Én nemzetem, zsidó népem!

Nagyon ugattak a kutyák, mint a pecsenyét, forgattak egy zsidót, ki a kormányzó úr udvarára akart volna régóta bejönni, ha az ebek békét hagynak neki.

- Szalonnát dobj nekik, Jakab - kiáltott egy hajdú - aztán majd beeresztenek.

- Adok üt garast,... mondja a zsidó - csak verje el üket.

- Dehogy verem el, - tréfála a hajdú - városban tíz garasért sem láttam ilyen komédiát, mint amit teveled végbevisz ez a hat kutya, azért csak hadakozzál velük.

- Megesznek - ordított Jakab a kapu sarkából - megesznek.

- Kellesz is nekik, - több húst esznek azok, mint te, ma is a sajtárban hagyták a legjava csontot, - bolondozott a hajdú.

- Vaj mir - ordított a zsidó - mi lesz belülem?

- Mi lenne? - okoskodik a hajdú - zsidó maradsz,... csakhogy előbb kifejtenek abból a bársonyszerszámból, - máskor olyant ne végy magadra, ha drága.

- Thiz garast adok, hajdú uram,... verje el a kutyákat,... adok thiz garast.

- Jobban is tudsz te kiabálni, Jakab, csak ígérj fölebb, - e szónál az egyik kutya már a bársonyhoz kapott.

- Egy húszast adok.

- Mondtam úgy-e? - okoskodék a hajdú - hogy jobban is tudsz licitálni, csak próbáld.

Kétségbeesett volt a zsidó, s ijedtében már azt a bátorságot is vette, hogy az egyik ebre rá akart csapni.

- Az lesz ám még a komédia, ha megütöd - mondja a hajdú - mert akkor tráncsértányéron visz ám haza apád, csak azt üsd meg.

- Két húszast adok, nemzetes úr,... adok három ezüst húszast, - rimánkodik a zsidó.

Egyet füttyentett a hajdú, s a kutyák félrehúzódtak, mire a zsidó törölgetni kezdé magáról a halálverítéket.

- Ide a három húszassal, - mondja a hajdú.

- Tudtam, hogy tréfál kheed, - mondja a zsidó, esze ágában sem levén a húszasokért nyúlni.

- Csípd meg Hattyú! - szólt amaz a kutyák felé, nem akarván az alkut elengedni.

- Vaj mir! itt a három húszas - mondja, mire a hajdú megint visszarendelé a kutyaribilliót.

Megint kiizzadt a zsidó, a kutyáktól való félelem is hajszolta kifelé a csöppet, de a három húszas is.

- Itt van, - remegett Jakab, - s átadá a húszasokat egyenkint, mit a hajdú egy a kapun bejövő koldus kalapjába vetett.

- Nem volna rajta istenáldás, ha magamnak tartanám - mondja a hajdú. Ilyen pénzem még nem volt, hanem tudd meg, hogy ezt mért fizeted, és hogy a kutyákkal mért viseltettelek meg, legalább ne mondd, hogy ingyen licitáltál a magad fejére.

- Hát mit vétettem kheednek? - szólt Jakab.

- Tegnap azt a "Pipagyújtó" csárdát licitáltad el egy szegény embertől,... háromszáz bankó forintot ígértél a fejére, pedig nem mérsz ki tíz akó bort esztendeig.

- Nekem megéri, - mondja kurtán a zsidó.

- Megéri? ha kincset tudsz a ház alatt, ami nincs.

- Ki tudja?

- Tudom én, mert az a becsületes ember sírva cipelte be négy apró gyerekét keserves napszámra, ha élni tudott volna, nem hagyta volna el az árendát, amíg bírta volna.

- Rossz bort mért,... mért nem adott jobbat?

- Adsz te majd a kútból, hanem bor helyett lesz ott tanyája lopott lónak és amolyan gazdacserélt baromnak, hogy kössenek föl!

- Mit akar az az ember? - szólt a kormányzó a tornác ajtajából jőve kifelé.

- Nagyságos urammal akharnik egy-khét szót szólni, ha meghallgatna.

- Na, beszélj, - mondja az öreg, megállapodván közte és a hajdú között.

- Ha négyszemközt beszélhetnék a nagyságos úrral.

- Én nem hívtalak ide gyóntatni - mondá a kormányzó - vagy elmondod, amit akarsz, vagy itt maradsz a kapufélfánál, értetted?

A hajdúnak tetszett a dolog, s nagyobb mulatság okáért sorba cirógatta az ebeket, mintha az előbbeni munkáért dicsérgetné őket.

- Félek a khutyáktól, - találá föl magát Jakab.

