Szántay és fia.

Térjünk vissza ami öregünkhöz, ki nekem oly kedvenc alakom, hogy midőn e korszaknak befejezéséhez közeledem, mintegy az elválás kínjait érzem.

Egy igen kedves emberem mondta valamikor: csak azt az elválást ki ne találták volna.

Szántay Zsigmondot késő éjben íróasztalánál leljük, iratát, úgy látszik, befejezte, s amint végignéz a papíron, mintha ugyanazt mondaná, mit Pilátus hajdan mondott: Amit írtam, megírtam!

Jól megírt betűket vetett az öreg, az egyenes sorok majdnem kimért távolságban álltak egymás mellett. Nincs sehol törlés, korához mérvén a munkát, azt merem mondani, hogy nagyon valónak érezte, amit ide leírt.

Tovább nem állhatom, öregember vagyok, éjjel is sokat csatangolok, a múltkor is fölfordított a kocsisom, s ámbár bajom nem történt, de ha aludva kapott volna a szerencsétlenség, nyakamat törhettem volna, pedig a másvilágon sem lett volna nyugtom, ha ezt le nem írom.

Sokféle viszontagságát tudom nemzetemnek, nagy könyveket olvastam, ámbár sokat hazudnak az ilyen mesteremberek, mert honnét a pokolból szednének annyi igaz történetet? de annyit csak kitaláltam, hogy sem török, sem tatár vendégképpen nem volt ide híva; ettek, ittak, pusztítottak a zsiványok, küldeni hasztalan küldte volna őket valaki: buzogánnyal kellett odább verni.

Ilyen munkában fogyott az ember Magyarországban, de nem fogytunk el végképp.

Hányszor félt a keresztény világ a töröktől; bújt, aki bújhatott, a kályha mellé, hozzánk elküldték a követeket, hoztak mindenféle ígéretet. Ha a törököt jól elvertük, megint elküldték a követeket, elkérdezték, miképpen csépeltük meg a törököt? aztán ő kigyelmük - megdicsértek érte.

Ebben sem haltunk meg, - élünk hálaisten!

Magunk között is civakodunk, ezt azonban a harminc esztendős háborúban mások is tették, kárba nem veszett. Nekünk nem mindig esett volna jól a henye nyújtózkodás: s ha a gyermekek megverhetik egymást csupa tréfából, hogy keléses ne légy, nekünk is volt üdvösséges tanulságunk azon atyafiságos huzakodásokból, mely a múlt században megtörtént.

Magunk sem tudtuk egymást agyonverni.

Fogadott munkát is tettünk, szép asszonyért tettük az igaz, magam is jelen voltam Pozsonyban 1741-ben, én is kirántottam kardomat, a magam részét az ellenség számából szintén kivágtam. Lerajzolták mindenfelé édes kedves nemzetemnek ezt a dolgát, papíroson is megbámulták! nem tudták elgondolni, hogy miképpen lehetett az? mire csak azt mondom, hogy az fogadott munka volt.

Láttuk a bajt, nem küldtünk mást, magunk mentünk, vér kellett, adtunk, mert volt: de maradt is.

A mostani dolgokról nem szólok, az idők beszélnek, nem akarok mértéket venni azon dolgokról, melyek még igen közel vannak hozzánk.

De a jó istenre kérlek benneteket, el ne feledjétek.

Vannak főuraink: valóságos urak! adót nem fizetnek,... a vármegye erszényébe egy garasuk nem foly,... dézsmát szednek, robotjuk van, (ennek különösen nagyon örülnek, de ha úgy tudnák mint én, azt mondanák: szépen köszönöm az ilyen munkát, edd meg, fogadok bérest, annak a munkája olyan hasznot adna, hogy a robotot fölütné, de hiába!), no aztán csibe, tojás, bárány, méhe, gyümölcs, és az úr Jézus tudja, mi minden aprólék. Na csak egy szóval, hogy megteremtett úr, - elmegy az országgyűlésre, csinál törvényt, amilyen neki tetszik. Én nem tudom, hogy lehet-e ennél könnyebb élet?

