Két asszony.

A hajnal piros arcát nézé a Balatonban, nem háborítá egy árva szellő sem a vizet, mintha tükörré simult volna, hogy az ég a földön bámulja meg önszépségét.

A nap a parton leselkedve, óvatosan látszék fölemelkedni a láthatáron, s egy-egy bárányfelhőt tolván odább, végre kiereszté sugarait, melyek a tihanyi templom keresztjeit tették ragyogóvá legelőször is.

Még harmatos volt a fű, mikor Pista már a ménest terelgeté egy hánykolódó csikón, mely még nehezen tűrte, hogy ember a hátára mert ülni. Gyakran fogai közé szorítá a zablát, hogy megfuthasson a rajt ülővel, s végre lerázza magáról a szokatlan terhet.

De a megmarkolt kantárszár nem engedett az állat erejének, s egy pillanat alatt megadá magát a küzdő állat, s maga előtt hajszolá a ménest.

Egyszerre visszariad a ménes, a domb hajlásából egy kék köpönyeg lebbent elő, mely a hajlásba rohanó ménest majdnem a csikósra terelte vissza.

Pista el nem tudván gondolni, mi lehet az, megkerüli a ménest, s íme Tanti tolakodik elő a megállt ménes mellől.

Még korán levén az idő, s hóna alól sárgulván ki a hegedű, nem tudta hirtelen elgondolni, jó reggelt kívánjon-e neki, vagy jó éjszakát? mert ha valamely csárdából most ereszték meg haza a korhelyek, lesz mit kialudni.

- Hol jársz, édes komám! - mondja Pista nevetve a lóról.

- Posta vagyok ma, - mondja a cigány - a nagyasszony komámasszony szalasztott ki egy mondanivalóval, - azaz hogy nem sokára itt lesz.

- Jól van, Tanti koma, hát amott a pásztorház, siess, Örzsének mondd, hogy várja készen a nagyasszonyt.

Tanti hamar a pásztorháznál termett az izenettel, éppen a legnagyobb ordításban lelvén a két kis embert, mert míg az egyik ölben volt, a másik tele torokkal kezde sivítani. Tanti hegedülni kezdett, s a két békételen polgár egy lágy nótára szépen elszunnyadott.

Hamar össze volt takarítva a kis szoba, mert amit ott még a közös szegénység meghagyott, nagyon kevés volt az.

Tantit lesre állítá Örzse, s addig magára szedte az olcsónak legjavát. Mikor így készen volt, azon örömben, hogy őt milyen nem várt vendég keresi meg, fölegyenesedett, szép termetén az arc egy megdicsőült kép volt.

Ez alkalommal adjunk meg asszonyainknak egy igazságos bókot, mely a következőből áll.

Míg más égöv alatt a lányt a húszadik év már hervadóban találja, - az anyát pedig okvetetlenül a rútság lepi meg, és az aggok közé görbíti egy kérlelhetlen sors, addig nálunk, kivált a nép közt leggyakrabban éppen a legszebb arcokat a "menyecskék" között találjuk.

Míg a lányok arcán a bátortalanság némileg egy kis bárgyúsági mázt hagy, s az éretlenségnek nem igen vonzalmas fejletlensége mutatkozik, a nő a megosztott családi gondok által, gyámoltalanságából hirtelen egy megérzett fensőbbségre vergődik, mely szemeit a tétlen mélázásból fürge vizsgaságba viszi át, s az értelem kifejlődése által az önbizalom egy kellemes kifejezést ad az arcnak, mi némileg önállónak mutatja be a nőt.

Míg a magyar lányok egész seregét egy korsó vízzel meg lehet kergetni, a nőt oly határozottá teszi a családias élet, hogy számtalan esetben elegendő volt egy ártatlan seprő, hogy a haragra lobbant nőnek alkalmas fegyverül szolgáljon erős férfi ellenében.

Szívesen beszélek fajunk épségéről, s bizonyításomat inkább a szokatlan téren kezdem, s ha itt bizonyíték: akkor mindent bizonyítottam.

