A majoresco.

Fárasztom az olvasót, midőn úgy szólván egymásra halmozom alakjaimat, ahelyett, hogy fölkapva egy kedvenc alakot, s azt jó és bal sorson meghurcolva, az egyszerű táblabíróként, felét sülve, felét főve végcélhoz kergetném. De mentsen ki az olvasó, visszaemlékezvén előszómra, hol megmondám, hogy a legközelebb múltnak eszméit kell kihurcolnom a sötétből, nehogy a feledség hamvai alá merüljenek, mert ha ez alakok elmosódnak, nincs oly teremtőerő, mely azokat többé visszaadni bírja.

Nem a vén kastélynak leírása célom,... hagyjuk szokott helyeiken az ódonszerű bútorzatot, megvallom, sem a kőmívesség nem volt kedvenc foglalkozásom, sem a gerendafaragás, hogy táltott szájjal álljak meg egy ablaknyílásnál, műértő szemmel kutatni az építészet oskoláját. Nekem azon élő lényekkel van dolgom, kik e falak közt hemzsegnek, szabályos vagy szabálytalan alakjai az élet iskolájának.

Szemközt állt az apa a fiúval, - tán jobban mondva, két idegen, ki tán maga sem tudja, ha csakugyan ez-e az ő apja, vagy ez-e az ő fia?

Francia nyelven folyt a beszéd, s elhagyván holmi tájékozásokra vonatkozó körülményeket, vegyük föl a beszéd fonalát a találkozás utáni harmadik napon, midőn az apát utóreményeiről is végképp lehangolta. "Ah, Svájc, meg az Alpesek", - mondja a fiú.

- Szép az mind, édes fiam, szemnek, olyat itthon is kaphatsz, ha a Kárpátokra mész.

- Micsodák azok a Kárpátok?

- Jókora hegydarab, fiam, melyről azt hihetné az ember, hogy a földabroszon könnyen meglátszik.

- Nem hallottam róluk - mondja a fiú egykedvűen - apám jószágain vannak?

- Jószágaim rónák,... a legegyenesebb föld a dunántúli kerületben.

- Kár! nagyon kár, - minő élvezet nézni az óriás hótömegeket.

- Decemberben itt is lesz, - csak mehessen az ember egyik faluból a másikba.

- De az az örök tél,... azok a százados jégcsapok.

- Igen, ha megvenné valaki, - mondá mindig darabosabban az öreg.

- Atyám, úgy látszik nem kedvelője a romantikának,... e miatt sokat vitázunk majd, apám.

- Hüm, - nyögé közbe az öreg, míg amaz könnyedén folytatá.

- Meg kell vallanom, hogy én makacs vitázó vagyok, s nem nyugszom, míg ellenfelemet a földön nem látom.

- Te persze nagyon erősnek hiszed magadat...

- Ah, az ötletek, apám, azok a leghatásosabb fegyverek, ezt mi franciák...

- Hohó, édes fiam...

- Készen állnak a lovak - mondja az inas... a sebesen lefolyt párbeszédeket két helyen keresztülvágva, mielőtt szó a szó ellenében időt talált volna, s ez alatt már Szántay Zsigmond is megérkezett, mely körülmény miatt a vihar vonalából kijött a társalgás.

A fiú a legőszintébb egykedvűséggel állt, míg az apának homlokán egy vörös folt maradt, mint egy töredékes, de elég sötét felhő a rohanó vihar előtt.

Előállt a négyes fogat, négy sötét pej nyughatatlankodék a négyüléses tágas jármű előtt, s midőn az öregek a hátulsó ülésben elhelyezkedének, a vendég fiú átellenükben foglalt helyet.

Pattogott az ostor, s a négy ló könnyen útnak eredt a dűlők mellett, melyek kellemes látványul szolgáltak.

Lassan elvonult a vörös folt az öreg gróf homlokán,... itt-ott megállapodának a munkásoknál, honnét ügyelő tisztek nyargalának a grófi kocsi elé, s válaszokat adának az öregúrnak gyengéd kérdéseire.

A kíváncsiság az ifjú grófot megszólaltatá, s egy kérdést intézett valamelyik fiatal tiszthez ki szerényen megvallá, hogy nem tud - franciául.

Az öreg gróf jószívűleg ereszté el a tisztet. A kocsi odább indult, s ekkor mondja az ifjú gróf:

- Ah, itt már Mongóliában vagyunk, itt már innen-onnan az ujjmutogatásra kerülünk.