Még mikor gyerek voltam és sovány koszton élődtem, azt hittem, hogy a nagy úr mindig eszik, pedig legtöbbnyire olyan vézna, mintha szárogatóból húzták volna ki, oh magyarok istene, mi epeszti őket? Be szép jószágokat bírnak pedig, mennyit megtenne azért más: istenem! magyarul sem tudnak!

Népünkről azt sem tudom, mit mondjak, szegény, azt látom, ami fizetni való, azt fizeti, telkéhez van kötve, ha az ura nem ereszti, nem mehet odább, úton útfélen veretik,... csak az a híja, hogy el nem adják, szerencséje, hogy fehér, ha fekete volna a bőre, még ezt is megkaphatná. Neve? a magyar nyelvnek egy megszokott szava: paraszt. Magyarul beszél, és amilyen sorsa van, nem csodálom, hogy igen káromkodik.

A középosztály, melybe magam is tartozom, vergődik. A nagy úr azt mondja róla, hogy ez is paraszt, - a nép ráfogja hogy: úr! - mind a kettő ellenségnek nézi. A nagy úr azt hiszi, hogy a néppel tart, a nép pedig azt mondja: posztóruhát visel,... ez is úr.

Az idő megmutatja, lehet-e hasznát venni, én azt mondom: lehet.

Most pedig körülnézek a birodalomban.

Nagy darab földön vagyunk terülve, szomszédaink is vannak, hogyan férünk meg egymás mellett, vagy hogy nem is annyira egymás mellett, mint benn a birodalomban?

Német, olasz, horvát, cseh, tót, lengyel, horvát, oláh és magyar van együtt egy fészekben, nézzük sorba őket.

A németnek sok az atyafia, éppen hatszor több, aki kívül van a birodalmon, mint aki itt benn van.

Olasz is van egy csomócska, de kívül még több van.

Horvát, cseh, tót, lengyel, azt mondják hogy ki apúl, ki anyúl egy ágról való, s ha észak felé néznek, azt mondják: vigyis, odavalók vagyunk.

Még az oláhnak is van valakije.

Valamennyi hazafelé vágyik.

Magunk vagyunk egyedül e széles birodalomban atyafiak nélkül. Nem mondjuk, hogy árvák volnánk, de sem apánk, sem anyánk. Tudjuk ugyan, hogy honnét kerültünk ide, de még egy ember sem kívánkozott vissza, mi idevalók vagyunk.

Nem kéredzünk sehová, mint a többi; akármerre nézzünk, nincs hova vágyakoznunk, és mi isten csodája, hogy századok óta éppen a szomszédok kiabálnak, hogy el akarunk szökni.

Nem vagyunk más nemzetnek elszakadozott részei, - örökségért, osztozásért nem vágyunk kifelé, nem csalogat senki, bánatunk és örömeink földje itt van, - akarjuk nem akarjuk, jó és rossz emlékeinkkel, csatáink és apáink nyughelyéhez, e földhöz vagyunk nőve.

Annyi röppenni készülő madár közt élünk!

Egy jó szóért az ingünket is odaadjuk.

Probatum est.

- Gyere be, Sándor! - szólt ki az öreg a másik szobába, hol Sándor foglalkozott, s az öregnek hívó szavára az öreg mellett termett.

- Ülj le, fiam, - mondja az öreg azon az ünnepélyes hangon, melyet a magyar apa csak akkor használt, mikor megemberedett fiához legelőször szólt a férfias bizalom hangján, s eltűri, hogy "a gyerek" is szóba álljon vele.

Engedelmet kérek, ha megállok egy kissé e gondolatnál és szokásom ellenére megszűnöm alakjaimat beszéltetni, s belekottyanok a dologba, mintha én is a regénybe tartozandó volnék.

