Pálinkás zsidó, cigány koma.

Ki volt nyitva a bolt, - húzogatta Jakab a rőföt és kínálgatta a pálinkát az elmenő parasztoknak.

- Nincs pénz, Jakab, - mondja az egyik.

- Ha nincs, majd lesz! - kiáltja a zsidó.

- Lesz!... lesz! - ismétli amaz, - a leszre nem ád a zsidó.

- Azért is adok, - mondja Jakab, olyan nevetőre, - mintha legjavában csiklandoznák, azért csak ide vele.

- Aztán nem tréfál, Jakab? - kérdezi a másik.

- Eb, akhi tréfál, - itt a phálinka.

- Azt látom, hogy ott van, de kifordíthatom zsebeimet, abban meg Jakab nem lát semmit.

- Egyszer csak lesz, aztán megadja khed, - okoskodik Jakab - ilyen böcsületes ember nem adná meg?... Hát khinek higgyen az ember? - végzi be Jakab, és egy kurta nyakú poharat töltve tartott az orra alá a parasztnak.

- De erős ez az ital - véli a paraszt.

- Hát a khútbúl mérjek phálinkát?

- Nem lesz majd nagyon meleg?

- Bácsi! a phálinka épen ullan, mint a khed bundája: nyáron hűs, télen meleg.

- Vigye a szél, hát hadd iszom meg, azaz hogy meg is itta.

Szokatlan volt az ital, s alig tudott lélegzetre vergődni a paraszt, míg utóbb lebirkózván az erőt, azt kérdi: mivel tartozik?

- Csak khét garassal - mondja Jakab, egyet rántván az ajtón a krétával - ez lesz a khed helye, bácsi: ide írom mindig.

- Hát még máskor is akar adni, Jakab?

- Amikhor tetszik, - csak forduljon erre.

- No majd itt leszek, - minden jót; mond a paraszt.

Így kapott be hozzánk a pálinkaivás, és amit eddig csak lólábra kötöztek orvosságképpen, megitta az ember.

Jakab napról napra több krétát fogyasztott, ebben a tekintetben nem ösmert fukarságot, ha utóbb arra a gondolatra jutott, hogy elfeledte fölrántani a húzást, hirtelen odarántott egy másikat, mely néha a krétának szegletes oldalán másodmagával ragadt az ajtóhoz.

Lassankint kezdé észrevenni a falu papja, hogy amennyit szaporodnak Jakab hívei, azonképpen fogynak az ő hallgatói. A pörsölypénz hétről hétre kevesebb lett, eddig rendesen a plébániára szaladtak váltani, - most már Jakabnál gyülekezett össze az apró pénz.

Egy darabig csak a férfiak, utóbb az asszonyok is megfordultak a boltban, kötény alatt hozván búzát, árpát, lisztet, mert olyan "fáin" ember nem volt több, mint Jakab, ki a világért sem kívánt készpénzt, - elvett amit adtak, csupa felebaráti szeretetből.

Tökéletes igaz, még dicsekedett is vele.

Jakab nem hiába mondta az öreg Szántaynak, hogy az ő gondja, miképp fog megélni. Jakab jól kiszámítá ütközeti helyét - meglehet, őt tán ütni, dobni fogják, de a mely botot ő fog kezükbe adni, azt legkevésbé fogják fejére emelni, mert az emberek nem szoktak ütni a koldusbottal.

Jakab annyira elemében volt, és a tervek annyira sikerülének, hogy szerette volna saját vállait megveregetni. Ez édes gondolatban lépett a boltba egy harminc éves asszony, egy hű példány ama paraszt asszonyok közöl, kit ha egyszer oldalba ütnek, elmondja, ki voltál? mi voltál? van-e becsületed? szűrödet hol loptad? kinek a vermét vájtad ki? mondom: egy tökéletes falu szája. - Napfelköltekor elmegy a szentegyházba, onnét a mészárszékbe, onnét a zsidóhoz, mindenütt kísérője van, s mikor a másét végig gyalázta, magáét égig dicsérte, s a falunak két végét összebujtogatta, még csak akkor lódul haza.

- Mit hozott, Sára asszony? - kérdi Jakab.

- Egy üres üveget, Jakab.

- Hamar kifogyott az a messzely phálinka.

- Az uram hátát kenegettem vele, Jakab, bizony megkívánja szegény.

