1816. Egy újdonsült nemes ember.

Mint mikor az itatóspapírra egy csöpp víz esik, és utóbb tíz akkora helyet megnedvesít: Jakab is úgy terjeszkedék el a faluban, melynek öreg pénzét addig váltogatta apróra, hogy utóbb csakugyan nem volt mit fölváltani.

Míg a pálinkaivás a jobb módúaktól csak a fölösleg pénzt csalta a boltba, a szegényebbek már annyira voltak, hogy a rováson nem maradt tisztán akkora hely, hol az ember megcsíphette volna.

Jakab itt-ott szemtelenkedni kezdett, s a már előre megmondott korszakba ért, hol többé nem merték megkendezni, hanem Jakab úrnak hívta a megszorult ember. Azonban nem tágított,... a falut hámozta, s e fáradhatatlan munka közben itt-ott egy puffadt pénzes zacskónak nyakig hízott termetén simultak végig ujjai, s újra megint előállt a derült kedv, mely új ösztönt adott.

Sára néni fordult be az ajtón, nagyon meglátszék rajta, hogy nem annyira mosás, mint a folytonos használat viselte meg kék kittölős szoknyáját, melynek ha párja volna, bizonyosan zálogba hozta volna.

Jakab nyugodtan várta, míg megszólal. Máskor ő hízelkedett neki, de most, mint a langyos esőre a fűnek szálai, szépen a pálinkaivásnak adta magát a falu, így Sára néni kóstolónak semmit sem kapott, hogy az új hordónak hírét vigye a faluba, honnét már egymásután ideszokott valamennyi.

- Jaj, - kedves Jakab gazda, - bizony elfáradtam, kezdi Sára, csakhogy amaz meg sem mozdult egy nagy kősón üldögélvén.

- Nincs egy korty jó pálinkája, Jakab?

- Egy garas egy verdung, - mondja Jakab egykedvűen.

- Nem az árát kérdeztem, hanem hogy van-e?

- Pénzért mindig van.

- Azt is tudom, hanem hátha mást mondanék?

- Arra én is másképp felelnék.

- Nekem egy pár forint kellene, Jakab.

- Nekhem thübb is khellene, csak volna.

- Hát nem volna Jakab körül egy kis pénz, - kérdi Sára.

- Phénz, phénz! egy húszas is phénz, üt garas is phénz, még egy krajcár is phénz.

- Nekem vagy tíz forint kellene.

- Nű!... fogja khed be a száját, - nagy szó az a tíz forint! Mikhor én azt mondom, hogy üt forint, meghajtom magamat, mintha a fűbíró úr volna. Sára asszony khezdje el khed tíz garason.

- Ne búsuljon Jakab, hoztam zálognak valót, csak adjon pénzt.

E szóra Jakab is fölugrott.

- Hát nem thud khed beszélni?... itt mérgesíti khed az embert!... hadd látom, mit hozott khed? mit hozott khed? mire Sára néni felnyit egy bádogtokot.

- Itt van az uramnak nemesi levele.

- Vajgescrien! Annyit ér, mint a thavali khalendárium.

- Mégsem adná az uram ezer forintért.

- Bolond beszéd, Sára néni, a khed ura is tudja, mennyiért adják a pénzt, s az ullan szegény ember markhábul nem igen fújja ki a szél a bankhót, úgy belekhapaszkhodik. Ezért a kutyabőrért, Sára néni, még a jó szó is sok.

- De csak ád rá Jakab nyolc forintot?

- Három forintot, Sára néni, hármat, azt is csak emberségből, mert máskor is ide jött.

- Hatot adjon Jakab, - tudja, hogy az uram, ha számon kéri, bőrömből is kifejtem ezért a pénzt, tehát adjon hat forintot.

- Na, hát adok, no, itt az a négy forint.

- Hat forint, hat, Jakab.

- Akarom mondani, nem négy, hanem üt forint.

- Jakab! ne huzakodjék, hanem...

- Itt az üt forint, ha kell, ha nem hát visszateszem, mert gyün valaki, úgy is thodom, hogy levakharom a fülemet addig, míg khed az üt forinthot meghozza.

Sára besöpörte a pénzt, s Jakabnál hagyta a nemes-levelet, melyet először a bádogtokba, azután pedig a mellékszobában egy vasládába zárt.