Képzeljenek önök egy inkább magas, széles vállú alakot, s mint egy helyütt megjegyzém, egészséges piros arccal, emelt fővel, melyet sem a gondok, sem az idő nem bírtak meghajtani. Olyan egészséges az az arc, hogy kölcsön kérhetne belőle az ember; kurta bekecs, asztrakánnal szegetten fekete posztóra, kevés zsinórzattal, abban az időben megszokott időszaki viselete volt a jobb módúnak. Hozzávaló még a magyar nadrág, jóravaló török kordovánban, melynek elül a száron egyszerű, úgynevezett galambkosár rózsája volt, kiegészítő része pedig egy pár ezüstsarkantyú. Ide számítandó még egy fekete posztóból egyszerűen sújtásozva készített mellény, s az a dupla nyakravaló, mely fölül fekete selyem, kitűnő ügyességgel hajtva nyak körül, - mihez elegendő jártasság kívántatott, hogy az alsó fehér kendőből egy kis szegély maradjon, köröskörül egy fehér csíkot hagyván, mi az akkori asszonyoknak kiváló gondjukul hagyatott, hogy a fehér minél szélesebb legyen.

Ez öltözet a legalkalmasabb volt arra, hogy mindig elegendő feszességet adjon az akkor még született katonának nevezett magyarnak, - ki a legelső riadóra készen volt, - kiválasztá fegyvereiből a legjobb vasat, azalatt megnyergelék a kedvenc paripát, s ha fölült rá, kész volt a katona.

Ez volt a szabása mind az úrnak, mind a ruhájának; hangja parancsoló volt, ilyent hallott, s ha rábízták, ilyent mondott, s ilyen maradt a családi élet bizalmas óráiban is. Katona volt teste, lelke, beszéde rövid és határozott, mintha mindig azokkal beszélne, kik előtte sorban állván vakon engedelmeskednek.

Idő kellett tehát ahhoz, hogy a fiú bele merjen szólni az apja szavába, a fiú idáig, hogy úgy mondjam, első szolga volt a háznál, s az öreg úr szobája olyan volt, mint a vezérnek sátora, hol az alattvaló megszokta, hogy állva kell maradni, s ámbár két szék volt a bútorzat közt, tudja, hogy az egyikre soha sem ül senki.

Talán kényesebb a mostani idő, hol a hosszú pórázon nevelkedett gyermek szeszélyei kiugratták a "papát" az apai hatalomból, melynek fogalmát azonban én nem a furkósbot körül képzelem. Pőre világot élünk, erényeinkről a takarót letépte a módi, mert "fölülemelkedünk", ha elmondunk szerencsétlen kalandokat, melyek egykor mint szánandó dolgok vagy mint "cifra históriák" súgva mondattak el, s aki elmondta, nagyot erőlködött a szón, míg a legtisztességesebbet az ilyenhez meglelte, míg a másik, aki hallgatta, a hallgatásba szinte belevörösödött.

De hogy visszatérjek, mondom, azt gondolák az öregek, édes fiam, ha majd magad is tettél már valamit, akkor álljunk szóba, különben pedig várd meg, míg kérdezlek, s akkor is azt mondd előbb, hogy: tessék.

Sándor apjára nézett, mikor az öreg üléssel kínálta, mintha gondolná: mi lelte az öreget? "Ülj le bátran!" - mondja újra az öreg a csodálkozó fiúnak, mire az némi vonódással húzódott le, érezvén helyzete szokatlanságát, hisz az apjával sohasem beszélt még ülve.

- Sándor, - mondja ismét az öreg, embersorba nőttél már, s nem a leckére hívtalak fel, édes fiam, mint a gyereket, hanem ezután szeretném, ha te is szóba állnál okosabb emberrel, mint magad.

Ennyi volt az elöljáró beszéd.