- Hát adjak egy messzelyt?

- De jól megmérje kend, Jakab, - jobban, mint a múltkor, alig került két három korty abból az egy messzelyből. Dejsz, Jakab, meg nem csal ked engem, olyan akkurátus az én torkom, mint a garasos mérték.

- Nem is thudtam, hogy ullan jó phálinkám van, hogy Sára issza meg, azthán a gazda is meggyógyul tőle, hi, hi, hi, - röhögé Jakab, aztán odább folytatá, - hát a szakasztóban mit hozott?

- Ürítse ki, Jakab, - utalá az asszony a zsidót.

- Megvan, - mondja az ravasz mosollyal, - hogy a gazdha meg ne thodja! s ezzel félrevitte a szakasztót, magában dörmögvén: - phálinka üt garas, ez a liszt megér núc garast, he, he, he, osthoba pharaszt.

- Jakab! - mondja az asszony szakasztóját kötény alá fogván, - ha az uram idejön, akkor nem voltam ám itt.

- Se láthok, se hallok, - bíztatá Jakab. - Hanem Sára asszony, mi dolog az, hogy ezek az asszonyok nem isszák a phálinkhát?

- Eleget kínálom nekik, de finnyásak, félnek, megérzik a szaga.

- Khínáljon nekhik egy khis khüményes phálinkhát, biztatá Jakab - tudja, Sára asszony - khomendálja nekhik valamiről, aztán jobban rákhapnak.

- Majd találom módját.

- Úgy, úgy aztán én is jobban megeresztem a csapot, érti, Sára?

- Értem, Jakab, - isten áldja meg.

- Magam is khívánom! - kiált az asszony után, azután pedig magában beszélgetve ment be. - Úgy ni! - mondja - egy khis khústoló a khüményesbül, azthán egy vendéggel megint thöbb!... árpha,... lencse,... borsó,... bab,... núc meg núc: az tizennúc. Most phinkli, azthán khondignációs ház!... meg núc, az huszonnúc! azaz forint,... ezer forint,... tízezer... százezer forint! Most Jakhab,... üt eszthendő múlva Jakhab ór, - tíz esztendő múlva Rosenfeld ór, gazdag ór. Butha pharaszt! the Jakhab, khed Jakhab, - az öreg aphád is te, meg az öreg aphád is khed!... Krehn sollst schneiden!

Ez a rövid magánbeszéd Jakabnak életfilozófiája volt, terjedelmére sokkal vékonyabb, minthogy kemény táblába kellene kötni, és ha kitalálásán nem tűnődött is annyit, mint Archimedes, midőn a világot akarta kimozdítani, de kiszámítása becsületére vált volna bármely fináncminiszternek, hozzá vévén, hogy mint említém, sajátszerű számvetési szabályai nagyon eltértek a közönséges egyszeregytől.

Úgy látszik, dolgainak folyamával megelégedett, hanem a mellékszobából egy gyermeknek kínos fölkiáltása fölébreszté, s Jakab ijedten szaladt a mellékszobába.

Meg kell említenünk, hogy Jakab fajának elszaporodását célul tűzte ki. Mit mívelne a világ, ha Jakabbal együtt kihalna a pálinkamérés? Gonddal ápolá gyermekét, kit néhány nap óta a nyavalyatörésnek irtóztató rohamai leptek meg, s minthogy neje a szomszéd faluban volt orvosságért, Jakabnak egyik fülével a mellékszobára kelle figyelnie.

Gondossága kiterjedt a legapróbb részletekig, - és szokása ellenére, még a boltajtónak zárait és sarkait is megolajozá, hogy a legkisebb zörej se riassza föl a gyermeket.

Néhány órai szünete volt, - a boltajtót senki sem zörgeté, azért a gyermeket elcsöndesítvén, élénk figyelemmel leste, hogy a boltajtónak üvegein át nem lát-e vásárlót, míg eszének és figyelmének egy hasonló része a gyermeknél maradt...

Végre az álom elnyomá a gyermeket, Jakab csöndesen behúzá az ajtót, mert valakit jönni láta, még pedig Sára asszonynak urát, egy nyers kanászt, ki tán legelső vendégei közül való, ki mindjárt kényelmessé tevé magát Jakab bizalmában, és mielőtt a hitelnek eszméje tudományos rendben magyar nyelvre letéve volna, ő azt már főbb vonalaiban gyakorlatba vette a pálinkát rendesen rovásra itta.