- Coki láb alól - mondja a hajdú, mire azok megint félrementek.

- Most beszélhetsz már, a kutyák sincsenek itten, - szólt a kormányzó újra.

- Majd nagyon sukhá thart, - vélé a zsidó.

- Minél későbben kezded, annál tovább, pedig én teérted vissza nem megyek.

- Ich bitte, gnädiger Herr...

- Tudsz te magyarul is, - azért csak beszélj úgy, ha azt akarod, hogy megértselek.

A pandúr eközben megint a kutyák felé legyintett, hogy vissza ne jöjjenek, mert tudta, hogy a zsidó valamiben töri fejét, ki ő előtte bizonyosan szólni sem mer.

A zsidó nagyon kínlódott, pedig az idejövetel a kínokon kívül három húszasában van, s minden haszon nélkül.

- Kezded, vagy nem? mert én megyek, a kocsi várakozik rám! Adni akarsz vagy venni? eladó semmi sincs, venni meg nem akarok, - hát mi kell?

- Egy planumot akharok mundani.

- Mi az a planum? - kérdé Szántay a kínlódó zsidót.

- A planum, egy... egy... egy planum.

- Most sem értem, beszélj magyarul.

- Es ist ein Plan, - fordítá németre a zsidó.

- Én még most is csak annyit tudok belőle, mint előbb: azért ha értekezni akarsz velem, mondd meg magyarul, mert nem érek rá vén fejjel új nyelvet tanulni a te kedvedért.

- Valami nagyon okosat akharok mondani a nagyságos úrnak.

- Ezt már értem, csak a többi mondani valód is olyan legyen, hogy megértsem.

- Oda benn szeretném elmondani, ha meg nem éri, vigyen el az ördög.

Visszament az öreg, megmondván előbb a hajdúnak, hogy kéznél legyen. Ott benn nagy karszékébe helyezkedék Szántay, a zsidó pedig mosolygó arccal várta, míg szólhat.

- Nagyságos úr - szól aztán Jakab, engedelmet kapván a beszédre - nem jüttem öres marokkal, - s eközben egy zacskót tett le az asztalvégre, mit az öreg szokott egykedvűségével nézett.

- Itt akarod azt hagyni? - volt az öreg kérdése.

- A világért sem vinném vissza, nem azért hoztam ide, thehet vele a nagyságos úr, amit akhar.

- Ezt már szeretem Jakab, - mondja az öreg, minek a zsidó annyira megörült, ha most valaki megfogná egy helyen a bőrét, mindjárt kiugranék belőle. Azonban ne félj Jakab, szűkebb is lesz az még neked.

- Hát khérem alázatosan a nagyságos urat, én itt egy bútot akarok kinyitni.

- Jó lesz, Jakab, de megfagysz a boltban, mert amit te itt árulhatnál, azt a rongyos zsidótól is megveszi a nép, s ami öregebb kell neki, a városban veszi, mikor gabonát ád el.

- Ne bánja a nagyságos úr, az az én gondom lesz, hogy megíljek.

- De miből? én legalább nem tudom.

- Majd phálinkát mérek, - mondja a zsidó.

- Nincs itt, meg nem is lesz itt annyi sánta ló, hogy akószámra keljen, az uraságnak esztendőnkint elég tíz-tizenkét icce, azt a patikában is megkapjuk, s ha újesztendő elején hozunk, eltart másik újesztendőig, pedig néha még a jobbágyok marháit is magunk gyógyíttatjuk.

- Majd rákapnak a pharasztok is, nagyságos úr, fogadom, hogy úgy isszák valamikhur, mint a vizet.

- Méreg az, Jakab, nem ital: hisz a bélét kirágja az embernek.

- Van elég pharaszt, nagyságos úr, nem khár értük.

- Hát az nem ember, úgy-e? - kérdi emelkedő hangon az öreg.

- Ember, ember!... mondja a zsidó - hanem azért csak pharaszt - mire az öreg elhalaványodott.

- De csak nem bódult meg, hogy a te pálinkáddal éljen, annyi esze csak van.

- Már az az én bajom lesz, nagyságos úr.

- Mást mondok, Jakab, ha egy zsidófalu volna, s ott egy keresztény sonkás boltot nyitna.

- Megehetné maga, mert nekhünk Mózses azt megtilthutta.

- Mért?

- Mert khüvér éthel, azthán khivált nyáron betegséget okoz!

- Hát a pálinka jobb a disznóhúsnál? - pattant föl az öreg, mire a zsidó nem felelt. - Mózes uram mért avatkozott a dolgotokba, hogy mit egyetek?

- Mert zsidó volt, azthán nem akharta, hogy a zsidóság elvesszen.

