A Simonyi-huszárok Bécsben.

A szövetséges seregek szétoszlának, s a francia földről visszahúzódának a győzelmes ezredek, melyeknek egyikét kövessük a széles országúton, mely Párisból legközelebb vezet a Rajna felé.

A lég oly fűszeres, a madár könnyű szárnnyal emelkedik a légbe, nem énekelni, hanem hallgatni azt a szokatlan danát, minő e légben még soha sem hallatszék.

Hány mesterlegény dőlt évezredek óta e nagy országút fölhányt árkai mellé, s hányféle hangon vonított ég felé, s még annyira sem bírá kíváncsivá tenni az út melletti szántóvetőt, hogy a dúdolásból kihalljon néhány szót, mely megkülönböztesse az ember hangját a megvásott kerékagy keserves nyikorgásától.

De midőn e nagy csapat egy harmóniában szólamlék meg, s a szokatlan érc, mint az ünnepre megszólamló harangnak hangja, áthatá a légkört, önkénytelenül leereszté a kapát egy vén francia, s eszébe jutott császárjának az a mondása, hogy ha magyar huszárai volnának, a világot meghódítaná, e szokatlan hangok fölmagasztalák, s nem bírt néma maradni a bűvöletben, s azt mondja: ezek csak magyar huszárok lehetnek!

Szülőföldem szép határa
Meglátlak-e valahára?

éneklék tovább a fölismert huszárok, s a vén francia ébren álmodott a világról, mely kicsinybe, hogy meg nem hódolt a császárnak, csak az volt híja, hogy magyar huszárjai nem valának.

Messze kíséré el őket szemmel az öreg, s midőn a dalnak utóhangjai is elhalának, ő még mindig ott maradt, - álmodozván dicsőségéről!... Ne háborgassuk az ébrenlevőnek álmát, babérai jutnak eszébe, - száz csatán át szedte.

A húzódó ezred után ügetett egy utazó kocsi, mely meg a legközelebbi állomáson érheté csak utol az ezredet, mely rövid pihenőt tartván, kurta reggelivel üdíté magát a további útra.

Egy fiatalember dugta ki fejét az ablakon, kíváncsian kérdezvén egy hadnagyot:

- Miféle ezred ez?

- Ezek az úgynevezett Simonyi-huszárok.

- Huszárok? - bámult a feleletre a kocsiban ülő, - azután félig eltalálólag tevén hozzá:

- Tehát ezek mind magyar huszárok?

- Testestől, lelkestől uram, ha megengedi.

- Semmi ellenvetésem, hadnagy úr, annál inkább, minthogy testvérem is az.

- Szabad nevét tudnom? - kérdi a hadnagy.

- Gróf *...! - volt a válasz.

- Látja ön, azt a tisztet a vonal előtt, sötét pejlovon?

- Tisztán látom, - jegyzi meg az utazó, - s kicsoda ő?

- Gróf *... - egyik őrnagyunk, az ön testvére, ha csakugyan van önnek olyan testvére, ki huszárhadnaggyal nem beszél magyarul: adieu! - mondja a tiszt, és helyére nyargalt.

Indulandó volt az ezred, - az őrnagy éppen a kocsi mellett lelé a középpontot, honnét a vezénylő szót legkönnyebben elkiálthatja, de mielőtt állásba helyezkednék, a két testvér egymásra ösmer.

- Hol találkozunk? - mondja az idősebb.

- Francia földön! - mondja, a szót erősen meghangoztatva a huszár.

- De miképpen történhetett az, hogy magyar huszárokat lelünk itt?

- Igen könnyen, mi elvétettük az utat, testvér, s katonáitok elől Bécs helyett Párisba futottunk! Így van bebizonyítva legkönnyebben, hogy a magyar huszár ügyesen retirál, ezt te mondád! - végzé be az őrnagy, és segédtisztje által félbeszakíttatván, az osztályt indulóra vezényelte.

Ez volt a beszélgetés, illetőleg felelet a hat év előtti kicsinylő szóra, - csakhogy ez a párbeszéd nem volt alkalmas szer arra, hogy az elvált érzelmek egymáshoz tapadjanak.

Nem célom utazási leírását adni a leghíresebb ezrednek a francia táborozás alatt, elég az hozzá, hogy némi kitérések után még 1816-nak elején az ezred Bécsbe rendeltetett.

A táborozás alatt szigorún meggazdálkodott ezredi pénztár Dijonban tetemesen szaporodván egy gazdag ajándék által, az ezred valósággal tündöklő állapotban léphetett Bécsbe, melynek örege, apraja megelevenedett a dicsőített ezredet látni.

Simonyi látván az utcákon tóduló népet, megállítá az ezredet. - A legénység gyanítá, hogy az öreg szólni akar, de kit az asperni ütegek nem bírtak elnémítani, most szótlanul és halványan állt meg az ezred előtt.

A dicsőség babérai lengének elébe, s az érzelem elfojtá, mintha érezné, hogy nem bír el annyit. Az ellenség száma nem riasztá vissza, azon keresztül lehet törni, de a koszorúhalmaz a legdicsőbb katonát is föltartóztatja.

Elveszté öntudatát, - a vezénylőszót elfeledé,... s önkénytelenül kiáltá, mint a csatákban: jertek utánam!

A lovak ágaskodva mentek a váró sorok közt, s akiket le nem bírt verni lovaikról sem ágyú, sem kard, a bécsi szép leányok majdnem lehúzták a földre.

A kantárszárakon fölfűzött koszorúk valának, s a virágzáportól megszilajult lovak táncolva mentek át az utcasoron, mely a belvárosba vezetett.

Az ablaksarokból drága szőnyegek nyúlának ki, - s a legszebb hölgyek serege mosolyogva köszönté a bajnok vendégeket.

A fiúk megszilajultak az örömzsivajban s alig bírták a szárnyakról tűrhető rendbe szorítani a sorokat.

Simonyi után közvetlen fiatal grófunk osztálya jött, s maga a legszebb huszár, alig annyi bajusszal, mennyire egy kis bajuszkenő ráfér, - sugárzó szemeit büszkén hordá meg az ablaksorok mosolygó arcain.

A vezetők megállapodást intének, s az osztály hosszú sorban nyúlt el egy kinyúló erkélyes ház előtt, melyről egy gyönyörű hölgy támaszkodék a bársony díszítményre, s midőn őrnagyunk arcot fordítana az elváló ezredesnek, - alig végzi be tisztelgését, s egy könnyű koszorú röppen feléje, éppen mellére, hol a meglepett őrnagy önkénytelenül szorítá meg, s egy könnyű bólintással köszöné meg a koszorút.

Egy nemzeti szalag húzódék a koszorú után, (még akkor kevés ember előtt volt ismeretes e három szín), de az őrnagy észrevette e jelről, hogy a honleányi érzelem saját véreinek dobá e koszorút.

A vezénylet szakaszokra oszlék, s őrnagyunk Simonyi ezredessel az erkélyes palotában szállásoltaték el segédtiszteikkel, - s rövid időn kényelmesen helyezkedének el a pazar fénnyel díszített palotának ragyogó termeiben.

- Hol vagyunk, Jancsi? - kérdé az ifjú őrnagy nagy bajszú legényét.

- Őrnagy uram, gróf uram, - tündérországban.

- Hohó!... mondja a gróf, - hol jár a kend esze?

- Mondom, hogy tündérországban, - hisz márványból van itt minden, még a jászol is olyan fényes, hogy otthon a bíró nem merné belőle megenni a húsvéti ebédjét, nem hogy lovat kötne oda.

- De kend mégis odakötötte?

- Dehogy cselekedtem uram, - hanem valami excellenciás úr volt, aki elvette a lovat tőlem, az kötötte a jászolhoz.