Jakab nem annyira magáért, mint beteg fiáért megijedt, gondolván, hátha ez a goromba paraszt feleségét észrevette, s most veszekedni jött, azért elszánta magát, hogy inkább két annyit hitelez még neki, mint amennyi már rováson van, csak most ne lármázzon.

A kanász mogorván jött, pálinkát kért, megitta, minden szó nélkül, s mintegy megelégedve Jakab vendégszeretetével, még a kínálásra sem kívánt egy második hörpentést, hanem amennyire az erős pálinka még fél hangját meghagyá, kérdé Jakabot.

- Mennyi is a mostani adósság, Jakab?

- Majd üsszevetjük! - szól Jakab gondolkozóra húzván össze homlokát, azonban korán sem azon tűnődik, hogy mennyi volt a beszámolni való, hanem, hogy miként csalja meg a kanászt.

- Maga jobban tudja, Jakab, - vélé a kanász.

- Núc, meg núc, az tizennúc! mondja a zsidó, nézvén a kanásznak arcát.

- Az tizennyolc! - hagyja helybe a kanász azon jó hitben, hogy a számadás szinte nótára megy ki.

- Tizennúc, meg núc, az huszonnúc.

- Az meg huszonnyolc Jakab!... csak menjünk odább, - biztatá az adós.

- Így khed thartozik egy forint negyvennúc.

- A bizony nem kevesebb, Jakab - vakaródzék a kanász, hanem vigasztalásul mondja: - no csak írja föl Jakab, ha fog a grétája: majd ha kerül pénzem, meghozom egy fillérig.

- Majd elfeledi kheed, aztán khevesebbre mondja, - véli Jakab.

- Csak a Jakab ne mondja többre - okoskodik a kanász - mert lelkén szárad! Ezzel elment.

- A lelkhemen szárad? - tűnődik magában a zsidó, - mintha én a lelkhemet, mint valami vizes panyvát, a naphun szárogatnám. Bekhap egy icce bort, - fél esztendő múlva fizet, ha fizet, civakodás, veszekhedés után: aztán száradjon meg a lelkhem? Hanem mikhur a kheed thorka megszárad, azt Jakab üblügesse?... Ott a khút,... ott a vüdür,... ha nem elegendő egy icce, igyék kheed egy akhót. Így töprenkedik a zsidó, még aztán újra hozzáfogott:

- Lelkhiüsmeret!... lelkhiüsmeret? az annyit thesz, hogy minden ember üsmeri a maga lelkhét! Egyik egy krajcárért akhar egy akhú bort, a másik tíz forintért sem adja!... Azt mondják: Jakhabnak nincsen lelkhiüsmerete... Én is azt mondom, hogy: nincs! Én árulok khékítőt, kheményítőt, phántlikhát, khüménymagot,... senkhi sem mondja: Jakhab! egy krajcáron, khét garason lelkhiüsmeret! hanem egy pint bor, khét phint bor, egy verdung phálinka, azthán Jakhab, írja kheed fül, de mikhur fizetni khüll, nagy a rovás, meginni khünnyebb volt? aztán fizess, ne neked: lelkhiüsmeret. Khüszönöm alázatosan, ez új bankhó, ilyent nem vesznek el a sóháznál.

Talán tovább okoskodott volna Jakab, ha Pista be nem jő, mit a szemfüles zsidó igen hamar észrevett, főleg azt, hogy a lehúzott kalap alól búbánat nézett ki.

- Jó napot Jakab, - mondja Pista.

- Megvan:... mi tetszik? - kérdi egykedvűen a zsidó, látva, hogy itt szegény emberrel lesz dolga.

- Egy pár szóm volna, Jakab - folytatja amaz - ha ráérne meghallgatni.

- Nű - dörmögi magában a zsidó - itt phénz khüll, nem hallom, the Jakab, khed Jakab. - Aztán Pistához fordult - Itt a khét fülem, beszéljen kheed velük.

- Nem egyébért jöttem, Jakab... akadozék amaz - hanem mivel hogy sok a bajom...

- Azaz, hogy phénz khűne, úgy-e? - ravaszkodik a zsidó.

- Számbúl vette ki a szót, Jakab,... szűken kerül a pénz.