- Magunknak is van elég közös dolgunk - folytatá odább az öreg, de megtaláljuk egymást akárhol, arrul is beszélgethetünk, előre pedig én akarok egy-másról beszélni. Lásd - mondja még odább - az öreg gróf, mellette vagy, ösmerheted,... olyan böcsületes magyar ember, de meg különben is jó lelkű, jó szívű, hogy mutatónak vihetné az ember.

- Bíz az olyan, édes apám, jól mondja, olyan, mint a falat kenyér.

- Pedig milyen széllel bélelt volt, azt nem is gondolod!... Isten nyugosztalja meg az apját, szegény, de sokszor keservesen panaszkodott nekem, hogy mi ördög válik belőle, nem hagyott ez senkinek békét, a kocsik tengelyeit befűrészelte, s mikor egy-egy zökkenőn nagyot esett, akkor durrant ketté. Pipákba paprikát dugott, a kertész veteményeit összenyargalászta. A kastély előtt a falu kanászától négy ujjra fütyülni tanult, s bármennyit korholta az apja nem használt, járta a bolondját folyvást. - Az apja minduntalan tanácsot kért tőlem, eleget mondám neki, - hagyja a méltóságos úr, hadd essék át a kánikuláján, majd megcsöndesedik a vére, majd alábbhagy.

- Igen, de - mondá ilyenkor a boldogult gróf - mit gondol a világ, csikós-e ez? vagy gróf? - mire ismét azt felelém:

- Engedjen meg a méltóságos gróf, ha bátorkodom egy szokatlan gondolatot mondani, - hogy ez már nálunk vérközösség vagy nemzeti nyavalya, vagy minek mondjam, hogy a grófban is éppen úgy megvan egy kis "betyárvér", mint megvan a kanászban, hogy a maga szerén olyan arisztokrata, mint amott a gróf,... ezt lehetetlen megtagadni, s ha majd erőt vesz a kor a szilaj véren, alapjában megmarad a romlatlan tisztaság, s okvetlen megóvja, hogy idejekorán el ne nyúlósodjék, mint a rossz bor. - Ilyenkor aztán megnyugodott, s amint mondám, úgy lett, alig hogy megházasodott, hazatért a szilaj vér, s a legjózanabb ember lett belőle. Na, nem is volt csoda egyrészt, mert az öreg úrnak számítása beledűlt az egyszeregybe, ahelyett, hogy valami jóravaló magyar leányt vett volna a fiú mellé, kinek esze járásával sort tartott volna a másik, az öregúr följebb kotorászott, hercegasszonyt keresett neki, meg is járta, mert ahelyett, hogy a menyasszony csókolt volna kezet ipamuramnak, meg utóbb megorrolta a menyecske, hogy az öregúr nem vakarintott hátra a lábával az asszonyság előtt.

Ebből aztán az lett, hogy az öregúr úgy négy szem közt dörmögte ki magát, közben-közben egy-egy adtát is elmondott a saját maga dicsőségére, s ilyenkor aztán magamagát cáfolgatta.

- Hát mivel különb ez a hercegasszony, mint én, mert a hetvenhetedik öregapja is már gróf, vagy mi volt, úgy-e?

- Nem tudom, - válaszolám a dühöngő grófnak.

- Dehogy nem tudod - felelt vissza - csakhogy ilyen vén szamarat nem akarsz kinevetni, úgy-e? pedig most is azt gondolod, hogy mit használ, ha még úgy kapaszkodunk is az ősök után, régibb tán egy sem lehet, mint Szem, Kám, Jáfet, vagy azoknak édes apjuk Noé? de úgy kell nekem... Volt nekem, meg van is elég, amiből megélek, s íme vénségemre még unokáimban sem gyönyörködhetem ő hercegségének kegyes engedelme nélkül... a sok ménkű vászoncseléd egész délelőtt fésüli, keményíti, téglázza őket, nem lehet hozzájuk férni, ebédet ott kinn esznek, a patvar tudja, mit kotyvasztanak nekik össze, ebéd után aztán mint valami olasz majmot beugráltatják őket, s alig nyúlok valamelyikhez, hogy összebabráljam, majd a nyavalya töri ki a hercegasszonyt, mert a frizura elromlik! Nojsz lesz is aztán ezekből valami. Jobb volna, eregetné ki őket, hogy a szél hadd járná meg, különben még a penész beléjük esik. De úgy kell nekem,... fönn kezdtem, hanem hoppon is maradtam.