Ekkor jött be egy urasági vadász-féle ember, ki Jakabot a kastélyba hívta Klein úrhoz beszélgetés végett.

Klein úr jól érezte magát, a hatalomban, a gróf nem igen alkalmatlankodék neki, mert a harcias idők miatt szívesebben lakott Franciaországban, s mielőtt a politikai viszonyok rendezve nem voltak, testvérével nem végezhetett, minthogy az a hadseregnél szolgálatban levén, az idők szerint annyi háborúterhes felleg mászkált még a láthatáron, hogy hosszabb időre nem válhatott meg ezredétől, melynek most már őrnagya vala: s így a beruházásoknak végrendelet szerinti beszámolása még mindig függőben maradt.

Szántay Sándor az ifjabb gróf uradalmain, tudniillik a szerzeménybelieken, külön vitte az igazgatást, egyszersmind teljesítvén a majorátuson régibb hivatalát, mely Klein úrnak is nélkülözhetetlen volt, ha meg akart ösmerkedni a jogi viszonyokkal.

Az érintkezés nem terjedt ki a hivatalos foglalkozáson kívül, Klein úr még nem kapaszkodott meg oly erősen, hogy széles értelemben vett elcsapási tervét létesíteni akarhatta volna, de annál inkább készült hozzá.

Környezetében lassankint fölmagzott a mindenféle lótó-futó, kiknek legjobb bizonyítványuk volt, hogy nem voltak magyarok.

Szántay Sándor csöndes elkeseredéssel nézte az üres helyeknek ilyen maszlagokkal való betöltetését, s minthogy ezt nem akadályozhatta, annál makacsabbul ragaszkodott ama jogához, mely szerint a végrendeletnek végrehajtója levén, a tiszteknek jövendője biztosítva volt. Klein úr csak azt várta, hogy a testvérek közti számolás megtörténjék, elszánta magát egy olyan tizedelésre, mely a roppant fizetendők mellett már ötvenedelésnek is bátran beillett volna.

Azon közben történt a következő eset.

A tisztek egy délután mind a plenipotenciáriusnál voltak, és a köztapasztalás szerint igenis fejhajtó gazdatisztek, úgy látszik, igen elkeseredettek voltak. Meglehet, hogy sorsuk némileg biztosítva lévén, éreztek némi kényelmet, de tán egyikben sem hiányzott az akarat, szívesen és hűséggel szolgálni azokat az uradalmakat, melyeken a megboldogult gróf emberszerető tulajdonánál fogva egy édes emlékű múltat töltöttek el.

Klein annyira - mennyire beletörődött a magyar nyelvbe, hogy szükségből elgagyogott, azért megkísértjük visszaadni azt a gyúrt nyelvet, mely Klein úrnak szerzeménye, anélkül, hogy akár egyik, akár másik nyelvész rá merné fogni, hogy az ő iskolájába vág ez a különálló grammatika.

Mindenekelőtt meg kell mondanunk, hogy Klein úrnak egy új gazdasági rendszere volt, még pedig, a foltozási rendszer.

Ily hatalmas uradalmakban az építkezés szép összegbe került, Klein úr tehát keresztülhúzott a számadásokon és építési tervezeteken, mert így szembetűnő összegek maradván ki az évi kiadásokból, bízvást rámutathatott a jövedelem növekedésében a csinos összegre, mely a korábbi bevételeket nagyon meghaladta, s neki bizonyítványul szolgálhatott, hogy csak ő a gazda, és más senki.

A tisztek komoly előterjesztéseket tettek, hogy ez a foltozási rendszer majd egyszer irtóztató kárral fogja magát megbosszulni, azért azt mondja az általunk már ösmert ispán:

- Nagyságos uram, mégis jobb, ha lassankint megteszünk valamit, mint azt, hogy lyukakat, réseket dugaszoljunk, egyszer pedig a nyakunkba szakadjon minden, azért én azt mondom, hogy építsünk.

- Mit? - mondja Klein újfaragatú nyelven - ipítsunk?... mindig csak ipítsunk, mindig csak új ruha, hát a magad fótra soha sem varrsz egy nadrág? Akará mondani, hogy a nadrágra soha sem akar foltot varrni?

- Varrok bíz én - míg elbírja, - de lassankint jót is veszek melléje, nagyságos uram.