Az öregúr homlokán a vörös folt rögtön kivillámlott.

- Atyám, igen kegyes, hogy ez embereket posztóruhában járatja.

- Igen egyszerű az oka, mert az én posztóruhámat is ezek az emberek keresik.

- Ezek a némák?

- Fiam, én ezeket gazdatiszteknek fogadtam, s nem nyelvmestereknek.

- Atyám jól talál: mondom, ez az ötlet igen jó, de már tanítványom lesz.

- Jól van, édes fiam, majd megtanítjuk egymást.

- Bravó, kedves atyám, anyám önt mogorvának mondá, s íme ön bármely francián kitesz.

- Kitenném én valamennyit, fiam, nekem annyira kedvesek.

- Atyám elfogult, mert nem ismeri a franciát közelről,... ah! az a dicső föld, már az maga kitűnő, hogy ott akármi parasztgyermek tud franciául.

- S te azt valami különösnek találod?

- Mindenesetre, mikor itt még posztóruhában járó ember is úgy áll, mint egy darab fa, mikor franciául szólítják meg.

- Bizony nagy hanyagság tőlük, - jegyzé meg egykedvűen az öreg gróf.

- El kell őket csapni! - mondja kurta megfontolással a fiú.

- Csak egy bökkenő van az egészben,... hogyha ezeket elcsapom, megint csak olyanokat kapok, kik szintúgy nem tudnak franciául, mint ezek.

- Csak tűrés kell, atyám, s minden megyen,... ha itt nincsenek, vannak máshol,... én bizonyosan el fogom csapni őket.

- De előbb megengeded, édes fiam, hogy békével meghalhassak, aztán tehetsz, amit akarsz, - mondja az öreg mély megsértődés hangján, leszállván egyszersmind a kocsiról, mely már a kastélyudvar homlokzatán állt, valamivel hátrább egy oszlopsorozat alatti bejárásnál, mely alól egy másik kocsi most fordul ki, éppen az ifjabbik grófé, ki apját és az öreget üdvözlendő, sietett az érkezettekhez.

- Honnét, édes fiam? - szakadt az apa fia nyakába.

- Aspern alól, apám, - mondja a huszárhadnagy átölelve apját, aztán az öreg direktort, annak is azt mondván: Apám! Simonyi óbester azt izeni, hogy Aspern alatt kilőtték a legjobb lovát, - az i... ménes tegyen ki magáért.

Ez alatt bontakozik ki a harmadik alak.

- Testvéred, - szólt az ifjúhoz, bemutatva a nagyobbikat, és ismét amahhoz fordulva: - "Ton frére"! mire a huszár kurta formájával egy megszokott magyar ölelésnek kikerekítvén mindazt, mit az udvariasság elöljáró beszédekkel szokott bevégezni.

A fiúk hátrább maradának, hogy míg az öregek a lépcsőkön fölérnek, megismerkedhessenek, találván az ifjú lélek élénksége legkönnyebb módot.

Az apa lassan mendegélt, érzé, hogy testben vagy lélekben igen elfáradt. Bú is rágódott a lelkén, meg az öröm is, hogy neveltje karjai közt van, és az a szív olyan zajló, mintha jussát kérné valaki belőle.

- Tehát Aspern alól jössz, fiam? - kérdé az öreg gróf, azon megérzett kéjjel, mint mikor az ember tudja, hogy a cigány most mindjárt kedves nótáját húzza.

A fiú elemében érzé magát: - Onnét apám, Aspern alól - mondja - ott volt neve napja a Simonyi huszárnak! - veté még könnyedén hozzá, érezvén azt a kéjt, mikor legszebb történetét apjának mondhatja el, és amit mond, egy szóig igazság.

- Ah, öcsém huszár?... - álmélkodék bátyja - hát nem csak a franciáknak van huszárja?

- Bátyám, a föld hátán csak egyféle huszár van, s az csak magyar huszár.

- És a többi, mon cher ami? - kérdi csudálkozva bátyja.

- A többi csak hajdú.

- Miféle dolog az a hajdú? - volt az újabb kérdés.

- Ártatlan dolog nagyon, - apámnál bizonyosan van ilyen ötven darab - bottal jár a napszámosok után.

Ez ártatlan magyarázat minden nyomaték nélkül adaték, s a huszárgyerek annyira érzé azt a gondolatot, hogy apját és az öreg Szántayt eltölté friss malaszttal, hogy bátyjának ügyetlen kérdései nem hozták ki rendes sodrából.