- Ezek és hasonlók voltak az öregnek keserves szavai, el is vitte a búbánat hamar, s én szép időn keresztül tanúja valék, kedves fiam, egy nyűgös életnek, mit az előítélet és nagyvilági kórság megkeserített. Amint tőlem telt, földerítém a grófot, ki békén nyögött minden házi bajt, s keresett szórakozást néha olyan férfiak között, kik beszéltek okos dolgokat, s nem hiába mondák róluk, hogy legtöbb eszük van az országban.

Néha megtelt a ház, és kit a sokaság, kit mi, csinált egy kis zajt, hogy a kastély egyik végéről a másikig hallatszott. Viták, tréfák s egy-egy cigánybanda határozott alakot adott a dolognak, - s végtére lévén egyszerű becsületes magyar ember valamennyi, a hercegasszony végig akart húzni a házi úr dolgán.

- Nem unalmasak a grófnak ezek az emberek? - kérdi a hercegasszony.

- Nekem nem - felelé a gróf.

- Így hát magam részéről jelentem ki - szólt ismét a főméltóságú asszony, - hogy nekem annál inkább kiállhatatlanok.

- Úgy erről is lemondhatok, s többé vendéget nem hívok házamhoz, megelégszik velem, hercegasszony?

- Igen, ha megígéri gróf úr, hogy maga sem keresi föl őket.

- Egyetlenegyet sem?

- Azaz, ha a gróf szíves lesz nekem megszerezni az uraknak származási tábláját: talán teszünk itt-ott kivételeket, mert úgy hiszem, ösmeri ön azon fogalmakat, melyek hasonló dolgokra vonatkozhatnak, s én nem igen szívesen kompromittálnám magamat, ha e kölcsönös és gyakori találkozásoknak híre családomhoz érne.

- Hercegasszony! ezek az emberek bemutattatának; neveik hangosan voltak kimondva, s mondhatom, hogy nincsen a sok közt egyetlen egy név, mely ösmert ne volna a hazában, s én nagyon megtisztelve érzem magam, ha hajlékomat fölkeresik, s nem vagyok kénytelen őket az utcán levett süveggel megbámulni, mert nekik annyi érdemeik vannak: s tán azonkívül egy részének birtokába az enyém úgy beleférne, mint keretbe a kép.

- Remélem, érthetőn fejeztem ki magamat, gróf úr, s nem feledi azt, hogy született hercegasszony vagyok?

- S mi következik ebből?

- Hogy én semmi esetre sem kompromittálhatom magamat provinciális (értsd: magyarhoni) körülmények által, azért még egyszer kérem, szíveskedjék a gróf úr nekem a származási táblákat megszerezni.

- Nem gondolt a hercegasszony arra, hogy én egy rögtöni "idegenkedés" által nem egy kis kör, hanem egy ország előtt leszek kompromittálva?

- Micsoda országot ért a gróf?

- Én Magyarországot értettem, hercegasszony, mást nem is érthettem.

A hercegasszony elhalaványult, karszékbe dűlt, szagos üveg után kapott, - s bágyadozó hangon mondá:

- Ah, minő naiv a gróf, nem is hittem, hogy geográfiai kitételekkel vesződjék.

- Akarja a hercegasszony, hogy kedvenc tudományomból különösen ez országra nézve többel is szolgálhassak? - mondja sajátszerű hangon, éppen akkor, midőn kis fiai a terembe vezettetének.

- Talán, gróf úr, fiait is hasonló dolgokkal szándékozik megtömetni?

- Nagyon hihető, hercegasszony.