- Excellenciás úr? - bámult a gróf.

- Hát mi volna más, őrnagy uram, hiszen szélesebb aranypaszománt volt kalapján, mint óbester uramnak a mentéjén van: azt pedig csak nem hiába varrták oda.

- Az kocsis volt, Jancsi.

- No ha az itt kocsis, kien annyi arany van, őrnagy uram, akkor mégis csak igazam van, hogy tündérországban vagyunk.

- Örül-e kend neki?

- Majd meglátom, mit adnak enni, ha káposztát főznek, akkor majd csak ide szokom - talán.

Ezután Jancsi kiment, magára hagyván urát, ki a tükör előtt kezde rendezkedni. Az előszobában Jancsi elfoglalta a legalkalmasabb helyet mindama szereknek, amelyek tisztogatási munkájához szükségesek valának, s a márvány asztalokon meglehetős furcsán látszottak a mázolókefék és fénymázos tál.

Jancsi elvégezve munkáját, pipára gyújtott, ekkor lép be egy úr, kérdezvén, lehet-e beszélni az őrnagy úrral?

- Majd megkérdem! - válaszolt Jancsi, bemenvén a gróf szobájába.

- Őrnagy uram, gróf uram! - mondja Jancsi, - jelentem alássan, hogy odakinn egy paraszt várakozik, beeresszem?

- Hadd várjon! - mondja a gróf, mire Jancsi kiment, és az izenetet megmondá.

A várakozás nem mindig a legmulatságosabb dolog, azért az úr azt mondja Jancsinak, hogy majd kinn járkál, aztán bejön, ha hívja. De bíz a hívás nagyon későre maradt, utóbb maga jött be, s újólag sürgeté a huszárt, vajon lehet-e már beszélni az őrnagy úrral.

- Már nem nyugszik az a paraszt, őrnagy uram, gróf uram, beeresszem-e?

- Még öltözködöm! - mondja a gróf hanyagon folytatván a munkát, - várjon még.

Ez az izenet megint csak kikergette az urat a folyosóra, hol mindenféle lépésben igyekszik magának megrövidíteni az időt, de elfogyván türelme, harmadszor is kérdé, beszélhet-e az őrnagy úrral, mert sürgetős dolga van vele, mire Jancsi harmadszor jelenté.

- Mit csináljak, őrnagy uram, gróf uram, az a paraszt nem nyugszik, azt mondja, sürgetős dolga van.

- Kérdezd meg nevét! - parancsolja az őrnagy.

Jancsi utasítása szerint cselekvék, és megkérdezvén az úrnak nevét, bemegyen jelenteni.

- Azt mondja, őrnagy uram, gróf uram, hogy gróf Z...

- Hisz azt mondta kend, hogy egy paraszt van odakinn? - nevetett az őrnagy.

- Hát mi volna, kérem átossággal! - okoskodék a huszár.

- Ez ami házi gazdánk, hallja kend?

- No akkor ez is elcserélte a ruháját nagyságos uram, mert bizonyosan a magáét a kocsisa húzta föl, amelyik előbb a lovakat elvette tőlem.

- Ej üsse meg a patvar a ceremóniáját, - mondja hatalmas erős hangon - hisz mi földiek vagyunk, jer édes barátom, ölelj meg! - mire az őrnagy baráti öleléssel sietett a házi gazda elé, - ki úgy látszik, alig várta, hogy huszár vendégein kiörvendezhesse magát.

- Öcsém! apád jó barátom volt, s nagyobb örömöm nincsen, mint hogy házamban látlak benneteket, azért tegyetek, ami tetszik, - fordítsátok föl a házat, nem bánom, építtetek helyette mást, - legyetek urak, én meg beállok szolgának, nekem is parancsoljatok.

Ez áradozásra nem lehetett választ adni alkalmasabban, mint jól össze meg összeölelni.

Az ifjú gróf úgy agyonölelte az öregurat, hogy az még néhány nap múlva is derülten érzé magát, mert inasa sehogysem bírta úgy megnyomogatni, mint azt egy eleven vérű huszár szeretetből megcselekedte.

Nem akarom leírásokkal tölteni az időt, elég az hozzá, hogy az öreg gróf szakasztott mása volt annak a fajnak, mely még a francia divat járványa után is megbirkózott minden idegen szokással, s már messziről megösmerhető volt rajta, hogy ez Bécsben idegen ember.

Hanem ami rajta az utolsóig, értem a sarkantyús csizmáig, magyaros volt, kedves élete párján az már minden franciára, vagy egyéb idegenre volt fordítva.

De mielőtt a háziakról szólnánk, az öregúr meghívá az őrnagyot termeibe, hol ma a bécsi előkelő világ összetódult, látni a hőst, kit, mint minden ember, egy szájjal állítá: a golyó nem fog.

- A legnagyobb örömmel, mondja az őrnagy, - ha a bécsiek megelégesznek annyi udvariassággal, mennyit a tábori sátorok alatt emlékezetben tarthattunk.

- Jó, jó! öcsém, - mondja a gróf, asszonyaink ugyan nagyon finnyásak, hanem az oldalszobák már az én társaságomba valóknak vannak elkészítve, - oda menekülhetsz.

Ezután szívesen kezet nyújtva, távozék az öreg.

Bécsben ez időben járvánnyá lett a divat, s az emberiség elrútított magán mindent, hogy valamiképp magára ne ösmerjen, hogy így megszégyenelje magát majomtermészetéért.

Legirtóztatóbb pusztulás ütött a magyar viselet közé, s valamint az ország a többség, úgy a magas arisztokrácia a divat torkában élvén, ezer bolondot űzött magából, nem bírván megállapodni, hogy valamely ruhadarabot állandó viseletül elfogadjon.

Mint mindig, úgy most is a nők legszánandóbbak voltak, mert a láttatás és bámultatás ösztöne nem hagyott nekik nyugalmat, életük egy elkárhozott léleknek vándorlása volt boltokon és pipereraktárakon keresztül, s egyik sem bírt megegyezni másnak utánzásában, hanem a sok szabót addig üldözte, míg neki valami különváló idétlenséget nem szabott.

Ránk magyarokra valóságos egyiptomi csapás volt a divat pusztítása, mert a parlagon hagyott nyelvet némileg kitoldá az általános magyar viselet, mely minden osztályban egyaránt használt levén, csak aranyban, ezüstben vagy egyszerűbb zsinórzatban különbözött, és katonás feszességével tartott annyi szigort a testen, mennyi a férfias időszakhoz múlhatatlanul megkívántatott.

Ruházatunk tehát azon időben életkérdés volt, és öregeink rémülve látták a legegyszerűbb házakhoz becsapni a divatot, mely nemzetiségünknek utolsó jelét is pusztítással fenyegette.

Kevés előrelátás kellett hozzá, hogy amely virág illatát és színét veszti, halni készül, az és hogy nem mondott valami ostobát, aki a századnak elején látván nyelvünk és öltözetünk végpusztulását, valami keserves órában elkiáltá magát: a magyar egy lábbal a sírban áll.

Az önvédelem ösztöne kezdett életjelt adni, s ha már nem bírtak mindent megtenni egyszerre, megtettek amit lehetett, s mindenek előtt társas körökben fogadásokat tettek, semmi áron nem beszélni másképp, mint magyarul.

Pedig de sok keserves pillanatra adott okot az a tudat, hogy néhány száz eszmének még neve sem volt e nyelvben, s még hirtelenében az az életrevaló gondolat is hiányzott, hogy csinálni kellene.

Nagyon mélyen kell érezni tudni annak, ki visszagondolva magát az akkori időbe, érezni tudja a kétségbeesést, mi néhány becsületes embert lélekben meggyilkolni készült.