Hogy a magyar nők harciasságuknak elégszer jelét adták, igen természetesnek találom, mert az önbizalom mindig erős fegyver, nőinkben pedig ez megvan, mint a szépség.

Ha tehát Örzsének szépségéről szólok, valami feltűnőt éppen nem, sőt valami nagyon természetest mondék.

Nyúlánk termete mindenesetre nagy előny, s a Somogy megyével határos népviselet máig is igen alkalmas arra, hogy nőt el ne rútítson, megemlítvén egyszersmind azt, hogy csikósaink, gulyásaink, általában mindenféle pásztorunk pusztán élődő, egészséges és viszontagságot győző lévén, külsejével határozottan kiváló a falubeliek közül.

Élete kalandosabb, magánya ábrándozóbbá teszi, s ha már egykedvűségéből valami fölrázza, annak meglepőnek kell lenni.

Nem azt akarom mondani, hogy van elég pásztor, ki egy farkasért föl nem kel, legalább kettőt vár, hanem ha már rávevé magát, hogy éjjelenkint sebes szélként nyargaljon el szeretője után, annak mindenek előtt - szépnek kell lenni.

Erős ingernek kelle lenni, hogy Pista a Balatonnak egyik partjáról a másikra menjen Örzse után, de meg is érdemelte.

Most, midőn anya, hét évig várt, reményének két áldását és sok szenvedés után az Istennek jóvoltát is érzé, most egészült ki rajt a szépség. És átérezvén a kellemes várakozást, önkéntelenül magasztosult meg.

Szerette volna ünnepiebbé tenni a kis lakot, s minthogy már minden tárgyat többször helyre igazított, nem maradt más hátra, mint a lánykori tükröt leemelni, s magán is egy szemlét tartani.

E tükör maradt meg a balatoni vészből, ez lévén utolsó, mit az elhozatalkor elteendőnek vélt, - egy keszkenőbe takará, s kezében tartva, a veszélytől megmenté.

Oly édes emléke egy nőnek leánykori tükre, hogy, attól megválni mindenkor csak fájdalommal tudna. Még mikor a hanyatló kor kérlelhetlenül leszedi is az arcról azt, amit ember megvédeni nem tud, minő szívesen veszi elő a nő a leánykori tükröt, - mely hűtlen bizonysága az egykori megbámult szépségnek.

Megfordítá a hosszú famozsarat, ráilleszté a tükröt, némi reszketegséggel, hogy ez a barát nem számolja-e le a rózsákat? A tükör megnyílt, és midőn a félénk arcra megint megtért a megrezzentett vér, megmosolygá a tükröt, mely úgy látszik, neki most is mindig egyformán hízeleg.

Ez egy viszontlátás volt, melynek örömeit remélte csak, de bizton nem várta, melyet meg nem mondana senkinek, s mely ha elmaradt volna, - vigasztalója nem igen akadna.

A fiúk oly csöndesen alusznak, - egy élőnek zaja nem háborítja, - a férj a ménesnél van, Tanti őrizeten áll, - s az úri vendégnek álma nem végződik el nap felköltével, - tehát van még egy kis idő maga magával,... nem, - nem magával,... a leánykori tükörrel bizalmaskodni.

Ó, a tükör nem hazudja el a belenézőt, kinek képmása egy pillanat alatt lefut róla, s hidegen adja vissza az elébe tolódó tárgyat. Tehát nem félhet árulástól, lelke oly szokatlan boldogságot érez, hadd játsszék a tükörrel, ezzel az egyetlen maradvánnyal, - mit a vész a pusztulásból meghagyott neki.

- Vajjon, milyen leány volnék még? - gondolá magában, - s mintha a tündérek országán kellene beszökni, hogy az örök ifjúság patakjából nedvesíthesse meg száraz ajkát, oly reszketegséggel bontá le hímzetes kontyát a fejről, és akadozó sietséggel oldá föl a szoros köteget a gyönyörű hajról, mely önterhének súlyától hömpölygött alá, - szétterülvén a nyúlánk testen.