- Magadat, ispánnak - mindig több eszed vansz lenni akarsz, mint az enyimbe.

- Dehogy akarok okosabb lenni, - mondja az ispán - megelégszem én a magam eszével, - dehogy kellene nekem a nagyságos úré, csakhogy ha már az uraság kenyerét eszem, meg akarom szolgálni.

- Én vagysz itt az úr, meghallotsz az ispán?

- Hallom uram, csakhogy a gróf egy fejjel mégis több.

- Tudsz, mi az a plenipotencia?

- Azt még diákkoromban tudtam.

- Hát akkor a króf úr parancsolta?

- Akkor is itt voltam.

- Nohát most parancsolsz tülem az ispán, gyújts meg azt a baglya széna.

- Már mint én?

- Magadat gyújtsz meg!

- Magamat sem gyújtom meg uram, meg azt a boglya szénát sem.

- Nem? - ordított Klein egy vastag vándorlóbot-féle jószághoz kapva.

- Mondom, hogy nem! - feleli az ispán.

- Ha nem, hát majd itt van bot - mondja Klein egész dühösséggel felkapva az említett ütőszert, csakhogy Szántay Sándoron kívül az ispán is megfogta kezét.

- Meg ne üssön az úr, - mondja az ispán, mert nemes ember vagyok.

- Lump vagyolsz! - ordít Klein, mire az ispán végképp kézre akarta kapni a plenipotenciáriust, csakhogy a körülállók szétválaszták őket, s míg Sándor intett nekik, hogy mindnyájan távozzanak, ő iparkodék csillapítani Kleint, ki nem bírta fölfogni, hogy ő, mert nem verhetné meg az ispánt, ha kedve van rá, és ő plenipotenciárius! Erre azonban Szántay mindjárt megfelelt.

- Egyszerű okból, édes Klein úr, mert az actus majoris potentiae, magyarul: nagyobb hatalmaskodás bűne.

- Nos aztán? - kérdi Klein úr.

- Büntetése élet- és vagyonvesztés.

- H...ü...m! - mondja Klein számot vetvén magával, hogy most már mennyit vesztene, ha mindenét elvesztené? s mire azt néhány másodperc alatt kiszámítá, meg csak aztán ijedt meg azon gondolattól, hogy még feje is veszélyben forog.

- Hátha az a tigris meghalsz engemet, azt is mit csinálnak vele?

- Itt kétféle eset fordul elő - mondja Szántay - ha Klein úr nemes ember - amit még eddig nem volt szerencsém tudni, - akkor ő hasonló bűnbe esik.

- És ha nem volnám nemes ember.

- Akkor még olyan furcsa eset is adhatná elő magát, hogy - mint a jelen körülmények közt, - Klein úr volt a támad, ha az ispán agyonüti, fizeti a plenipotenciárius úr örököseinek a homagiumot.

- Mi az?

- A vér díja.

- S az hány millió?

- Negyven forint! édes plenipotenciárius úr, mondja Sándor Klein úrnak, ki annyira megdöbbent a negyven forinttól, hogy Sándor még azt sem kérdezhette tőle: nemes ember-e vagy sem? hanem a hosszú várakozást megunván, jó éjszakát kívánt.

Klein úr mindenféleképpen hányta-vetette, hogy miképpen kerül ki az a negyven forint? fontszámra vetik ki? s e szerint számolgatta a marhahúst, birkahúst az akkori limitáció szerint, - a kijött számokat saját terjedelmének fontjai szerint sokszorozta, összeadta, de mégis nagyon olcsónak találta a tréfát, hogy egy plenipotenciáriust, ha nem nemes ember, még negyven forintért agyon is üthetnek.

Végigjárta a szobákat, s végre feleségétől kérdi:

- Vajmi! hogy a csibének fontja?

- Fiam! azt nem fontszámra adják, hanem párja nálunk tíz garas.

- Mennyit nyomhat egy pár csibe?

- Ha nagyobbak, egy-egy font.

- Tehát nyolcvan csibe negyven forint, - dörmögé magában visszamenet, de még így sem igazodék ki, vajon nyolcvan csibének élete volt-e az ár, amennyi egyenlő értékű lehetne az ember életével?

Csöngetett, és a belépő urasági vadászt elküldé Jakabért.