- Thodom! - viszonzá a másik - nálam minden eladó, ez a sok pharthika, de ritka a phénz, ha meglátnik egy üt forintos bankót, mindjárt elhínám khomának.

- Pedig nagyon ideszorultam Jakab.

- Thodom! hanem mikhor a Jakhabnak khüllene valami, akkhur nagyot hall khed?

- Aztán, Jakab nincsen egy pár forint ára emberség?

- Emberség van akármennyi, de forint nincs.

- Megszolgálom, Jakab, böcsülettel, mert szorongat a bajom nagyon.

A zsidó megfontolni látszék a dolgot, mert magában dörmögött.

- Ez megszorult, akhinek phénz khüll, még az üdvösségét is bealkussza.

- Lesz-e pénz, Jakab? - kérdi Pista újra, mire a zsidó barátságosabb képpel mondja:

- Thalán még lesz, ha khed is megtesz nekem valamit.

- Amit lehet megteszek, csak ne várakoztasson, Jakab.

- Nekhem egy tehin khüllene - mondja Jakab ravaszul nézve Pistára.

- Nem tudok eladót, - felelt a másik egész böcsülettel.

- Nem azt mondom, hogy alkhunni akarok a gazdájával, ma nincs holdvilág!

- Értem, Jakab, - mondja Pista nehezült lélekkel.

- Annál jobb, - folytatá Jakab, - az éjjel nem világít a hold, sütét van, senki sem látja.

- Hát az isten, Jakab?

- Nű, - mondja a zsidó - phápista ember kheed?

- Az volnék, - volt a válasz.

- Evett khed már phénteken, szambaton zsírosat?

- Ettem bíz elégszer.

- Nű, hát azt nem látta az isten?... no, thagadja kheed?

- Nem tagadom bíz én, mit hazudjak? hogy egy vétekből kettő legyen.

- Azért evett khed húst, úgy-e, mert jó volt? - okoskodik a zsidó.

- Persze hogy azért.

- Ha a húst meg tudta khed enni, mert jó volt, akkor azt a thehenet is elhozhatja khed az áráért, mert jó lesz. Egyúttal ez a tehén is odafér, ahová a másik.

- Nem szoktam én ezt a spekulációt, Jakab! - riadt föl Pista.

- Én sem fogtam ám a tehén szarvát, mikhor megszülettem, - mondja a zsidó - hanem belethanul az ember.

- Én meg azt mondom, Jakab - véli Pista - addig megyen a korsó a kútra, hogy a vödörhöz ütődik.

- Örökké nem tarthat! - válaszolt amaz.

- Én is azt gondolom, azért jobb, ha itthon marad.

- Ez az utolsó szó? - kérdi Jakab.

- Ilyen formán a legeslegutolsó, Jakab.

- Tudtam, - mondja a másik - thudtam, hogy khed böcsületes ember, most már kipróbáltam khedet.

Pista bámulva nézett a zsidóra.

- Hát lesz pénz? - kérdé újra.

- Hunnét vegyem?... hát nem vagyuk én böcsületes ember? nem mondtam elűbb, hogy nincs phénzem: böcsületes embernek nincs phénze a mai világban - mondja áhítattal a zsidó - de üsse meg a khü, már ha phénz nincs is, - hallja khed - van böcsület. E szavak után a pincébe ment.

Pista nehéz szívvel nézett e gazember után. Más talán azt gondolta volna, hogy agyon kell ütni, de Pista nem akart az isten munkájába nyúlni, elér annak a keze messzire, megtalálja akárhol az embert.

Tanti nyitotta be az ajtót.

- Mit mondott a tanító? Tanti! - kérdi Pista a cigányt.

- Mit mondott? - ismétli a cigány is - azt mondta, hogy ha a lakodalomra volt pénz, legyen a keresztelésre is.

- Istenem! - szólt Pista, - hát kis fiamat keresztelés nélkül hagyjam?

- Ne búsulj, Pista - vígasztalá a cigány - várj meg odakinn, majd les mindjárt.

- De hol veszed?

- Van ennek a zsidónak, kifacsarom belüle.

- Nincs neki, most mondta, ne is időzzünk itt.

- Mondtam, hogy várj meg ott kinn, - eredj: mert ha itt vagy, akkor nem lesz. Menj már no! - biztatá a cigány, mire Pista csakugyan kiment.