A tükörfiókban volt még a menyegzői szalag, néhány pillanat alatt kész volt a fonat, végén a szalaggal, - boldog öncsalódással lépdelte át a szűktérű szobát, - egy-egy pillanatot váltván a tükörrel, mely neki titkos kérdéseire oly kedvesen felelt.

Lelke oly tiszta volt, hogy leánynak képzelte magát.

A fiúk egyike gyengéden mozdult, - mire az anyai kebel öröme nyílt meg, - újra kibontá a fonatot, és a legnagyobb gonddal készíté el a szokott fejdíszt, mely legszebb ez országban minden népviselet közt, nem dugván el a női ékességet idomtalan takarók alá, s adván annyi kecset, mennyit a szépből eltakarni vétek.

A tükör barátságosan mosolyga vissza ez ártatlan időtöltésért, - érzé, hogy e gyermekies játék nem hozott idegen óhajokat, - szerette volna, ha kérdeznek, szereti-e Pistát?

Felelet helyett örömében sírna.

Hagyjuk őt boldogságában, ébredő fiainak egyikét emeli keblére, a piros arcú gyermek úgy néz le anyjáról, mint a fának kinyílott virága.

Szántay Sándor, szokásaként paripán járván, a ménes után nyargalt, feleségét egy könnyű kocsin küldvén a pásztorlakhoz.

Tanti még jókor meglátván a kocsit, befutott, jelt adni, aztán pedig maga is a méneshez ballagott.

Éppen azon nyílásban, melyben előbb Tanti, most Jakab beszélgetett a pandúrkáplárral, mártván akkorát a kanászon, hogy ne legyen olyan hosszú kötél, mely utána érjen.

- Van-e még valakire gyanúd, hogy egyetértenek ezzel a kanásszal? - kérdi a pandúr, - most egyúttal összeszedjük az egész járást, hogy legalább egyszer megtömjük a tömlöcöt, mert már úgy kifogyasztotta a katonafogdozás a sok mindenféle gazembert, hogy utóbb majd a vicispán úr konyhájára sem kerül pecsenyeforgató rab.

Jakab gondolkozni kezdett, utóbb eszébe jutott a cigány, ki a három húszasért annyira zaklatta, valamint Pista is, kinek fiait az ő pénzén akarták megkeresztelni.

- Volna még két emberem, de nem merek rájuk fogni bizonyosat.

- Majd kivallatjuk mi a vármegyén, tudom isten, hogy azt is kivallja, amit nem is tud, csak egyszer a mi kezünkben legyen.

- Hátha nem sül ki semmi, és a vallatást kiállja?

- Az az ő szerencséje, akkor úgy is hazajöhet, - hát csak ki vele!

- Az egyik Tanti cigány.

- Az, ki a katonafogdosáskor megszökött?

- Az, az!

- Éppen jó, no ne búsulj, arra gondom lesz, hát a másik?

- Azért talán mégis kár volna, feleséges ember.

- Szép az asszony?

- Meghiszem!

- Sohse féltsd akkor az urát, alhatik aztán a vármegyén, soha kérdőre sem vesszük, hogy az asszony annál többet utána járjon, utóbb aztán majd hazaeresztik az urak gazdástól, - no hát ki az?

- Pista, - a csikós!

- Az a jó madár, hisz a katonafogdozáskor ez is átszökött, na, várj drága madár, majd kézre kerülsz most.

- A cigány éppen ott jő, - mondja Jakab, oldalt menvén a hegyvágásban, a pandúrok pedig egyenesen a cigányra tartottak, ki az országútról letért a ménes felé.

- Arra az országút? - kérdi a káplár Tantit.

- Már én csak erre szoktam járni a magam lovain! - feleli vissza Tanti.

- Vékony két ló! - jegyzi meg amaz Tanti lábaira nézve.

- Nekem valók, az én kosztomon csak eltengődnek.