Jakabot már előbb látók a boltban, midőn Sára nénivel alkudozott, s amint a vadásztól megérté az izenetet, némely ruhadarabokat kapván magára, nyomon követte a vadászt, és ment a kastélyba, hol nem is gondolta, hogy ő most mindjárt Magyarország törvénykönyvének magyarázgatására fog fölkéretni.

- Jakab - mondja Klein úr - te még nem is mondád, hogy Magyarországban az ember is limitáció alá kerül, mint a marhahús.

- Ki olcsóbb, ki drágább, nagyságos úr, mondja Jakab.

- Az árát már tudom, Jakab, - hanem azt kérdem, van-e rá eset, hogy ilyen olcsóért agyonütnek valakit?

- Akárhány, nagyságos uram, azért magamféle szegény legénynek nem jó kötekedni, mert ha valami hatalmas ember fejbe üti civakodás közben, nagyon olcsón fizetik ki az árát.

- Jakab! hogyan megy itt az a nemesség-osztogatás?

- Ha a háborúba megy valaki, aztán megöli a franciát, ott könnyen nemes ember lehet, - okoskodék Jakab.

- Azokkal már hihetőleg nem lesz dolog egy darabig - véli Klein úr - hanem másképp?

- Ha valami nemes atyafira akadna a nagyságos úr!

- Bolondos Jakab, hát hol van nekem atyámfia Magyarországon?

- Vagy valami nemeslevélre ha akadna a nagyságos úr, azt kipublikáltatná.

- Elment az eszed, hát nem Klein-nek hívnak engem?

- Klein! Klein! okoskodik a zsidó - nagyságos uram, jobb lenne, ha nagyságos úr Klein helyett Kis lenne.

- Nos aztán?

- Aztán majd atyafiságba hoznánk a nagyságos urat valamelyik Kissel, aki nemes ember! Hisz ha most nagyságod Kis, Nagy, Tót, Horváth akar lenni, rövid időn három atyafi is akad.

- Jakab, - engem a vidéken minden ember gyűlöl, - én nem akarok senkivel atyafiságba jönni, - (igazabban, vele nem akart senki atyafiságba jönni) hanem ha egy nemesi levelet kapsz, mely Kis névre szól, és hozzá még hallgatni tudsz, - bő jutalmadat veszed.

Jakabnak most jutott eszébe a Kis famíliának nemesi levele, csakhogy annak olyan házsártos gazdája van, ki kanász létére éppen oly garázda nemességével, mint akármely várúr egy pár századdal előbb.

- Nagyságos úr! - mondja Jakab - igen sürgetős ez a dolog?

- Mondom, igen sürgős, - nem igen szeretném, ha tudnák azt, hogy én olyan olcsó ember vagyok, kit negyven forintért agyon lehet ütni, azért láss a dolog után, hogy én minél előbb - nemes ember legyek, mert most nem vagyok az.

Jakab ezt egykedvűen hallgatta, mintha előtte ez semmi újdonság nem volna.

- Értetted, mit mondék? - kérdi Klein.

- Szórul szóra, nagyságos úr, - és megígérem, hogy mától egy hónapra...

- Nos... nos... mától egy hónapra?

- Mondom, mától egy hónapra, - jó alku mellett...

- Az magától értődik.

- Tehát, jó alku mellett, nemes emberré teszem.

Jakab e szerint konfúziót akart csinálni a nyolcszázados alkotmányban, mely szerint közvetlen csak a király nemesíthet. Ha valamely külföldi regényben olvasnók e hangos tételt, hogy az emberek életének ára törvény szerint van limitálva, nemkülönben, mint Angliában az ököré, melynek eleje, oldala és hátulja különböző ár szerint adatik, mindenekelőtt egy fésűt fogna az ember, hogy éghez meredező hajszálait lesimítsa, mert hogy Káin Ábelt agyon csapta, azon valamiképp csak eligazodott a világ, részint irigységgel, részint bosszúval indokolván a dolgot, de hogy emberéletet limitáljanak, még pedig anélkül, hogy az érdeklettnek magának még annyi joga se legyen maga fölött, mint amennyi joggal rudas lovát eladhatja és ha annak árát ötszáz forintra szabhatja, míg magáé csak negyven forint, valóban olyan sajátszerű állapot, hogy komolyan el sem merné mondani, ha meg nem volna betűről betűre írva egy vastag könyvben, mely általánosan corpus jurisnak neveztetik.