Tanti végig feküdt egy padon, köpönyege alól a hegedűt előszedte, a húrokat meg sem igazítá, s amint egy keserves cigánytól csak tellett, végig futkozott az ujja a hegedűn, úgy hogy Jakab ijedten szaladt föl a pincéből.

- Tudtam, hogy előjössz, Jakab - mondja a cigány azzal a megszokott önérzettel, midőn a cigány meg akarja mutatni, hogy okvetlen többre tartja magát, mint a zsidó.

- Borom nincs, vizet nem iszol, hát mi khüll? - mondja a zsidó a cigánynak.

- Nem ihatnám, Jakab, - felelé Tanti.

- Eszel barchest? - gúnyolódék Jakab.

- Ne vesekedj, Jakab - okoskodik amaz - hanem megesküdtem ma, hogy három húsast kapok tiled, azsért gyüttem Jakab, add ide.

- Megeskhüdtél Thanti - mondja a zsidó - én meg most eskhüszöm meg, hogy isthen úgyse egy faphóturát sem adok.

- Dehogy nem ads, esed nélkül adod mindjárt, mert olyan nótát komponálok itt most mindjárt, hogy a nyavala is kitör. - Mire a cigány hozzáfogott egy még soha ki nem gondolt nótához, melyet most akart még hajánál fogva előhúzni egy újonnan föstött hegedűből, melyből olyan vad hangokat markolászott ki Tanti, mintha nedves fából kereket fúrnának.

- Vaj mir! - kiáltott a zsidó, füleit befogván - gyerekhemet a nyavala khitűri...

- Esküdd vissa azst a három húsast, Jakab, - mondja Tanti.

- Üt garast akartál mondani? - kérdi amaz.

- Micsoda?... pattant föl a cigány - öt garast mondtam én, Jakab? gyere csak hallgasd ezst a hegedűt! - mire ismét nyakon fogta a hegedűt, neki eresztvén magát a fantáziának, mire olyan kevert hangok törtek elő, hogy jó lelkű keresztény nem tudná hirtelen megmondani, hogy a cigány bolondul-e meg most mindjárt, vagy a zsidó?

- Vaj! - ordított a zsidó - mondd meg hát, mit akharsz?

- Mondtam már, rúgjon meg a bagó, hogy három húsas kell.

- Khüll, khüll, azt khünnyen mondja az ember, - okoskodik a zsidó, hanem mire khüll? látván, hogy a cigányt nem valami mindennapi szükség bántja.

- Két kis gyereket kell megkeresteltetni, Jakab.

- Kheresztülőre adjak phénzt, nű? inkább üssön meg a gota.

- Nohát üssön meg, de mindjárt! - mondja a cigány, olyan helyzetbe tette magát, hogy megint egy új nótát akar komponálni, de a legelső vonórántásnál kezéhez kapott a zsidó.

- Mire khüll az a phénz, még egyszer akharom thodni?

- Kerestelőre, Jakab.

- Mondd, hogy phálinkára lesz, akkhur adok.

- Ha kell, napsámban hazsudozsom, Jakab,... de ma nem!

Föl, alá futkosott a zsidó, utóbb elordítá magát:

- Nem adok!

Tanti pillanatnyira sem zavarodott meg, mert mintha csak még most jutna eszébe az igazi, újra végig markolászta a hegedűt, melynek hangját a szomszéd szobából egy gyerekvisítás foltozta ki, s a zsidó kétségbeesetten inte Tantinak, hogy kész az alku.

- Ne hazudj - mondja a zsidó - mennyit adjak?

- Mondtam, hogy három húsast, mert kilemben két gyerek marad ma zsidó, ha a kerestilés előtt meghal, egynek-egynek ára husonöt garas.

- Miért nem alkudtál Thanti? - tört ki Jakabból a zsidó számítás.

- Majd ott alkusnak, csak lesd, - válaszolá Tanti.

- Hát az nem mindegy, ha egyet kürüsztül vagy khettüt? - okoskodik tovább is a zsidó.

- Hát neked mindegy, ha én három húsas helyett még nígyet kírek?

- De khi fizeti meg ezt nekhem?

- In!... válaszolt Tanti oly meggyőző hanggal, melyre böcsületes ember ezer forintot is adna.

- The? - mondja Jakab nagyon kételkedve - de majd az ürdüg elhoz ezzel a hegedűvel.

- Hát nem hised, Jakab, hogy ín embersíges ember vagyok?