- S talán még egy nyelvmestert is fogad, ki ezt a faragatlan nyelvet fejükbe veri?

Elvörösödött a gróf, feje hátracsuklott, nyílt szemei fölmeredezének, utóbb könnyűi csordulának alá, végre határozott hangon mondá.

- Asszonyom!...

- Gróf úr!... kapott a szóba a másik - ön annyira geográfiájába merült, hogy feledi, kivel beszél?

- A feleségemmel, asszonyom, ki tán önkénytelenül ösmertetett meg olyan vétekkel, melyet ha az isten meg tud bocsátani, tökéletesen hiszem, hogy véghetetlen kegyelmű,... azért hallja meg, asszonyom, hogy fiaim vagy magyarok lesznek, vagy oly szegények, mint az ön hetvenhetedik ősének az apja, kiről önök soha sem emlékeznek ugyan, hanem hiszem, hogy szükségképpen az is csak ember volt, hacsak be nem bizonyítják makacsságból, hogy az első ősük éppen valami más volt.

- Feledi a gróf - mondja sziszegő gúnnyal a hercegasszony, hogy a nagyobbikra egy majorátus és ősi birtok is vár, - értette a gróf?

- Jó! legyen,... most érzem minő bódult eszme volt e törvény, mely védi gyermekét olyan anyának, ki fiainak hazáját megveti, hanem a második fiú érezni fogja kimondott véleményem következetességét,... azért határozzon hercegasszony, akarja, hogy második fiam hazáját, én meg fiamat kitagadjam?

- S ön kész volna őt koldussá tenni? - kérdi az asszony.

- Koldussá? korántsem, hiszem, elég ha Önnek hercegi gondjaira bízom, remélem még mindig megmaradnak számára az ön ősei, mit akar ennél többet?

- Gróf! - kiálta harsányan amaz.

- Igen, az vagyok, egy egyszerű magyar gróf, ki nem bírok kivetkőzni provinciális fogalmaimból, s érzem, hogy mégis elég olcsón bírom roppant uradalmaimat, ha sem adót, sem vámot és semminemű terhet nem fizetek, legföljebb beszélem azt a nyelvet, amellyel becsületes öreg apám megköszönte az adományt, mit azért kapott, hogy néhány törököt megölt.

- Ah! miket kell hallanom! - nyöszörgött a hercegasszony - hát ennyire süllyedtem?

- Hercegasszony!... talán általam is kompromittálva van ön?

A hercegasszony egy szót sem szólt.

- Nincs tehát egyéb hátra, mondja a gróf - mint a lehető legkomolyabb hangon megkérdenem: minthogy itt vagy arra kell határoznom magamat, hogy mindkét fiam ellenem támadjon, mi okvetetlenül bekövetkezik, ha folytonos gonddal ellenem növeltetik, vagy hogy egyiket legalább megmentsem; asszonyom, élére van köztünk állítva a dolog, ön anya, én apa vagyok, a gyerek kettő, ön a nagyot, én a kicsit, tetszik?

- Jól van, - mondja a hercegasszony - legyen.

- Megosztoztunk! - mondja a gróf és szobáiba ment el.

Sokszor mondá nekem aztán, hogy ezerféleképpen meghányta fejében ezt a gondolatot, s bár mennyire szerette volna a két gyermeket együtt, de mintsem így együtt "idegenül" felmagzani lássa őket, inkább erőszakot tettem szívemen, tehát: megosztoztam!

Ez rövid története, kedves fiam, az öreg grófnak,... s ezekből ítélheted meg a két fiút, kik közül az ifjabbikat jól ismered, veled nevelkedett, úgy szólván pajtásod volt, míg gyerek voltál, az idő mutatja meg, hogy később rád ösmer-e? - no de hiszem, hogy rád ösmer, apja keze alatt nőtt föl, s megszokta az életet valódi alapján ösmerni, s ha így megyen, mint most indul, nekem sok szép reményem van hozzá.

