyerekember pedig feküdjék ki a szénára.

- Jó lesz bíz az, gondolá az öreg, s ekképp harminc-negyven vendéget könnyű szerrel elláttak, minden hűhó nélkül.

Mindenki megelégedett a maga helyével, pedig olyik legényke méltóságos úr fia volt, s a lehető legédesebb álmot aludta a szénán.

Furcsa világ volt ez úgy-e?

Mi is volt az?

Nem egyéb, édes jó barátom: patriarkális élet!