- Rosszul viseled gondjukat, cigány!

- A hónom alá nem vehetem üket, nemzsetes káplár uram, aztán ami gyaloglás esik rájuk, ketten csak elbírják.

- Hát hol voltál most?

- Itt voltam a pástorházsnál, de nincs otthon a csikós, hát utána megyek.

- Nem jönnél velünk, cigány?

- Hová?

- Majd oda, hol valamivel jobban viselik gondodat, - a vármegye házára.

- Nincs ott nekem semmi jussom, - mondja a cigány.

- Nem is jussodért viszünk oda, hanem hogy a két lovadat megvasaltassuk, cigány! - ordít utoljára a káplár, s az adott jelre megkötözék.

Mikor a kötözéssel készen voltak, azt mondja a káplár:

- Menjünk a csikósért.

Ez alatt Szántayné Pistáéknál volt - a két asszony megosztozkodék a gyermekeken, kik kényelmesen elhempergének az ölükben, és kedves mulatságul szolgáltak a fiatal nőknek.

- Hát ez lesz az enyém! - mondja Jolán Örzsének - az ölében hentergőre mutatva.

- Kedves tens asszony, hát nekem mi marad?

- A másik.

- Csak egy? - kérdi mosollyal Örzse.

- Nekem meg egyetlen egy sincs!... - mondja panaszos hangon Jolán.

- Majd ád az isten.

- Örzse! én fiamnak vállalám e gyermeket férjemmel, - amit fogadánk, teljesíteni fogjuk, - s én szeretni fogom, mintha magamé volna.

- De hát én ne szerethessem? - mondja Örzse megindulva.

- Éppen arról akarék szólni, édes Örzsém, hogy férjem Pistát a faluba akarja vinni.

- Jobbágynak? - kérdi Örzse emeltebb hangon.

- Hát miért nem?

- Kedves tens asszony - idekinn szegények vagyunk, alig kerül a megenni való, mert sok földönfutóval kell osztozkodni, hanem ha itt nem tetszik, mehetünk más tanyára, nem tarthat le senki, ha jobbágyokká leszünk, azt, mondja az uram, akkor gyermekestül az uraságé vagyunk.

- Na, de még eddig senki sem panaszkodott a mi grófunkra.

- Arra, az igaz, nem, de annál jobban száz másra, ki jobbágyát azért sem ereszti el, hogy kínozhassa, pedig ennek az "új úrnak" nem sok jó híre jár.

- Ijesztenek benneteket, édes Örzsém, - s ha én és férjem mondjuk, - nálunk lesz védelmed, éppen a mellettünk levő hely megürült, férjem nektek adja, - s gyermekeid mindig veled lesznek.

- Én nem bánnám, ha az uram ráadná a fejét, de...

- Mit, de?

- De az, édes tens asszony, - megszokta már ezt a pusztaságot, hol a szél is könnyebben jár, mint a falun, a házak között.

- S itt nem érhet benneteket veszedelem?

- A jó isten gondunkat viseli, - másét nem bántjuk, - hát az isten mért haragudnék ránk?

- Na, beszélek uraddal, hanem megígéred, hogy te szívesen jössz.

- Ha az elmegy, én is megyek, - én melléje esküdtem.

- Jól van, - férjem is mindjárt itt lesz...

- Zörgést hallok, mondja Örzse - letévén a beszélgetés alatt elszunnyadt fiaembereket - tán éppen jön is már? S ezzel a szóval kinyitá az ajtót, de majd hanyatt dőlt, urát látván a pandúrok közt Tantival összekötözve.

- Melyik az asszony? - kiáltja a káplár nyersen, az ajtóból látván félig kitekinteni Jolánt is, és fölborozott szemmel nem igen válogatta meg a külsőt.

- Én vagyok! - mondá remegve Örzse.

- No, hát ruhát kell adni ennek az embernek, mondja a káplár, - csak ízibe, amit lehet, a többit utána lehet hozni a vármegyeházhoz.