Regényem nagyrészt e vastag könyvből veszi indokolásait, azért ami e regényben holmi föltűnő jelleget visel, méltóztassanak olvasóim azzal megelégedni, hogy hivatkozom a nagy könyvre, melyben ez meg van írva, s melyet néhány ezer ember évekig tanult, és még a legközelebbi évtizedben Fényes statisztikája szerint körülbelül tízezer ember volt, ki e bibliára tette le hitét, azaz megesküdött az Istenre, annak minden szentjeire, a boldogságos szűz Máriára, hogy e szerint védelmezi felét, azaz prókátor lesz, és ha nemes kliense egy ostoba parasztot agyonüt, lelkiismeretes dolognak tartja annak árát többre nem becsülni - negyven forintnál.

Ez tény, - ezt nem lehet elvitatni, hanem ha mai napon még akadna ember, ki ezt valami nagy jogi bölcsességnek tartaná, megérdemelné, hogy egymagáért fölállítsák az őrültek házát.

Klein úrnak mindenesetre volt annyi esze, hogy helyzetét belássa. Ő ellenségnek jött be ez országba, mely annyira ártatlan volt ez ügyben, hogy őt saját zsírjával is táplálta, és ha már ennyire terjedt bőkezűsége, sehogy sem vehette rossz néven Klein úrnak, hogy az egyszersmind védelmi állapotáról is gondoskodott, minthogy szerződésében nem volt kialkudva, hogy ő magát itt benn agyonütni engedje. Már pedig ő annyira bosszantá elleneit, hogy valóban nem lehetett nekik rossz néven venni, hogy sorsukkal alkuba ereszkedjenek, és a negyven forintot megsokallják egy gézengúz packázásaiért.

Jakab megint a sós kövön ült, lábait összehúzá, mintha minden tagjának erejét összpontosítani akarná, hogy egy okos gondolat jöjjön ki a fejből, melyben soha sem veszett össze a becsület a gazsággal anélkül, hogy ez amazt igen hamar földhöz nem vágta volna.

Most is alkalmilag, igen rövid volt a birkózás, csak azon tűnődött, miképp lehetne a kanászt úgy eltenni láb alól, hogy a nemesi levélnek kérésére alkalma ne legyen.

Továbbá nem is azon tűnődött, hogy egy alkalmas szert találjon, mert Jakab még az egérkövet is alkalmasnak találta, hanem, melyik lenne legkényelmesebb?

Ilyen tűnődések közt érte az estharang, - mely más embernek az "úrangyalát" juttatná eszébe, Jakab pedig azt gondolá, hogy vacsoraidő van, s a kanász mindjárt haza ereszti a nyájt és szokott módon betér egy korty pálinkára.

Míg ő ezen ábrándozott, benyitott egy borzas szolgáló, tudtára adván Jakabnak, hogy tizenkét pandúr éppen most ért be a falu végén.

Jakab hirtelen összekapkodott itcét, meszelyt, s a szomszéd szobába vitte, onnét ismét másokat hozván elő, hogy az igazság valamiképp nyomára ne jöjjön annak a kis csínynek, mellyel Jakab élni szokott, hogyha valamikor a másvilágon számadásra kerülne a dolog, és a temérdek pálinkát valamiképp szemére hánynák, legalább legyen mentsége, hogy ő sokkal kisebb meszelyt adott, és ezt neki okvetetlenül be kell számítani.

Ezt ugyan nem ártott volna még ezen a világon bevallani, ha a vármegye azt a meggondolatlan határozatot hozza, hogy amely mérték kisebb, azért az illető tulajdonos huszonöt forintot fizessen, vagy ugyanannyi botütést kapjon saját választása szerint. Ez oly csiklandós kérdés volt, melyre Jakab egyáltalában nem szeretett volna válaszolni, és kezdé hányni-vetni a dolgot, vajon az úristennel küszködjék-e, ki bizonyosan rossz néven vehette a temérdek pálinkát, vagy az emberekkel, kik hajlandók volnának Jakabnak két iccéjét csak egybe venni, mint a rátótiak az ezernyolcszázharmincadiki telet.

Mint látók, - Jakab igen ügyesen eltalálta a középutat, - mutatónak valóságos itcét tartott, míg lelki üdvösségének némi biztosítására mindig a kisebbel mért.