- No, én meg azt nem akarom, hogy a magyar ember vérét pálinkával rontsátok, azért itt pálinkát nem árulsz, érted? - s ezzel mérgesen fölugrott.

- Hát a zacskót meg sem nézi a nagyságos úr, - ravaszkodék a zsidó.

- Sok van benn?

- Megéri, hogy megolvassa a nagyságos úr, azért khérem, hogy phusztán ne eresszen el a nagyságos úr, az a magáé már úgy is, akhármit csinál vele.

Az öregben felháborodott az indulat, leült íróasztalához, egy levelet írt, s midőn készen volt vele, becsöngette a hajdút.

- Tessék parancsolni, - mondja a hajdú.

- Ezt a levelet elviszed az ispán úrhoz, - Jakab is veled megy, meg ezt a zacskó pénzt is vidd át.

- Hát feleletet, nagyságos ór?

- Majd a helybeli ispán úr bővebben tudtodra adja, fél óra múlva magam is ott leszek.

Ezzel a kapunál álló kocsiba helyezkedvén, a gazdaság után ment.

Jakab, mint aki ternót nyert, szapora lépéssel sietett a hajdú mellett, s alig várta, hogy az ispán úrnál legyen.

Éppen otthon találták, el is olvasta a levelet tüstént, olvasás közben az erszényt és a zsidót nézegetvén, ki egész örömében volt, hogy a pénzről is volt említés a levélben, amint tudniillik az ispán úr több ízben a pénzcsomóra nézett.

- Sok ez a pénz, zsidó? - kérdi az ispán.

- Annyi, amennyi! - mosolygott a kérdett,... - szót sem érdemel.

- A te dolgod - szólt amaz - nekem úgy sem jut belőle, - hanem hogy ne kelljen megszámlálnom, magad is megmondhatod talán.

- Minek az, nemzetes úr - nevetett a zsidó - már elfeledtem.

- Pedig eszedbe jut még keservesen, aztán nem tudom, többre mondod-e vagy kevesebbre?

- Ne is khérdezze a nemzetes úr... az ilyent nem szokták megolvasni.

- Én nem érek rá itt időzni - mondja az ispán a hajdúhoz fordulva - István! tegye kend ki a kapu alá a derest.

- Lesz valaki? - kérdi a hajdú.

- Ez a zsidó - szólt az ispán komoly megilletődéssel, mi az ilyen dolgot megilleti.

A zsidó hátranézett, azt gondolván, hogy ketten állnak egymás háta mögött.

- Mennyi az a pénz? - beszélj.

- Hisz azért nem khüll azt a derest khitenni, - mondja Jakab - az a phénz éppen háromszáz forint.

- Az sok! nagyon sok! - mondja megzavarodva az ispán.

- Dehogy suk - beszéli a zsidó - ha még annyi volna, még sem suk.

- Azt gondolod, Jakab, hogy kiállod ezt a háromszáz botot?

- Melyiket? - ordított a megijedt zsidó.

- Ami neked minden forintért jár, amint a nagyságos kormányzó úr írja: már te tudod aztán legjobban, hogy miként alkudtatok, tudom úgy is, hogy itt megint te nyersz, csak azt nem tudom, hogy mi hasznát veszed?

- Minek? - ordított újra Jakab.

- Mondom annak a háromszáz botnak, a mi minden forintért jár neked, mint e levél mondja.

Lerogyott térdeire a zsidó, állítván mennyre-földre, hogy meghal.

- No majd fertályonkint osszuk el hát Jakab, - vesd ki hamar, mennyi kerül egy-egy fertály esztendőre.

Jakab még mindig a földön hevert, talán az egyszeregyet is elfelejtette.

Bejött Szántay Zsigmond, és maga is megijedt, mikor a zsidót a padlón végig nyújtózkodva látta.

- Mit csináljak nagyságos uram ezzel a boldogtalannal?

- Elég ebből ennyi - mondja az öreg - kelj föl Jakab, és tanuld meg, hogy ha már nem sajnálod átkozott pálinkáddal az emberek testét megölni, legalább a lelkének békét hagyj, s meg ne próbálj pénzeddel mást kísértésbe hozni. Elmehetsz.

Eszére jött a zsidó, és menni akart.

- Hát ez a pénz? - kérdi az ispán a kormányzóra nézvén.

- Tegnap, hallom, egy csárdás jött be négy gyerekkel, kiket éppen ez a drága madár kilicitált egy nyomorúságos viskóból, miért az isten úgy is majd megveri, annak küldje el ispán úr. Jó éjszakát.

Csak a hajdú sajnálta, hogy legalább egyet nem húzhatott reá.