Most következik a dolognak második része, édes fiam, áll pedig a következőből:

Azon jelenettől fogva, mikor a gróf megosztozkodott nejével fiaira nézve, jöttek még elég villámlós égi háborúk, utóbb pedig a hercegasszony megférhetetlen gyűlölségével távol hazájába ment, magával vivén az öregebb fiút, kit azóta az apa nem látott, - az anya pedig nem látta emezt. Egymásról annyit tudtak, hogy én negyedévenként jó csomó pénzt vittem magammal Bécsbe, hol közös emberünk, egy pénzváltó, annak idejében tőlünk a pénzt átvette, s nekünk a nyugtatványokat megszerezte.

A múlt hónapban vittem föl az utolsó csomót, mit azonban a pénzváltó nem fogadott el, tudniillik előttevaló napon vévén a levelet a hercegasszony haláláról. Ekképp tehát megváltozott a dolog, S az öregebb fiút az öreg gróf haza rendelte.

Az öregúrnak határozott szándéka, mint maga mondja: faragok belőle embert, míg lehet; csakhogy ehhez a faragáshoz a gyerek vagy igen vékony lesz, vagy igen vastag. Egyik esetben nem érdemes hozzá fogni, a másikban nem tudom, van-e az öregnek még annyi ideje hátra, hogy egy elhanyagolt dolgot befejezzen?

Mindegy! nem is éppen erről akarok szólni, hanem én és a gróf nagyon érezzük, hogy több ebben az országban a koldus, mint amennyi szükséges volna arra, hogy az ember olykor egy irgalmas krajcárt dobhasson valakinek. Előttünk a példa: Franciaország; egymást ütötte-verte agyon a nép, jobban mondva a földesurakat, nekünk pedig legkevesebb szükségünk van erre a mulatságra, mert 1-ör nagyon kevesen vagyunk ahhoz, hogy emberbőségből fojtogattassunk agyon, 2-or: ha azt agyon találnák verni, kinek véletlenül esze is van, nem lesz utóbb, aki a sok bolondnak józan tanácsot adjon, 3-or: végtére maradékainkra gondolunk, nehogy úgy menjünk el a más világra, hogy aki utoljára marad, tegye be az ajtót, hanem ha már őseinkről maradt ránk egy kis nemzeti becsület, legalább az ne szapulódjék el az időben, hanem amit lehet, tegyünk hozzá. Van eszed, tudod, mit akarok, nem egyszer hallgattad végig Kisfaludyval beszédeimet, én vele sok dologról csak beszéltem, - az ifjú gróf lelkes ember, te is állj melléje, előttetek sok derék ember áll, most kezded a tettek korát, - tegyetek az időben annyit, mennyit lehet.

Oda is beleszólhatsz, hol a törvényeket csinálják,... mindennap tanúja vagy a nép megfoghatatlan sanyarú helyzetének,... legyen valahára ez is ember. Most rosszabb sorsa van, mint az amerikai rabszolgának, mert ha azt a fehér üti-dobja, - annyi bocsánatot várhat istentől, hogy a fehér az ördögöt feketének tartja, de itt fiam a nép éppen olyan fehér képű, mint az úr,... és éppen úgy árultatik, mint akármi rabszolga.

A mi népünk földhöz van kötve, el nem hagyhatja földét, melyet a földesúr neki mívelésre engedett. Ha az eladta földjét, vele együtt adta a jobbágyot is.

A mi jobbágyunk fizet porciót, ad kilencedet, tizedet, tart papot, tanítót, kanászt, gulyást; fia örökös katona, ha megfogják, s ha a földesúr akarja, kidobja a szesszióból, amely dologra könnyű okot lelni, mert egyéb bíró ebben nincs, mint a lelkiismeret. Ezen kívül az utolsó íródiák is fölvágathatja urasága nevében, és elégtételt majd kap a másvilágon, mert a tisztelendő urak ugyan biztatják, hogy ott egyformák leszünk, s ilyenkor szegény pára szinte megnyalja a száját, végignézvén az uraságén, csakhogy olykor bolond fejjel olyan számolást csinál, melyhez az a mértéket saját ökleiről veszi.