Az öreg gróf Z... egyike volt ama kor megszomorodottainak, ki heves természeténél fogva buzgóságból még ártott is, mert aki vele ellenkezett, még akár meg is botozta.

Saját neje volt az egyetlen egy, kiről az idegen viseletet le nem tudta rimánkodni, mert a házi békének áldozatul kelle hozni egy kis gyengeséget, mit a méltóságos grófné nagyon szélesen kibányászott, azonban férjét sem akadályozá saját útján.

Rég megvolt a hallgatag megegyezés, - de közelgett az idő, hogy lassan-lassan felhő kerekedjék, melynek villámai nagyon is fenyegettek, és könnyen szétszakaszthatott volna minden látszólagos békét.

Lányuk,... haza került a nevelésből, s az anya, készült alakot adni annak, kit a nevelőnő, mint viaszbabát külde ki a nagyvilágba.

Azonban a háború alatti körülmények mégis sokkal inkább korlátolták a grófnét, mint hogy megmenekülhetett volna a falutól, hol most minden ember menedéket keresett, - s így az anyai gond, inkább csak a szándéknak előleges emlegetésében, mint valósításában jelentkezett.

Az apa nem akart küzdelembe ereszkedni gyermeke fölött, - mert a helyzet mégis inkább neki kedvezett, mint a nőnek, mert amit leginkább óhajtott, hogy lánya osztályosa legyen az apa érzelmeinek, az, mondom, az akkori háborús körülményeknél fogva, számításon kívül sikerült.

A környezet leginkább az apának rokonérzelmei után alakulván, a lány, önkénytelenül, vagy szándékosan, elfogadá lelkében azt az alakot, mit az apa, ha lehetett, hát lelkére ihlett volna.

Midőn aztán már az apa meggyőződék a lány érzelmei felől, nyugodtabban ment föl Bécsbe a békekötés után, mert gyanítani kezde, hogy a divat már nem rontja le építményét, mert a ruhát, amint felöltheti az ember, azonképpen le is vetheti.

Az anya is hamar észrevette az átalakulást, valamint azt is, hogy a lánynak barátnőire ellenállhatatlan hatása van, mit ő annyiból nem szeretett, mert az ellenkezőt várta. A divat lakója lett a háznak, csakhogy a lányok nem bámulni, hanem nevetgélni szoktak rajta.

- Kisasszony! még kompromittálni fog falusias gusztusával.

- De anyám, ezek a bécsi szabók egyáltalában nem akarják elhinni, hogy nekem derekam is van.

- Ne okoskodjék, hanem öltse föl a ruhát, hozzánk nem tartozik a ruhát szabni, hanem felöltözködni, értette?

- Anyám, sokkal szebb az a magyar váll és sima derék.

- Nem szégyenli magát a kisasszony, még bizony dicsekedni fog, hogy most jött Magyarországról, - hogy ujjal mutassanak reá!

- Tehát nem igaz, hogy onnét jöttünk?

- Igen, csak hogy inkább tagadjuk el, édes kisasszony, ha a nagyvilágban rollét akarunk játszani.

A lány elhallgatott azon erős föltétellel, hogy ezt apjától is megkérdi, amint cselekedte is, és kicsibe múlt, hogy a villám le nem sújtott, ha az apának eszébe nem jut, hogy gyermekének nem lesz jó pártját fogni az anya ellenében, tehát inkább szenved.

E csöndes háború közben érkezének meg a Simonyi-huszárok, s a grófnak alkalma nyílt fényes házát megnyitni a nagyvilágnak, mert Simonyit kiszámítással egy előkelő magyar házhoz kívánták beszállásolni.

Az öreg gróf százszoros örömben volt, s neje kedvéért pazarul fényelt házában. Jancsiként, csakugyan egy kis tündérországban volt, mit Jancsi annál inkább eltalált, mert megvolt néki a vasorrú bábája éppen úgy, mint Tündér Ilonája.

Bekövetkezett az est, lassankint népesedék a palota, melynek aljában összegyülekeztek az idomtalan batárok, melyeknek kerekei a malom alatt a Dunán is foroghatnának, - míg irtóztató szíjakról maga a hintószer lóbálódzék, melyben az úri vendégek ültek.

Elöl a nyerges lovon ült egy háromszegletes kalapú kenderhajas állat, melynek lábain az akkori divat szerint irtóztató széles csizmák voltak, kemény talpakkal, hogy valósággal beléjük állhasson a kocsis, ha a lovak hajtására biztosabban kellene mozdulnia, s e készülékből aztán nem is maga jó szántából jött ki annak idejében, hanem úgy emelgették ki.

A bakon álldogáltak az inasok, kik műértőleg tudták a fölhágókat a magasból alá rángatni, hogy róluk, mint létrán, lejöhessen a bennülő úr és asszonyság, kinek acélabroncsait betanult módon kelle az ajtókon kifeszíteni.

A megüresült kocsi aztán hátrább vonult, s midőn már telni kezdett az udvar, a hátulsó kapun kelle még előbb kimenni, hogy az utcán visszafordulhasson, mert az ötödik kerék még akkor valamely kocsigyártó fejében, mélyen a sötétségben szunnyadt, s ekképpen egy ilyen hintóval megfordulni csak éppen annyi üres tér kellett, mint bármely szénásszekérnek.

A termek már megteltek vendégekkel, kiknek ruháit szívesen leírnám, ha, mint megjegyzém, abban az időben tökéletes önfejűség nem uralkodik, kivévén azt az egyet, hogy a termetet mindenütt a legszánandóbb módon idomtalanították el.

A grófné hasztalan várá leányát az elfogadás első perceiben, - minden izenetre az volt a felelet: még most sincsen készen.

Ez nagyon ingerlé a grófnét, mert valamit gyanítani kezde, még pedig azt, hogy lánya minden illedelemmel homlok egyenest...

De íme, itt jő, atyjának karján, a legcsinosabb magyar ruhában, mint a grófné indulatosan gyanítá, még ami több, leeresztett hajfonatokkal.

- Ez mindenesetre a grófnak ideája? - mondja a nő.

- Meg akartalak lepni, kedves nőm! - viszonzá a gróf minden gúny nélkül.

- Nagyon pásztori gondolat, - vitatkozék amaz - csak az hiányzott, hogy a gróf egy sereg juhot is rendeljen föl ez estére.

E szavaknál azonban hallatszék a hangos kardcsörgés, s az egész ezred tisztikarát mutatta be Simonyi a házi asszonynak.

A grófné pillanatnyira erőt vett magán, büszkeségének jól esett elfogadhatni a bámult ezredest tisztikarával, melynek látására minden kegyvadászat kimerítteték a magasabb körökbe vágyakodók között.

A háziasszony Simonyival maradt, míg a tisztek vidáman szállták meg a terem virágait, s jól érzék magukat ama keresett figyelemben, melyben minden oldalról részesülének. Oly rég nem valának harcban, hogy egy kis ostrom valóban kívánatossá vált.

Őrnagyunk a házi kisasszonyt foglalá el, és nem kis meglepetésére látá, hogy szemközt van koszorúzójával. Nem lehet neki rossz néven venni, hogy majdnem szótlan maradt a szokatlan szépség előtt, kit inkább kutatni vágyott, mint arra készülhetett, hogy ily rövid időn találkozzék vele. Végre megszólamlék:

- Kisasszony, mi ugyan Párisból jövünk, de még nem is álmodtam volna, hogy ma alkalmam legyen udvariasságomról kikérdeztetni.

- S kívánja azt valaki őrnagy úrtól? - mondja mosolyogva, derülten a leány.

- A grófnővel szemközt szívesen hasznát venném a hajlékonyabb szónak, azt hiszem, egyik szó néha jobb szolgálatot tehetne, mint a másik, s én nem találom meg az igazit.