- Igaz, édes fiam, - kérdi az apa, - hogy az ágyúzás alatt pipára gyújtottatok?

- Egy szóig, édes apám.

- S hogy négy ezredet vertetek vissza?

- Kétszer kettő négyet - édes apám - mintha most látnám azt a kevély manővert, meg azt a rút szaladást: hogy azt sem tudta az ember, melyikhez vágjon, mint mikor sok a vad réce, a soványat röpülni hagyja az ember, és csak a kövérebbet lövi.

- Öcsém, úgy tetszik, poéta, - tréfálózék a nagyobbik.

- Átkozott rossz verseket csináltam, bátyám, mikor poéta voltam - mondja a fiú, bátyjának észrevételeit végképp ártatlanoknak gondolván, hisz volt-e valaha olyan huszár, aki kételkedett volna azon, hogy amit elmond, azt egy szóig hiszik!

- De négy regement egy ellen, öcsém? - erőlteté a másik.

- Egy szóig igaz! - mondja a huszár olyan hangon, mintha az osztályt vezénylené.

- Mon ami, az osztrák ármádia ügyesen retirál, de a mi katonáink...

- Melyik az a miénk? - lobbant föl a huszár.

- A franciák! - magyarázkodék az öregebbik.

- Úgy hát ellenségek vagyunk! - riadt föl a huszár leoldott kardja után kapván, mit azonnal derekára kötött.

Az öregek fölugrának, az eszme oly riasztó volt, mintha az isten neve lenne megkáromolva. Az öreg grófot szobájába kelle vezetni, hol Szántay maga is, bár reszketegen, de mégis több erővel ápolta a grófot. Később egyedül maradának: hosszú tanácskozás után az öreg gróf azt mondá, egy papírra végső karcolását tevén: legyen!

Másnapra a rázkódás eloltá az annyit gyötrött élet-szikrát, és kezdett uralkodni: a majoresco.

Az öreg Szántay pillanatnyira sem hagyá el szokott tekintélyét, másnapon annak egész hatalmában szemközt állt az öregebbik fiúval.

- Sajnálom ezt a komoly intermezzot, - mondja a gróf - mintha csak egy agarász-lónak lába ficamodott volna ki, vagy valamely huszonöt frankos balett-táncosnő bukott volna le a súgólyuknál - itt az emberek fölindulnak, s még hozzá meg is halnak,... ez nagyon rossz klíma.

- Csak meglakhatik benn az ember, ha ennyi uradalom vár rá, mint a grófra.

- Van valamely törvény, mely nekem az itt lakást kötelességemmé teszi?

- Olyan nincsen, gróf úr, - hanem ez önnek hazája.

- Ez már gusztus dolga, öregúr! - mondja természetes impertinenciával az úrfi - én nem akarok egyet-mást ismételni, mert öcsém is már deklamálni kezdett azon szóért, hogy én...

- Ne mondja ki másodszor a gróf, - az istenre kérem, - mondja az öreg.

- Ah, fél, hogy öcsém meg fogja hallani? - Apropos, miért is dühöngött ő oly nagyon?

- Gróf úr! jó hogy engem kérdezett! A gróf feledi hogy a franciák ellenségek e földön, s feledi, hogy öccse e sereggel szemközt áll életre halálra.

- Most már értem, - mondja közönyösebb hangon a gróf.

- Akarja tehát a gróf, hogy a katonát uszítsa magára, mikor ez mindenek előtt testvére is, főleg mikor atyjuk halva fekszik.

- Ennyire nem gondoltam, és a félreértést sajnálva, nem akarok konfúziókat csinálni.

- Magamra vállalom tehát, hogy az ifjabbik grófot erről megnyugtassam, s kérem azon kívül, hogy a vendégek gyűlölséget ne lássanak a testvérek között.

- Igaza van, és helybenhagyom, - azután pedig meghagyom testvéremnek privát passzióit, valamint magamnak is kérem megengedtetni, ami az én gusztusom, két országban elférünk.

- S itt hagyhatná a gróf szülőföldét?

- Öregúr, mondám tegnap, hogy én...

- Ki ne mondja a gróf, könnyen olyan bűnbe esik, mely mindenébe kerül.

- Mi lenne az a bűn?

- Haza- és fölségárulás.

- Büntetésem?

- Élet- és vagyonvesztés.

Elhalaványodott a gróf, gondolatával végigszaladt az egész eszmén, - és halkan megesküvék magában, hogy e hazát sohasem szereti.