Furcsa dolgokat élünk meg, Kisfaludy levelei nekem sok aggodalmat okoznak, s ha a fölkelés meggyaláztatik, úgy édes fiam, e nemzet becsületének védelme nem leszen pusztán nemesi kiváltság, és joggal fogja követelhetni ez országban élő bárki, hogy engedjünk helyet másoknak is e szent védelemben, és én inkább bevallom, hogy örülök, ha egy-egy sorban többen leszünk magyarok, mint egy kicsi sorban egy maroknyi magyar nemes, elég kevesen egy nagy munkához.

Fiam, belőlem a tapasztalás szól,... évtizedek folyhatnak le, míg e nemzet egy sorba áll, mert hiába! lemondani nehéz, pedig akármint feszegetem, nem lesz jó vége, ha saját fajunk milliói csak jármos ökrök lesznek. Én nem irigylem annak a tömlöcőrnek sorsát, ki abban a jó hiszemben van, hogyha rabjai kiszabadulnak, akkor is parancsolójuknak választandják.

Értsd meg jól mit akarok mondani,... nemes ember vagy, s ez időszerint sok kiváltságod van, ne kíméld a szót, adj a magadéból és kérj a másikéból a nép számára, mert a nép különben egykor a nagyobbal a kisebbet is megbosszulja. Azért ne csináljon senki magának vakhitet, mert voltam én már olyan vadászaton, hol csak nagy vadra mentünk, hanem közbe-közbe unalomból a nyulat is meglőtték.

Aludni pedig, édes fiam, a közéletben, élhetetlenség.

A kisebbik gróf jól tudja, mi szerep vár reá. Nem akartunk belőle olyan embert nevelni, kinek a hazafisága valami olyan rikkantós bunkóvivőség legyen, de azt okvetetlenül tudja, hogy mikor nem eszik az ember, még a szájával is lehet okosan dolgozni.

Mindegyikteknek helye van a nyilvános életben,... nincs szükség itt olyan apostolokra, kik pőrére vetkőztessék magukat példaadásért, elég lesz a sokból kevés. Ha a földesúr igazságos és jó keresztény, marad elég jobbágya, nem kell lejáromszegezni a népet, mint a barmot. Ha a földesúr szakácsának tojás kell, nem kell a jobbágy tyúkjai alól kivámolni, tartson az uraság egy vénasszonyt, elég nagy udvart keríthet, szaporítson kotlót. S ha már mézet akar nyalni, méhesnek való helyet is talál, nem kell a jobbágyé után ólálkodni, mint Báró de Manx medvéjének, mert ez is addig torkoskodott, hogy a mézes rudat tövig benyalta, hátul aztán elszegelték előtte az utat.

Nincs olyan dolog, aminek orvosságát ne találnánk jól rendezett gazdálkodásban, erre szokjunk s ne a viskók keserves falatjainak megtizedeléséhez.

Még egyszer mondom, a középosztály legközelebb áll a nép gyűlöletéhez, nyúljon tehát a békítéshez, áldozza föl azt a nyugalmat, hogy a főurak megvetésével fog találkozni, de ahelyett nyugodtan alszik azzal a gondolattal, hogy gyermekei még nyugodtabbak lesznek.

Ezt kell tennetek, fiam, ha nem akarjátok, hogy megfogyjon vagy elfogyjon e nemzet! ezt, ne feledd fiam, - édes apád mondta.

A végszónál bekopogtatott az urasági huszár, hogy az uraság kéreti a kormányzó urat, mert az öregebbik úrfi külső országból megjött.

Sajátszerű érzés kapta meg az öreget, mint mikor egy idegen mutatkozik, kiről nem tudhatni voltaképpen: jó barát-e vagy tán hogy ellenség?

Menjünk, mindjárt megtudhatjuk.