- Még az igazi gondolatot sem?

- Ó, azt igen!

- S azt nem akarná megmondani őrnagy úr?

- Igen szívesen, ha azt huszáros rövidséggel elmondhatom.

- Éppen úgy, őrnagy úr - az lesz legtalálóbb.

- Én ma véletlen szerencséhez jutottam, - egy koszorú esett mellemre.

- S talán mellfájást okozott? - mondja a hölgy némileg megdöbbenve a beszédnek irányától, és nem bírta szívébe szorítani vérét, szétáradván az arcon.

- Mellfájást nem, hanem érzem az okozott sebet.

- S meg orvost sem hivatott? igazi huszár! - mondja enyelegve amaz, egy ablaknyílásban álló asztalkánál önkéntelenül megállapodva.

- Nem volt bizalmam bennük.

- Az istenért, gondolja meg a veszedelmet, őrnagy úr, - még halálos lehet.

- Igaza van, kisasszony - mondja jobban szemközt fordulva a huszár-gróf elkomolyodva - lármát kell ütnünk, tán közelünkben leszen egy orvos, mire körülnézvén, a hangosabb szóra, úgy látszék, valaki odapillantott, mintegy várván a másodszori hívást. A gróf észrevette a ügyelőnek tekintetét, s kérdé a hölgyet, ki ez?

- Házi orvosunk!

- Annál jobb, ő ítélje meg, halálos lehet-e egy seb a szíven.

- Ah, őrnagy úr tréfál!

- Katonaszavamra, nyilatkozni fogok az orvosnak.

- Az istenért, ne!... mondja a hölgy a gróf komoly arcát látva, - ő anyámnak bizalmas embere, és a tréfához nagyon ügyetlen.

- Hát tréfálok én? - kérdi az őrnagy, ki nagyon is jól látá a közellevő, tán túlságosan is figyelő orvost, kinek a kandiság mai nap, úgy látszik, hivatalos teendője volt.

- Egy kis háziszert gondoljunk ki, - mondja a hölgy inkább tréfálni akarván, s aközben egyik fonatának háromszínű szalagjával játszván.

- Jó, elfogadom, mondja a huszár a lánynak zavarát látván, - hát esedezem az orvosságért, de mindjárt.

- Egy kis tűrömolaj, őrnagy úr, - azt csöpögtessen rá.

- Jót áll, hölgyem, tanácsolt orvosságának hatásáért?

- S ha jót nem állnék?

- Rögtön az orvosért kiáltok.

- Isten neki,... hát jót állok orvosságomért, éppen úgy, mint ön a sebért! - toldá hozzá az ifjú hölgy, menekülni akarván a hirtelen támadás elől.

- Hölgyem, tréfát gyanít?

- Hát nem látom én, hogy huszárostromlóm van?

- Kinek azonban annyi verekedni valója akadt ez ideig, hogy ostromolni nem volt alkalma.

- Jó, tehát ez egy hadjáratnak kezdete...

- És vége, grófné - ...

- Tán még párizsi a seb? - ingerkedik amaz.

- Nem tartanék becsületre méltónak oly francia nőt, ki idegent, ellenséget szeretni tudna.

- Így hölgytársaim otthon előre is örvendhetnek.

- Hogy haza egy sebzett vitéz megy?

- Kinek sebe fölött ily díszszalagok vannak.

- S kit ön új sebbel ereszt el, gyógyítatlanul, - saját honleánya.

- Szívesen adnék egy szalagot! - mondja a lány még mindig hajfonatának szalagjával babrálva.

- Kezében van! - mondja az őrnagy, - a tűrömolajnak kötője is legyen, - mondja, élesen szemközt nézvén, egyszersmind hallván a háziasszonyt, kivel Simonyi, úgy látszik, oly hangon társalgott, mintha az ezredet vezényelné.

- Ez nem talizmán! - jegyzi meg a hölgy.

- De az lesz, ha ön nekem adja.

- De ennyi szalag mellé?

- Ezt az egyet még, hogy szívemre tegyem!

- Ezt a háromszínt?

- Minőt Párisban hiába keresek.

- Őrnagy úr! mindennel mernék játszani, csak ezzel nem! - mondja emelkedetten a leány.

- Ha önnek szent, nekem szentebb, - mert vérem is folyt érte.

- Ám legyen! így öné leend.

- S meggyógyít ön?

- Ha bizalma van bennem, úgy igen! - mondja végül az ifjú hölgy, nem tudván ellenállni az őrnagy kézszorításának, míg arcán a hazaszeretet pírja önérzetet ada, s a lelkesülés bátorságot a legelső kézszorításhoz.

Még mielőtt zavartatnának, a tömeg közé vegyülének, az anya lányával, az őrnagy Simonyihoz csatlakozván.

- Atakkoztunk?... édes őrnagy úr!

- A legkeményebb tűzben, ezredes úr, még pedig egy szép fronttal szemközt.

- Hol reterálni egyik sem akar.

- Jól mondja, ezredes úr.

- És mi lett a harcból? győzelem bizonyosan!

- Nem mondhatnám!

- Teremtette! - dörge az ezredes - hol futottunk mi?

- Sehol, ezredes uram, hanem egy jól sikerült békekötés.

- Melyhez többé nem kell kartács, hanem szentelt víz.

- Olyas valami!

- Regements-páter úr! - mondja az ezredes a közel álló paphoz, - gyóntassa meg az őrnagy urat.

- Halni készül? - kérdi a pap.

- Élni és halni! - mondja az ezredes, nevetve vegyülvén az élénk tömegbe, hol a bámulók még mindig szívesen tolakodának az ezredes körül.

Míg az épületnek egyik szárnyában tanúi valánk a párbeszédnek, addig a másik osztályba egy vendég érkezett, kit a házi asszony kitűnő megkülönböztetéssel fogadott. Hogy sokáig ne vonjuk a dolgot, megmondjuk az érkezettet, ki nem volt más, mint a szalonok mintája, - a néhány hónap óta Bécsben tartózkodó - majoresco, ki útközbeli állomásokon való időzés nélkül öccsénél jóval előbb ért Bécsbe.

Párisból jött, - és igen természetesen, minden mozdulatát utánozták a gazdag úrénak.

Alig futotta meg a hír az oldaltermeket, hogy a majoresco is megérkezett az ünnepélyre, a fiatalság sietett egy pillantással szemlét tartani a divatkirályon, nehogy egy újabb öltönydarab, vagy divatos mozdulat figyelem nélkül maradjon, s az elkésett úrfi - neveletlennek trombitáltassék a legmagasabb körben.

Ez magában szenvedés, midőn a divat elleni hiba nem akad bocsánatra, hanem, mint silány köznapi vétek - sújtatik, - nem börtönnel, hanem ami annál is elviselhetlenebb: kigúnyolással és megvetéssel.

A divathősnek reszketnie kell, mint valami rossz lelkiismeretnek, nehogy vádolója akadjon a fórumon, - azért leskelődik, vigyáz, utánoz és majommá lesz, - és most annyit szenved, lesi az alkalmat, hogy elítélje a legelsőt, kit ügyetlenségen kap.

Hasonló reszketegség kergeti föl nyugvó helyükről az ifjakat, kik egy kis fordulót tesznek a majoresco közelében, a szemle után pedig sebesen keresik föl a legelső tükröt, hogy öltözetükön a legszükségesebb igazítani valót rendbe hozzák, mert különben fejük fölött a vész, az elítéltetés.

A majoresco nem vette tán észre a körülötte levő szemlélődést, és a háziasszonnyal folytatott élénk párbeszédet.