- Cigány vagy! - gúnyolódék a zsidó.

- Csigány bizsony - mondja nagy képpel Tanti, szemközt állván Jakabnak - azs vagyok, csigány, azs volt azs apám is, maradok is csigány, de még sem lennék zsidó.

- Thalán el sem veszed a zsidóthul a három húszast? - ingerkedék amaz.

- Ingyen nem, Jakab, s hogy a kelkednek apja maradjon, nem akarlak tovább kínozni. Ne, itt van ezs a hegedű, míg a pénzst meghozsom, maradjon zsálogba. S ezzel odanyújtá Jakabnak a hegedűt, mely előbb jobban megkínzá, mintha vakaróval nyúltak volna hozzá.

- Huszonöt garast sem ér! - mormogá a zsidó.

- Hagyj bíkit, Jakab, hagyj bíkit - mondja Tanti, mert ha míg egyszer a kezsembe kapom, addig gyalázod, hogy öt forintért sem adom.

- Itt a három húszas, - mondja Jakab, kirángatván a pénzt, a hegedűt pedig a mellékszobába vitte, s míg ő benn volt, Pista is benézett, hihetőleg ott kinn megunta a várakozást.

- Gyere már, Tanti - mondja keserűen - mit imádod azt a pogányt?

- Jól van, jól, de olyan jó kedvet csináltam ín Jakabnak - mondja Tanti a bejövő Jakabra nézvén - hogy kicsibe hogy meg nem kerestelkedett, úgy-e Jakab?

- Úgy, úgy! - viszonzá Jakab keserű képpel.

- Adott pénzt, Jakab, ennek a cigánynak?

- Adott-e? - ismétlé Tanti - de adott ám, azs a serencsíje, hogy nem volt nála a sázs forintos bankója, mert azst is ide adta vóna.

- Nem hiszem én, Tanti - mondja Pista - kőből van ennek a lelke.

- Már pedig elolvastottam,... csak láttad volna mikor előbb itt hegedíltem neki.

- Hallottam - viszonzá Pista - még a kutyák is megugatták azt a nótát.

- Csak Jakabnak tetszik azs,... azs azs ű kedves nótája - három húsast adott érte, úgy-e Jakab? mire a zsidó intett, a cigány pedig kifelé tolta Pistát, mondván: Gyere, zsidó pénzsen kerestelje meg a pap a fiaidat, menjünk.

Ezzel útnak eredt a két ember, vagy tán jobban mondva, két jó barát, s bizonyosan kevesbé hazudtolnám meg a barátság eszméjét, ha egyik jó barátnak éppen cigányt választanék is, mintha tán a nagy világból azt a két úri alakot kapnám ki, kik a nagy utcán karöltve sétálnak és egymást "barátom" -nak mondják.

Pistát kötelessége a ménes után verte,... hova könnyebbült lélekkel ment el, mert már komája is akadt a gazdag faluban,... egy szegény nőtlen cigány, ki nem feledkezvén meg a vett jótétről, kenyérkereső szerszámát a jó barátért most adta zálogba.

Köpönyeg alá szedte Tanti az úgy ahogy bepólyált két fiút, és a utca hosszán a pap felé sietett. Nem akarom feszegetni a dolgot, hogy ugyanazon köpönyeg alatt hány lopott lúd sétált haza, a jó Isten legjobban tudhatja, mit és hogy bocsát meg az embereknek, de csak elképzelem, hogy mikor lenézett a magas mennyországból s belenézett ez egyszerű ember lelkébe, látott abban olyan hálás indulatot, melynek méltóképpen csak az oltáron van helye.

Csöndesen volt a két gyermek, teleszopták magukat az útra. Tanti legalkalmasabb ember volt arra, hogy úgy bánjék velük, mint a tojással: mert amint mondám, nem egyszer vitt ám már ő a köpönyege alatt olyan lármás jószágot, mely könnyen megszólamlik.

A falu derekán lehetett, mikor Szántay Sándor egy négy esztendős barna csikón lovagolva utolérte a cigányt - s mint afféle jó ismerőst megszólítá, látván, hogy a déli nap sugarai nagyon belefogództak a kék köpenybe, mely alatt Tantinak úgy is elég cipelni valója volt.

- Tanti! talán meleget fogsz a télre azzal a köpönyeggel?