- Szerelmem, Krisztusom, el ne hagyj! - jajgatott Örzse, visszajőve a szobába, hol Jolán veszedelmet gyanítva, néhány szóval megnyugtatni iparkodék őt, - aztán pedig magára kapván öltönyét, kiment.

- Hol maradt férjem? - kérdé Pistát.

- Éppen valamivel előbb ment le a rétek mellé, mielőtt a pandúrok jöttek, - mondja Pista.

- Fogd be a szádat! - rivallt rá a káplár, - különben még itt megtanítunk.

Jolán látta, hogy itt még több bajt csinál a részvét, saját kocsisának valamit súgván, bement Örzséhez, ki kétségbeesésében nem tudott mihez kapni.

Jolán egyszersmind azt is belátta, hogy itt legjobb késni, s az időt mindenféle aprósággal kihúzni, míg férje megérkezik, mert ha egyszer a megyeházhoz kerül vallatás alá, - akkor már minden késő.

Tudvalevő dolog, hogy 1816-ban sok ember azért is vallott, hogy ne vallassák, mert a vallatás módja jóval baromibb volt a botütésnél, mely az ítélet után következett.

- Lesz-e már valami, he? - bőge a káplár, türelmetlenkedve a várakozás miatt.

Feleletet senki sem adott, minthogy a nyitott ajtón úgy is elég kapkodást látott. Végre azonban kifogyván a türelem, parancsot adott az indulásra.

- Én nem várok tovább! - lármázott a durva zsiványkergető.

- Ott jön férjem! - mondja Jolán, Sándor elé sietve, ki az izenet után, sebes nyargalást jött a pásztorlakhoz, vele lóháton néhány uradalmi hajdú, azon idők szerint, még kardosan. Egyenesen a pandúrkáplárra tartott.

- Mit vétettek ezek az emberek? - kérdi.

- Az az én gondom! - feleli a káplár.

- Kezükön ért valamit?

- Gyanú van rá, uram, - azért vallatni viszem őket a vármegyére.

- Ezek nem a vármegyére valók.

- Igen is - tekintetes uram - kiabált Tanti - mondtam ín, hogy jobbágy vagyok, - csakhogy a faluvégén egy odvas fában lakom, - nekem az is ház, de hiába szóltam.

- Eresszétek el azt a gazembert! - mondja a pandúr - ha jobbágy, hát nem hozzánk tartozik, - hanem ez a nemesek csikósa, hát el vele a vármegyére.

Az is jobbágy, - mondja Sándor - itt van a levele tegnapról.

- Beszélhet nekem az úr! - szól a pandúrkáplár.

- Nem is azért jöttem, hogy kenddel beszélgessek, részeg disznó, - hanem ha másképp nem enged kend, hát majd én vitetem be kötözve. Erre jelt adott a hajdúknak, kik legott kardot rántva fogták körül a pandúrokat.

Ezek meg lévén lepetve, elereszték Pistát is, - és a kudarc után félreálltak.

Kevés szó kellett hozzá, hogy Pista magát ártatlannak bizonyítsa, hanem e körülmény inkább hatott arra, hogy a faluba költözködésbe egyezzék.

- Tekintetes uram, - mondja Pista - fiaimért hát nem bánom, - még jobbággyá is leszek.

Jolán örömmel kapá föl az egyik fiút, a másikat a cselédnek adván, hogy hamarább menjenek, mert amint Sándor rendezkedék, még aznap behurcolkodának, a csikós gazdára hagyván a többi gondot.

- Lásd, - mondja Jolán Örzsének - mennyi a veszedelem itt a pusztán, benn a faluban mi leszünk védelmetek.

A megmenekülés örömével ugyan, de mégis fájó szívvel vált meg a pusztától, hol, mint mondá, még a szél is szabadabban fújhat.

Tanti a pásztorház sarkán állt, mikor a pandúrok megindultak, s nem annyira mélázásból, mint gúnyból - marsot húzott nekik.