A háziasszony elemében volt, kitüntetve érzé magát, s jól esett neki hallania, hogy divatja a majorescot elragadja, ki nem késik őt a legelső jó ízlésű hölgynek bevallani egész Bécs füle hallatára.

A varjú is elejté a sajtot, mikor a róka dicsérni kezdé hangját, s a buta madár örömében károgni kezdett, mennyivel inkább lehetett elvakítva egy nő, ki hasonló eszmét magáról nem csak gondolt és hitt, hanem annak kimondatására már valóban számolt is.

Valóban semmi oka sem volt kétkedni a majoresco szavain, hisz ő e tekintetben bevallott bíró volt, hát mért nem mondhatná ki ítéletét?

A grófné elfogódott, és ömlengővé lett, mi rendesen a beszédesség orgánumával szokott utat nyitni magának.

- Sajnálom, hogy akaratom nem uralkodó házamnál, - mondja a grófné, - s éppen ma kelle férjemnek engednem az akaratot, - látja ön lányomat patriarkális öltözetében, lelógó fonattal?

- Valóban, ez makacs ellenszegülés a divat ellen, midőn hölgyeink mind szabadok az unalmas fejdíszektől, s mint kis borzas angyalok néznek ki a "Titusfejjel."

- Ah, de férjem! - fohászkodék a grófné.

- Férjem? - ismétlé a gróf, - hát e palotában nem jut a grófnak egy külön osztály, hol a patriarkális passziók külön kabinetet bírjanak, ősi kardok, cifra menték, és holmi nehéz sújtások! Higgye meg a grófné, hölgyeink magukra panaszkodhatnak, ha férjük nem engedelmeskedik.

- Szeretném megkísérteni!

- Jó, én példával szolgálok, a rágalom rám fogta, hogy én minta vagyok, s íme harcias korunk férfiai, mint a gyermek, szó nélkül engedelmeskednek.

- Kíváncsi vagyok.

- Jó, bebizonyítom! - mondja a majoresco - észrevette a grófné a kémlődő szemeket? csak egy mozdulatot kell tennem, vagy ruhámat kell más állásba hoznom, - s egy óranegyed alatt az egész terem hasonlót fog tenni.

- Ez érdekes tréfa lenne.

- Mindjárt fog sikerülni!... íme, nyakkendőm csokrát egy kissé oldalvást húzom, figyeljen a grófné, - s egy óranegyed alatt visszajövök.

- Adieu! - mosolyga a majoresco, ki már azt a bolondot, hogy nyakkendőjének csokrát csapta, s így ment végig a termeken.

Minden szem utána húzódik, - a hölgyeké éppúgy, mint a férfiaké, s míg amazok tán a szokott női kíváncsiságból, minden mélyebb érdek nélkül, addig a férfihad résen állva lesi mozdulatát.

Mi, kik minden lépten-nyomon figyelemmel kísérjük őt, már észrevettük, hogy az egyik nyakkendőjét oldalt rántá, s alig öt perc múlva ismerősét is gyöngéden húzza félre egy sarokban álló tükörhöz, hol a baráti szeretet előzékeny figyelmességével igazítja oldalt a nyakkendőt, közben leckéztetvén, hogy miképp lehet oly szórakozott? hisz e divatot minden jó nevelésű ember már régen észrevette.

Az alatt lefolyt a negyedóra, s a majoresco visszatért a grófnéhoz, jelentőleg mosolyogván, egyszersmind körülvezeté a termekben, hol a nemes keblű fiatalság mind oldalra rántott nyakkendővel ült vagy állt.

- Mit mondék, méltóságos grófné?

- Ez valóban bámulandó!

- Íme! ítéljen méltóságod a férfiakról, kik közé magamat is számítám, s megvallom árulóvá lettem, hogy a legfinomabb ízlésű dámának kezébe kulcsot adjak gyenge oldalainkhoz, asszonyom, fogadja határtalan hódolatomat.

- Önnek lekötelezettje vagyok! - felel a grófné nagy figyelemmel.

- Szabad nagy becsű kegyeibe ajánlkoznom?

- A legelső helyre, gróf úr!

- Ah, bár e hely nekem már valóban kijelölve volna, - mondja a majoresco.

Egy újabb mosoly volt a válasz, mások is közeledvén, a gróf hirtelen másra téríté a beszédet, befejezésül mondván:

- Tehát a divatkirályné...

- Meghódítja saját házát!

Szétváltak, s a grófné vendégeivel társalgott, de leánya közelében levén, mindinkább tűrhetetlenebb lett, s miután még egy pár bizalmasabb barátné is észrevételt tett a comtessenek ízlésére, emésztő düh fogta el, mert diadalma a majoresco közelgő nyilatkozata után nem lehetett tökéletes.

- Többet nem lesz alkalma a kisasszonynak maskarába öltözni! - mondja az anya - legközelebb gondom lesz reá.

Az ifjú hölgy megilletődéssel fogadá e szavakat, azért az egész idő alatt igyekezett anyjának köréből távol lenni.

Az öreg gróf azonban az utolsó szobákat foglalá el, hol hasonló korú és kedélyű emberek közt erős pipázás közt folyt a beszélgetés, melyet legközelebb őrnagyunk belépte szakasztott meg.

- Isten hozott öcsém! - mondja az öreg gróf - hát már megszöktél az asszonyoktól?

- Bácsikámat kívántam látni. - Idehúzódtunk, hogy ne zavarjuk amazokat, - hanem, öcsém, mi itt véletlenül mind magyarok vagyunk, - nem bántja füledet az a göcsörtös magyar szó?

- Bátyám!... mondja nehezteléssel az őrnagy... segéltem becsületet szerezni nemzetemnek, - s hihető az, hogy nem esik jó ízűn, ha itthon magyarnak mondom el?

Az öreg megindultan ölelé át az ifjút, - összecsókolá, s barátinak őt, azokat pedig neki egyenkint bemutatá.

- Olvasd csak, öreg barátom, - mondja a házi úr az egyiknek, - olvasd csak, - őrnagyunk bizonyosan nem hallotta még ezt a szép dolgot.

- Szabad könyörögnöm? - mondja a huszár is.

- Jó, tehát kezdjük újra.

Ekkor az említett öregúr mentezsebéből kihúzá iratcsomóját, s föltevén pápaszemét, némi keresés után meglelvén a sorokat, hangosan olvasni kezdé az akkorban még kéziratban lévő kedves verseit Kisfaludynak:

A magyarnak már szokása,
Hogy a jussát nem hagyja,
De ha bánni tudnak véle,
Az ingét is odadja.

Midőn e jól ösmert sorok elhangzának, végig nézve e tisztes arcokon, ha egy kérő szót mond valaki egy nemzeti áldozatért, semmit sem csodálkoznám, ha e néhány öregúr leöltené magáról az aranyos mentét s oda, tenné az áldozat oltárra, takarónak, minden kincsére, melyet a találó szóért tétovázás nélkül odaadott.

Ne mondjátok szalmatűznek azt a lángot, minőt Európa magának még képzelni sem tudna, ha becsületes historikusok részrehajlatlanul megírni, és művészek ecset alá venni méltónak nem tartották volna.

- Csak azért nem szeretek meghalni, - mondja a háziúr, - hogy még ezer magyarnak apjává nem lehetek.

Végig ment a néhány szó is a kedélyeken, s míg egy csöndes fohász kelt valamennyien, az öreg, mint egy élő próféta, magasztaltan mondá a grófnak:

- Öcsém! Ha a más világon összejövök veled, megkérdelek, hagytál-e magad után valakit, hogy hírmondód is legyen?

- Rajtam nem múlik bátya, ha lányt kapok, megházasodom, akár mindjárt, itt a kezem.

- Az isten áldjon meg öcsém! - mondja az öreg, hanem most, jer, hadd mutatom meg azt, ki a verset írta.