A pandúrok eközben megérkezének, a káplár kívül hagyá a legénységet, maga pedig benyitott a boltba.

- Jó estét, kháplár oram! - mondja Jakab megelőzőleg.

- Fogadj isten! - felel a káplár megállván éppen a kancsók mellett, melyekből Jakab minden kérés nélkül egy meszely borral kínálta a káplárt.

- Édes kháplár ór - mondja Jakab - vizitálja meg ezt a mérthéket, megfér-e benne egy meszely bor?

- Nagy selma vagy te, Jakab, - mondja a pandúr - csak kitalálod, mi kell az embernek? - Itt aztán egy hajtásra kiszopta a levet, s úgy folytatá: - hanem Jakab ma ide nem hiába jöttünk, - tudod jól, hogy a gazdátlan jószágot nagyon erre a határra szoktattad, már nem maradhattam békével a téns szolgabíró úr miatt, azt mondja, hogy én semmire sem vigyázok, azért azt mondom, hogy én itt maradok a környéken, míg valakit haza nem vihetek, ha tehát láb alatt hagytál valamit, eltakarítsd.

- Egyéb baj nincsen? - mondja Jakab nyugodt mosollyal.

- Baj nincs, csakhogy embereim mind újak, Jakab, - aztán míg ezeket kézre nem szoktatom, jobb ha vigyázol, mert ha ezek nyomodba találnak, ki nem eresztenek, - értetted?

- Szóról szóra!

- Na, most megyek, az éjjel a Pipagyújtónál leszünk, holnap délig.

- Bátran, édes Káplár ór, - mondja Jakab, valamit a pandúr markába szorítván, mi úgy látszik rendes konvenciója lehetett, mert meg sem köszönte, hanem embereihez ment ki.

Jakab újra visszarakta a meszelyeket, s mire a kanász megérkezett, már ismét a régi mérték került kézbe.

- Itt vagyok! - mondja a kanász, becsapván az ajtót és kinn szorítván az emberséget, aminek voltaképpen elöl kellett volna bejönni, hogy jó estét kívánjon vele.

- Látom! - felele Jakab is kurtán, megszokván ezt a gorombaságot, egyszersmind előkészítvén magát ahhoz a gondolathoz, hogy lelkiismerete meg ne rúgja, ha ezt az embert egy jó időre láb alól elteszi.

- Kerekszám hadd legyen az az én adósságom, - mondja a kanász, még egy meszelyt a négy garasosból, aztán megállom az italt, míg pénzem lesz.

- Adnék ám, ha khednek is volna egyszer embersége.

- Szóltál valaha, hogy tegyek meg valamit?

- Mikhor khed ollan goromba ember.

- Bizony nem is tekintetes urazlak ám.

- Hisz khi mondta azt, hogy thegye khed?

- No, ha azt mondod, hogy goromba vagyok.

- Mert soha sem ígér khed semmit.

- Hát nem ígérem mindig, hogy megfizetek?... most is azt ígérem.

- Hanem ha azt kérdezném, hogy ráér-e khed most? - mindjárt azt mondaná khed, hogy nem! Okoskodék Jakab.

- Ráérek no, akár megigyam minden borodat reggelig.

- Nem azt akharum, - hanem a "Pipagyújtó"-nál van egy csiratehenem, szolgám itthon van, a hideg leli, reggel hozza khed el nekem a tehenet, hogy legyen a székben hús, le akarom vágni.

- Messze van az nagyon.

- Hátha három icce bort ígérek?

- Azt tán előbb megiszom.

- Csak egy itcét, hallja khed - mert a három itcét holnap délig sem alussza khi.

- Üsse meg a zsák, hát add ide az egy itcét.

- Hanem mire kihajtana khed, hát itthon lesz.

- Itthon no, csak ne félj, add ide a kulcsot.

- Hol volna ott a kolcs! hát mit thudok én bele, hogy ez a korhely hova dugja a fűben? hanem hallja khed, vigyen egy baltát, vagy rúgja be az ajtót.

- De aztán azt az ajtót nem csukod be többször, Jakab, ha én a lábammal érek hozzá! hallod-e?

- Hallom, hallom, - mondja Jakab átnyújtva az itcét - csak haza gyűjjön khed azzal a csirával, - nem tarthok én ott thöbb istállót.