- Debzson, tekintetes uram csak azt gondoltam, hogy nem lopják el olyan hamar, ha magam is benn vagyok, mintha magát hagynám otthon.

- Megveszem azt a köpönyeget, Tanti.

- Ha azs alatta valót is megvesi a tekintetes úr.

- Nem valami lopott jószág az, te cigány! - tréfálkodik Sándor.

- Jaj, galambom, tekintetes uram, - aki setétben ilyent lopna, virradóra megint vissalopná.

- No hát alkudjunk, Tanti.

- Jaj, tekintetes uram, minek adna pénzst ilyen jóságért,... terem azs ilyen magától is.

- Drágába van-e neked?

- A hegedimet adtam zsálogba a zsidónak, annyiban van nekem a kettő.

- Mennyit adott a zsidó a hegedűre?

- Három ezüsthúsast,... azst tartom, annak is elég drágában van.

- Nohát mi az utolsó ára a portékádnak, Tanti?

- Ígérjen a tekintetes úr maga, amit akar.

- Eleven, csak azt mondd meg, Tanti, mert ha eleven, úgy megveszem.

- De milyen eleven, tekintetes uram, ha ezs egyszer valamelyik megszólamlik, akar naphosszat hallgassa a tekintetes úr.

- Nem harapósak?

- Hogy volnának, tens uram, otthon bizs ezseknek az a bajuk, ha tudnának sem akadna valami harapnivalójuk.

- No a patvarba, hát micsoda madaraid vannak, hadd hallom nevüket?

- Ha volna! de nincs ám, még csak most adunk nekik.

- No hát alkudjunk meg hamar, adok az egyikért három húszast, a másik maradjon meg neked,... nos?

- Tetsik, tetsik, tekintetes uram, hanem elébb ígérje meg, hogy gondját viseli.

- Emberségemre mondom, hogy gondját viselem - mond Szántay Sándor - elhiszed-e?

- Elhisem, tekintetes uram, mert ha nem hinném, hát inkább oda sem adnám, hanem odább vinném.

- Gyere csak, Tanti - mondja a fiatalúr - feleségem éppen ott jő elém a kapun, add annak, majd megörül neki.

- Nem t'om bizs én, tekintetes uram! - mondja a cigány, míg Sándor neje elé nyargalt, s mire a cigány odaért, elbeszélte az alkut, s a fiatal pár örömsugárzó arccal jött a cigány elé.

- Hová akarta vinni? - mondja Sándornak neje.

- A vízsre! - monda a cigány.

- Talán csak a vízbe akartad fojtani őket, Tanti? - kérdi Sándor.

- Nem vestem meg, uram.

- Micsoda vízre akartad hát vinni?

- A kerestvízsre, tekintetes uram és asszonyságom, mert azs istenadta, gyerek mind a kettő, azs is pedig fiú.

- Te vagy az apjuk? - kérdi Sándor nagyot csodálkozva.

- Apjuk nem, hanem kerestapjuk, - mondja a cigány.

- Nagyon megszorult az az ember, Tanti, kinek nem került más komája, mint te.

- Tekintetes uram, eleget keresett azs apjuk különb embert a faluban, de ha senki sem akadt, azstán rajtam maradt a komaság. Csak már tudtam volna előbb, hogy valahol egy kerestanyát találtam volna nekik, de a csigánnyal ki keveredik össze?

- Jolán! - mondja Sándor feleségét félre híva - mit csináljunk?

- Ha emberséges ember vagy, Sándor, tartsd meg az alkut...

Sándor megölelte a kedves nőt, s hárman útnak indulának a pap felé, nevet adni a két kis gyermeknek.

- Ki gyermekei ezek, Tanti!

- Tekintetes uram, Pistáé, a csikósé.

- A tihanyi révész leányáé? - kérdi élénken a nő.

- Azsé, tekintetes asszony, mondja Tanti, belépvén a szentegyház küszöbén, hol az egyik fiú Sándor, a másik István nevet kapott.

Mire a küszöbön ujra kijövének, Pista is ott volt már, röviden megtudván a történetet.

- Tanti mivel fizetem én ezt vissza neked?

- Csak azt engedd, Pista - mondja a cigány - ha csigány vagyok is, hadd mondhassam, hogy én "komád" vagyok.

Boldog isten, mikor ilyent hallasz, egy-egy pillanatra, tudom, hogy a földre kívánkozol!