Kisfaludy akkor Bécsben, s alkalmilag a teremben levén, kimondhatatlanul bámult az őrnagy, mikor apjának kedvence, mint egyike a nemzet első ébresztőinek mutattatott be neki. Nem kell mondanunk, hogy a barátság elválhatatlan lett.

Végre a méhkas elereszté a rajt, s a vendégek lassan távozni kezdének. Őrnagyunknak megáradt érzelmei erős hullámzásban voltak, izgatottabb kedélyállapota alig volt, még az ágyúk morajában sem, hol az életnek ára nagyon olcsóra szabatván, az enyészet eszméjével kíván megbarátkozni az ember. Most minden egy újabb-újabb gondolatra riasztá, minek végcélja amannak igen is ellenkezője volt, mert egy bensőbb ösztön mondá: élned kell.

Sietett az őrnagy a tömegbe, hol könnyű volt hölgyét felismerni.

- Búcsúznom kell! - mondja az őrnagy.

- Miért választ, őrnagy úr, oly megdöbbentő szót?

- Tehát ne búcsúzzunk?

- Ha akarja, hát ne!

- Kisasszony! Érzem, hogy sorsom többé nem az a véletlen, hol a kard is kettévághatja a közbejött akadályt, - mondja meg, mi vezet ki engem e zajból?

- E szalag! - mondja a hölgy hirtelen a csákóba csúsztatván egy papírcsomót.

- Tehát mégis!

- Tehát mégis! - ismétli a hölgy is, - színeimet átadám lovag úr, magamat védelmére bízom minden körülmény közt.

- Csak egy intést, asszonyom, lovagja kész a védelemre.

Az elválás megtörtént, s az ezred tisztei egyetemben búcsút vévén, az előbb zajgó terem hirtelen oly csendes lőn, mint az elpattant hangszer.

Utóhangképpen az utcán zajlott még a kocsik zöreje, s alkalmilag még tanúi lehetünk két vendég párbeszédének.

- Na, ugyan felsültünk a nyakravaló-dologgal - mondja az egyik, - hisz a majoresco úr - mint súgdosák, tréfát tesz.

- Úgy kell, mondja a másik - miért bolondulunk ő utána, mért nem kezdünk magunk egy új divatot!

- Igazad van! holnap mi kezdjünk egyet!

S ekképpen bolondult meg a világ, míg aztán eljött később az emberi ész haladása, s az elméknek ingert most már a tudományok bámulásában adott.

Aludni mentek a fáradt vendégek, s ki-ki álmodott saját reményeiről, - azonban volt két ember, ki lefekvés előtt azt súgá magának: vőlegény leszek.

E két ember a világért sem gyanította volna, hogy egy gondolata van, ami annál gyűlöletesebb, mert éppen édes testvérek, kik mindenen inkább tudnának megosztozkodni, csak a szerelmen nem. Az egyik hitte, hogy szereti a lányt, a másik azt is tudta, hogy őt szereti a lány. A nagy világ nyelve, éppen mint ma, úgy akkor is szépen megáztatta, megszapulta, megmángorolta és megtéglázta az estélyt, s amit lehetett, húzkodott le a fényből, a nagy csillártól kezdve az utolsó karos gyertyatartó viaszgyertyájáig.

Titkosan nevetségessé tették a comtessenek különcködését, mely hasonlólag pletyka útján a méltóságos grófné füleibe is elérkezett.

Méltánylást várt a grófné, kapott is, hanem e képzelt árnyékoldal mégis igen érzékenyen esett. Eszébe jutott azonban a majoresconak jó tanácsa, ezért elhatározá magát, hogy férjével dacolni fog, s lányát okvetlenül úgy öltözteti, mint neki teszik.

A majoresconak szavai egyszersmind mélyebb célzásokat vetvén el, hiúságának jól esett a tömjén, de az ifjú neki mind külsőre, mind gazdagságra tetszetős lévén, örömmel kapta az eszmét, s nehogy a lány különcsége akadály legyen, elhatározá saját akaratának megszerezni az érvényt.

Harmadnap múlva a komornát becsöngeté.

- Parancsol a méltóságos grófné?

- Vegye át e divatképet, - mondja a grófné - a ruhák már készek, akarom, hogy lányom ma este A... excellenciájának estélyén így legyen öltözve, fölügyeljen, hogy a fésülés egy hajszálig hasonló legyen.

- Mást nem parancsol méltóságod?

- Csupán ezt, de értsen meg, hogy ez szigorú parancs.

- Engedelmeskedni fogok! mondja a komorna, s a távozási parancs után elment.

A divatképet szobájában letéve, mielőtt megnézné, átvevé a ruhákat a szabótól, és nagy gonddal teríté ki az asztalokon, hogy a drága öltönyök törődést ne szenvedjenek.

Délután már öt óra volt, a komorna kéri a kisasszonyt, lenne szíves az öltözőszobába jönni.

A lány vidoran ment a szobába, pongyoláját ölté magára, s míg a komorna haját bontogatá, élénk csevegéssel tartá a foglalkozót. Már ki volt bontva a haj, mely egy áradatként hullámza szét, a komornának még most jut eszébe, hogy nem a szokott fonatról van szó, mert a grófné igen erélyesen parancsolá meg a fésülést a divatkép szerint.

Azért kezébe veszi a divatképet, mely az akkori divatos "Titusfőt" erős fürtözetben mutatá.

A komorna megdöbbent, de tisztán emlékezve a parancsra, egyszersmind eszébe jutván a grófnénak harmadnap előtti pattogása, érteni kezdé a parancsot, és körülnézvén raktárában, egy e célra alkalmas ollót választa ki, hogy a hajtömeggel minél hamarább megbirkózhassék.

A hölgy nem gyanítá, mi vár rá, még sürgölé a komornát, és hátraveté fejét, hogy az a nagy csomagot jobban rendezni bírja.

A komorna reszketeg kézzel simítá végig a gyönyörű hajözönt, s egy elhatározó lélegzetet vett a gyilkos munkához, azt is észrevéve, hogy az öreg grófné már közelében áll, s egy parancsoló tekintettel utalja őt. Erőt vesz magán a nő, s a tömegbe mélyeszti az ollót, de ekkor egy félelem leejteti vele azt, mire az ifjú grófné ijedten ugrik föl.

Anyját és a remegő komornát látva, hirtelen megérté a dolgot, s ösztönszerűleg csavará föl haját, s anyját rimánkodva kéri, hogy csak még két hétig kegyelmezzen neki.

Az anya némileg megdöbbenvén, azt mondja:

- Jó, tehát még két hét! - ezzel elment.

Ruhát kapkodván magára, mindjárt atyjára s annak védelmére gondolt, de hiányzék benne a hit az apa hatalmához, mely a házi mértékben mindinkább alásüllyedt, azonban a legelső menhely mindenesetre ő volt. Éppen midőn az előszobába akarna nyitni, az őrnagy lépett a csarnokba.

- Minő jó barátom a véletlen! - mondja az őrnagy.

- Atyámhoz megy őrnagy úr? - kérdi folytonos izgatottsággal a hölgy.

- Éppen oda, s én szerencsés előjelül veszem, hogy itt találkozánk.

- Őrnagy úr! hiszem, hogy védangyalom hozta ide, - védelmére nagy szükségem van.

- Atyjánál?

- Magam sem tudom hol, de ha megment...

- Mitől? az isten szerelmére kérem...

- Ez utálatos divattól, melyet anyám rám erőszakol - mondja átadva a képet - még két hetem van, azontúl anyám akaratától mi sem fog megmenteni.

- Szabad a védelmet saját belátásom szerint intézni?

- Hiszem, hogy meg fog menteni.