A kanász néhány kortyra készen volt, s Jakabbal még egyszer megfogadtatván a két icce bort, elment.

Jakab bezárta a boltot, s aludni ment.

A "Pipagyújtó" csárdát, mint a másik kötetben megemlítők, Jakab bírta haszonbérben, s mint a káplárral való beszélgetésből tudjuk, a pandúrok éppen a csárdában háltak.

Még javában aludtak a zsiványkergetők, midőn a kanász még hajnal előtt már a csárda körül volt. Nem lévén egyetlen egy lármázó eb a csárdánál, a kanász a kerítéstelen házhoz érvén, mindjárt az istálló ajtajának pusztításához fogott.

Két-három rúgással akarta az ajtót betaszítani, de a jóravaló kemény faajtó nem egypár rúgásra volt összeábdálva, tehát nem maradt egyéb hátra, mint kanászbaltával kifeszíteni.

Már így hamarabb engedelmeskedett az ajtó, és ott látván a csirát a hajnali fénynél, minthogy a kötél is összecsomósodott, baltával vágta el, és az országútra vezeté.

A csárdánál egy szolgáló volt, kit boldogtalan sorsa már a faluból is kivert, és inkább menedékhelyül, mint szolgálatképpen húzódván ide, - könnyűszerrel elvégzé napi dolgát, ha minden harmadik nap egy icce bort mért ki egy utasnak.

Hallván az iszonyú rúgásokat, nem mert a konyhaajtón kimenni, hanem a konyhából a vendégszobába nyíló hézagon át költögetni kezdé a pandúrokat, kiket elnyomván az álom, a hatalmas döngetés ugyan fölébresztett, de csak a káplár parancsoló szava bírt talpra állítani.

Rögtön fegyverekhez kapának, hanem a tizenkettő közül egyik a másikat tolta az ajtóhoz, hogy a legelső nyissa ki, míg végre a káplár elkészíté a csatatervet, maga nyitá meg vigyázva az ajtót.

A szolgálót is végre neki bátorítá a pandúrok kirohanása, kinyitá a konyhaajtót, s mutatott az istálló felé.

Csakugyan betörve az ajtó, az erőszakoskodásnak nyilvánságos jele készen, a jászolnál még az elvágott kötőféknek lehurkolt darabja, - s amint az országúton átvezette a tehenet, a porban a legfrissebb lábnyom, és éppen azon a gyalogúton ment el, mely csak a vidéken jártas embernek lehetett útja, mint a kanász voltaképpen rövidség okáért választott.

Öt perc alatt nyakon csípték a kanászt, és a csárdához visszavezették.

- Ki vagy? - kérdi a káplár.

- A helybeli kanász vagyok, - felel elég barátságtalan hangon.

- Kié ez a tehén? a tied?

- Nem.

- Hát ezt az ajtót ki feszítette ki?

- Én! - mondja bosszúsan a kanász, a sebes kérdésre nem bírván hosszabban felelni.

- Hát ezt a tehénkötelet ki vágta el?

- Azt is én, - mondja a kanász mindinkább zavarral, mire a káplár parancsolá:

- Kössétek meg, hogy lármázni ne tudjon, mert hátha pajtásai is vannak, kössétek be a száját, míg a környékből kiértek, s el vele a vármegyére.

Mielőtt a kanász saját jóvoltáért szólhatott volna, már meg volt kötözve, szája pedig úgy eltömve, hogy csak egy kis szuszogással bírt lélegzetet venni. Hat ember aztán puska közé vévén, elkísérte.

A szolgáló ez alatt már a falu felé nyargalt, Jakabot még az ágyból vervén föl, hogy jöjjön hamar, mert a "Pipagyújtó"-nál haramiák vannak, mire Jakab fölugorván, újra kikérdi a szolgálót, s végre nagy nehezen eligazodván, egyszersmind tervének sikerültét látván, egykedvűen ballagott ki, - s áldomásul egy fél akós hordót vert csapra, mert ha a pandúrok nincsenek, most már - azt mondja Jakab - koldussá volna téve, - tehát a fáradságért igyanak.

Vége lévén az áldomásnak, Jakab hazament, útközben odább tervezgetvén, s mintegy ez lévén az alapgondolat:

Klein úr most már nemes emberré lesz, hanem mi legyen az ára?