- Jó, megelőzöm a két hetet egy úton, mely azonban messze visz.

- Nem tétovázom.

- Követni fog hölgyem?

- Megállapodás nélkül! - tevé hozzá a hölgy egy kézszorítással válva el az őrnagytól, ki az előszobába nyitott, s nem sokára az öregúrnál volt.

- Kedves öcsém! - kiáltja az öreg nagy székéből kikelve, ősz bajuszával mintegy hatalmas szellem válva ki a kék füstből - isten hozott.

- Nem háborgatom, kedves bátyám?

- Légvárakat csináltam, öcsém,... nem kár, ha elmúlnak, egy friss pipánál ismét újakat rakok! jer, ülj ide mellém,... tedd le kardod, - itt nincsen ellenség.

- Ki tudja, kedves bátyám! én még ma itt kudarcot is vallhatok.

- Nálam, öcsém? - ketten csak megbirkózunk egypár támadóval.

- Nem tudom, ha bátyám velem tart-e?

- Veled öcsém, csak ne kötekedjél, hanem ülj le.

- Nem ülök le bátyám! érzem, hogy ülve nem tudnám elmondani, mit akarok.

- Teremtette huszárja, bizony lóhátról akar beszélni.

- Tán ott kényelmesebben érezném magam, hanem megbocsát, ha mondom, hogy én csak parancsolni szoktam, és most igen furcsán esik, ha kérnem kell.

Az öreg közelebb lépett az őrnagyhoz, mintegy kinézni akarván, tréfa lesz-e itt, vagy valami valóság?

- Tedd le azt a kardot, - nem szeretem, ha valaki idegen nálam!

- Kedves bátyám! nem akar érteni engem, érzem, hogy bátorságra van szükségem, és kardom ilyenkor nem nélkülözhetem.

- Tehát ostrom?

- Egész erővel, kedves urambátyám.

- Jaj! mindjárt keresek egy rozsdás kardot én is, - tréfál az öreg - hanem mielőtt szemközt mennénk, édes öcsém - kísértsük meg, hátha mégsem vagyunk ellenségek, azért hadd hallom, mi a jelszó?

- Házasság! - mondja kurtán a huszár.

- De csak nem a feleségemet akarod ellopni, - vigyázz, mert még visszalopnád.

- Kedves urambátyám, én nem tudok cifrán beszélni.

- De még én sem.

- Tehát adja nekem a - lányát!

- Hát ezért nem akartál leülni?... - tréfál az öreg, - hisz ezt ülve is elmondhattad volna.

- Én még most is állok, édes bátyám, s a feleletet várom.

- Kedves öcsém! én csak apja vagyok a lánynak, aztán nem is én lennék a feleséged, hanem a lány, hát az mit mond?

- Én nem tudok hazudni, kedves bátyám! A kisasszony tudom, hogy szeret.

- Itt van ni, a lány csak lány marad, előbb vallja meg másnak, mint apjának, hogy szeret.

- S ez ellenem szól?

- Kedves öcsém!...

- Még mindig öcsém?

- Tehát édes fiam! - kiált föl az öreg karjaiba fogva a fiatal katonát, - ha az isten is meg magunk is úgy akarjuk.

- Kedves apám! - mondja aztán az őrnagy, - én már nagy dolgokat láttam néhány óra alatt megtörténni, tehát én a legrövidebb határidőt kérem...

- Példának okáért: hány hónapot? - kérdi vidoran öreg.

- Csak napot, édes apám, nem hónapot.

- Hát nyakunkon az ellenség?

- A legkérlelhetetlenebb pedig, azért nyolc nap alatt történjék meg a dolog.

- Semmi ellenvetésem!

- Úgy kérném, hogy a méltóságos grófnővel intézné el, kedves atyám a dolgot.

- Rögtön megyek, és még ma este tudósítni foglak.

A szóváltás nem sokára bevégződék, s az öreg gróf a méltóságos asszonynál jelenté magát. A grófné éppen férjéhez készült, mert míg az őrnagy a grófnál, a majoresco addig a grófnőnél volt, mégpedig hasonló dologban.

A grófné lelkesült volt, s midőn férjét közeledni látá, egész szokatlanul nyakába borult.

A gróf hasonlólag el levén fogódva, szívesen viszonzá az ölelést.

- Rég szerettük így egymást! - mondja a nő.

- Valóban igaza van, asszonyom, de nekem most igen jó kedvem van.

- Szerencsés előjel - mondja a grófné - nekem éppen fontos mondanivalóm van.

- Nekem hasonlóképpen.

- Ah, kitalálom!... tán lányunkat illetőleg?

- Éppen őt, grófné... szeretném őt igen boldognak látni egy jóravaló férj mellett.

- Igaz, édes öregem, - mondja a grófné maga mellé húzva le gyöngéden a férjet - azt hiszem, hogy e dologban egyet fogunk érteni.

- Adja isten - válaszol az öreg.

- Igen óhajtanám - folytatá a nő, ha lányunk férje valami kiválóbb ember lenne.

- Mintha csak összebeszéltünk volna.

- Aki valamivel tovább is járt, mint a bécsi línia.

- Bizony mondom, ma egészen összetalálkozunk, - jegyzi meg a gróf - tán gondolt is a grófné valakire?... úgy-e, igazam van?

- Csodálatosan egy úton vagyunk, nem hiányzik egyéb, mint hogy egy fiatalembert megnevezzünk.

- Tehát már a grófné is tudja!...

- Tudom, tudom! - nevet a grófnő, - mikor nem tudunk mi mindent előbb, mint a férfiak?

- Na, úgy isten neki, hát mégsem az enyém az újdonság. - De mindegy, elég az hozzá, hogy most volt nálam...

- Na ne mondja ki, - hadd találjam ki én, így meggyőzöm a grófot, hogy én előbb tudtam, mint a gróf.

- Bizony, még ez a kis győzelem sem lehet enyim, - hát mért nem mondhatnám ki én?

- Csak az első betűket hadd mondjam én, - nyughatatlankodik a grófné - édes öregem, - már ne fosszon meg ettől a kis örömtől!

- Legyen, annál inkább örülök, ha együtt érezünk, tehát...

- Tehát gróf...

- Tovább. Bécsben annyi gróf van, mint a sáska, azért a betűket...

- *... mondá a grófné a kezdő betűket, mire az öreg szólt.

- Kedves feleségem, - mondja elérzékenyülve a gróf - hát nem veszünk össze?

- Nem, sőt dicsekedni fogunk eltalált választásunkon.

- De azzal merek is dicsekedni! - hangoztatá az öreg.

- Látta a nagy világot.

- Meghiszem azt, grófné! ilyen fiatalember nem mindennapi dolog.

- S örül neki a gróf? - kérdi némi csodálkozással a grófné.

- Táncolni szeretnék! - mondja nevetve az öreg, fölegyenesedvén.

- Azt is megtehetjük, ha akarja, férjem! - viszonzá jóságosan a nő - hanem most tudósítsa férjem a grófot, egyszersmint intézkedjünk a teendőkről.

- Az idő kevés, - szól közbe az öreg - a gróf nyolc napot kért, s arra hihetőleg igen fontos okai vannak.

- Abban sem akarok akadály lenni, - tehát holnap estére legyen meg az eljegyzés.

- Ez is meglehet, parancsol még valamit asszonyom?

- Csak kérni akarom, édes férjem, a dolog méltóságához illőleg tudósítsa a grófot, - ez már a férjnek dolga! - nyomá meg a szót az engedékeny grófnő - lássa édes öregem, így aztán nem zavarodunk össze.

Az öregúr annyira meglágyult, hogy előbb kezet csókolt, s úgy ment el saját osztályába, megírván a grófnak, hogy semmi akadály többé.

A gróf minden percet számolt, vajon mi lesz a dologból? Végre bejött Jancsi a levéllel, mely a várt tudósítást meghozta.

Más emberen is megtörtént az, hogy örömében bolondot csinált, - annál kevésbé lehetett csodálkozni, ha az őrnagy örömében saját közlegényét is megölelte.

- Talán megint háború lesz, őrnagy uram? - véli Jancsi a nagy örömből.

- Lesz, Jancsi, lesz, megházasodom!

- A mennykőt!... akarám mondani, követem ássan, őrnagy uram... ejnye!

- Bíz az úgy lesz, Jancsi!... hát mit mond kend hozzá?

- Hát mit mondjak?

- No, Valamit mégis csak mondhat kend, jó lesz, vagy nem lesz jó?

- De nem ám!

- Hallja kend, szép ám a leány!

- Nojsz, csak az kellene még, hogy csúnya is legyen, csakhogy azért nem kell házasodni.

- Hát kend mért nem barát, úgy-e? annak sincs felesége!

- De szeretője sincs, pedig a huszárnak elég van!

- Nos aztán?

- A huszár csak addig huszár, míg felesége nincs, most megmondtam! - dörmögött Jancsi, aztán szép lassan kifelé ballagott.

Az őrnagy meglehetős fájó érzettel gondolt ez eszmére, de eszébe jutván, hogy egész Európa kifáradt a harcban, s a katonaélet tétlen csillogássá válik, haza gondolt a kedves hazára, mely fejenkint kezdi összeszámlálni fiait, mintha magától kérdené: hányan vagyunk, kik még élni akarunk? Mondom ez eszme lassan győzelemre vergődött, s a szív megtelt az érzelemmel, a szép menyasszonyra gondolt, hitte, hogy annak gondolata most bizonyosan őt keresi! Vajha e kettő az útban összetalálkoznék.

Közelgett a másnap, néhány választott hivaték meg a családi ünnepre, s a terem már egészen kész volt az elfogadásra.

Míg az apa mintegy vendégszerepet adott ma, s a család fejeként házának barátait, rokonait egybehívá, addig az anya lányával tudatta a határozatot.

Tán nem kell mondanunk, hogy a lány holt halványra ijedt, midőn az anya tudtára adá, hogy menyasszonya a - majoresconak.

Az engedelmeskedésnek erkölcse szigorúbban belé volt oltva, mint hogy e tudósításnak ellentmondhatott volna, - végre zokogásban tört ki az indulat, mit az anya kegyesen ama szokásnak vett, hogy a lányok ilyenkor rendesen sírnak egy-egy verset.

A vendégek érkezte előtt az öreg annyi időt szakaszta, hogy egyedül legyen családjával, de mennyire megdöbbent, midőn kedves leányát halványan és kisírt szemekkel látta.

- Édes lányom, - mondja gyengéden magához vonva az újra siránkozót - azt tudom, hogy anyád is megáztatta köténye sarkát, - akkor még kötényt is viseltek a lányok - mondja közbevetve, hanem azért nem betegedett bele. S íme te, édes kis szép lányom, oly keserű képet csinálsz, pedig nekem azt mondá a gróf, hogy szereted!

A lány bámulva nézett föl s az anya odaszólt.

- A kisasszony pedig nekem gyűlöletről beszél.

- Lányom! - mondja neheztelőleg az apa - őrnagy nem játszhaték szavával.

- Micsoda őrnagy? - kérdi az öreg grófné.

- Leendő vőnk - feleségem - hát van más őrnagy is e dologba keverve?

- Férjem!... mondja régi tekintélyéhez menekülve a nő - nem remélem, hogy mi két különböző embert gondolnánk? - én a majorescot hiszem vőmnek.

- Na, hála isten, még sem vagyunk egy véleményen! - énnálam az őrnagy gróf volt, asszonyom, - s minthogy a dolgot nem én zavartam össze, de lányunkat szerencsétlenné tenni sem akarom, nincs más mód, - csináljon a grófné jó képet, s máskor hallgassuk ki egymást.

A grófnő körüljárta a termet, az apa lányát tartá mellén, - hol az, úgy látszik, igen jól érzi magát, csak a megoldástól félt. Azonban a grófné is visszafordult.

- Igaza van férjemnek, én zavartam el a dolgot, mert a vezetéknévvel megelégedtem.

- Hagyott volna beszélni, édes feleségem, - de csak jól esett elkapni előlem a szót, hogy ne az enyém legyen az elsőség! Hát most mi lesz?

- Zavart semmi esetre sem csinálok, hanem legalább annyi elégtételt adjon férjem, hogy ha én tisztábban fejezem ki magamat, választásomnak nem szegül ellene?

- Bizonyosan, nem! - sietett a válasszal az öreg, hogy a mamát megbékítse.

- Így meg vagyok nyugtatva, - mondja a nő, némileg ki levén simítva a csorba, mi sértett hiúságán esett. Ilyenek a nők!

Az ifjú hölgy öltözőszobájába sietett fölszárítani az arcot, s mire az őrnagy belépett, a nap megint vidáman sütött.

Egy alkalmas percben néhány szót váltának.

- Hölgyem, ennél biztosabb utat nem találtam, hogy ezt a szép hajat megmentsem.

- Nyolc nap múlva megcsókolhatja! - mosolyga a szép hölgy, kéjjel tekintve gyönyörű vőlegényére.

Másnap a kézfogó után, későn kelt az őrnagy, még alig végzé öltözékét, midőn Jancsi szokott kimért tempóval jelenti.

- Őrnagy uram, gróf uram, voltam a szabónknál.

- S mit mondott kend neki?

- Megmondtam, hogy a ruhánk készen legyen a héten.

- Meg kell jegyeznem, hogy Jancsinak egy öltést sem varrtak, hanem ő is, mint a pap gazdaasszony, mindent közösnek vél.

- Nem keresett senki?

- Éppen most állt odakinn egy paraszt.

- De már nem hiszek kendnek, hanem kérdezze meg a nevét!

- Ha beszélni tudnék vele, de nem tudok ám, aztán hiába mondom az ebhordtának, hogy beszéljen magyarul, de a gyámoltalan egy szót sem tud.

- Küldje kend be!

Jancsi aztán kiment, s ajtót nyitván neki, beeresztette a váratlan vendéget, ki éppen nem hasonlított valami paraszthoz, mert éppen ő volt a legelső divathős, - a majoresco.

- Öcsém! átlátom hibámat, de ne legyen harag, kivált most, midőn házasodni akarok, s az ünnepélyt családomnak ünnepül akarom.

- S ki lesz a menyasszony?

- E palotában a legszebb hölgy.

- Lakik itt más is a tulajdonos grófon kívül? - kérdi az őrnagy.

- Nem hinném, hogy e palotában kívüle más lakjék.

- Tehát a menyasszony a gróf lánya lesz?

- Biztos reményem, van hozzá.

- Sajnálom, hogy ellenkező véleményben vagyok, bátyám!

- Nem értelek.

- Pedig igen érthető a dolog, - tegnap estve jegyeztem el, s nyolcadnapra lesz menyegzőnk.

- Adieu! - mondja a majoresco elhalaványulva.

- Jó egészséget! - mondja rá az őrnagy önkéntelenül magyarul.

- Mi az? - kérdi dühödten visszafordulva a testvér.

- Egy pár magyar szó.

- Eh bien! nincs kedvem megtanulni! - Ezzel kiment az ajtón.

- A kapu alatt álló kocsiba veté magát, elég hangosan dörmögvén:

- Családunk szaporodik: gondom lesz rá, hogy szerzeményemből ne sokat örököljetek.

Vegyünk egyelőre búcsút őméltóságától, míg újra szerencsénk lesz.