Korán meglátszik, mely tejből lesz túró.

A falunak közepén papsajt, ökörfarkkóró, tüskés bika, bodza és paréj közül kapaszkodik ki egy ház, melynek nádtetejéből a keresztfák mintegy összetett kézzel könyörögnek kifelé, mint valami út melletti nyomorék, ki elrongyolt foszlányaival már nem bír egészen betakarózni.

Sárfalain amennyi meszet meghagyott a zivatar, alig elég arra, hogy megférjenek rajt az idétlen lovak és tornyok, melyeket a parlagon maradt lángész korommal írt föl, bő tárgyat hagyván a szemlélődőnek, kikeresni egy új Rafaelt, ki most elég érdemetlenül libákat őriz, nem gyanítván még saját édes apja is a köszörületlen gyémántot, melyre Jakab is adott volna elöljáróban néhány icce lőrét, ha tudja, hogy mi az?

A kapu táltott szájjal áll nyitva az utcára, s töltelékül egy-egy mezítlábos gyerek lódul be rajt, az is oly kínnal, hogy édes anyja fazékszedő bottal kíséri odáig, s ráadásul oly gyöngédtelenül méri össze a gyereket a botnak hosszával, hogy a természettani törvények ez érintkezésből igen józanul következteték, hogy a gyermek szája elgörbül, és midőn ezért egyúttal egy éktelen ordítást teszen, az anya igen helytelenül kívánja magzatjától, hogy: ne bőgj!

A ház előtt fekszik egy borzas kutya, megtagadván minden ösztönét, mert a ki- s bejárókat a világért sem ugatná meg, s nekünk arra az elmélkedésre ád okot, vajjon szegény pára nincs-e végtől végig meggyőződve, hogy ami a konyhán és kamarában megtorkoskodni való van, illetőleg volt, azt ő már rég magához vette, - és az egykedvűség annyira kifejezve van kutyaábrázatján, hogy én majdnem eltalálom, hahogy szólni tudna, azt mondaná: ahol nincs, ott ne keress.

Valóban, hova évenkint nem megy a házba több tíz forintnál, hol tíz mérő konvencióbúza és tíz mérő árpa azt a keserű választást hagyja, hogy a tíz mérő búzából süssünk egyszerre kalácsot, s ha aztán megettük, üssük egymást agyon, oda, mondom, ne szálljon vendég, ha megemlítjük is, hogy még két hold földön néha terem valami, mert ezzel nem nagy vigasztalást mondánk, ha elgondoljuk, hogy még a házőrző kutya is eszik valamit.

Hol vagyunk tehát?

Kérem alássan, én nem tehetek róla, hogy egy falusi iskola éppen ilyen, sőt inkább szerencsének tartom, hogy ilyen dűlőfélben van, legalább aki meglátta, meggyőződhetik arról, minő ágról szakadt ember lehet az, ki még itt is meglakik, jóravaló ember meglátván e dűlt tetejű házat, elszánja magát, és mindjárt a legelső háznál - koldulni kezd.

Kolumbusnak fejére esett az alma, és föltalálta Amerikát, - hátha valami indítványcsináló e rongyos viskó láttára gondolta ki a - népnevelést.²

Az idő eljár, s én megvallom, hogy nyolc évvel odább vagyunk, írván azon idő szerint 1824-et, s ekképpen a kis fiúk, értem Pistának gyermekeit, már nyolc évesek voltak.

Sándor már ekkor Szántaynál volt, míg a másik apja után hordta az ételt.

Benn ült a mester az oskolában, kukoricát morzsolt, míg a gyermekek egymás után állva, mint a vadludak, mondták föl a leckét.

A falon lógott az á-b-cés tábla, a magánhangzók vörös, a mássalhangzók pedig fekete betűkkel nyomtatva, - mellette egy nagyobb kamasz állt, betűket mutatván a kisebb fiúknak, kik néha két részre oszolva, egyik rész át, a másik bét mondott, mely véleménykülönbséget a mester úr szokott eldönteni egy üdvösséges üstökcibálással, t.i. abban az otromba meggyőződésben lévén, ha a gyermek valamit nem tud, legcélszerűbb hajánál fogva jól megráncigálni, s ha a velő már meg volt lotyogatva, a ferde fogalom okvetetlenül magától megjavul.

A kályha mellett van az iskolai csöbör, vízzel megtöltve, néhány nádszopóval, hogy a fickók ivásért ne legyenek kénytelenek haza futkározni.

Azonkívül van még két igen lényeges tárgy, mely a nevelésre legérzékenyebb befolyással van. A tanító nem ér rá, hogy szép szóval győzze meg a gyermeket, nojsz csak az kellene, hogy a sok gubancos parasztkölyket reggeltől estig szép szóval tartsa, itt nem lehet időt vesztegetni, azért csak elő a vesszővel és korbáccsal, van az ember testének olyan része, mely e célra legalkalmasabb, a velőtől távol esik, tehát a kezelés nem okoz halálos bajt, húzd le!

Aztán végre is a botozás igen is lényeges része a nyolcszázados magyar konstitúciónak - mert a boton történt az első kiváltságos megkülönböztetés, tudniillik a botot a nemes adhatta, a paraszt kaphatta, mit ordít? nem az ő apja csinálta a törvényt.

Az első padban ült a kis Sándor, egy papírdarabra vakargatván a legelső betűket egy percegő tollal, - nem messze tőle pedig egy zártszékféle alkotmányban, mint kiváló helyen, ült egy pufók úrfi, a plenipotenciárius fia.

Őkelme unalomból legyeket fogott, s minthogy a rendben leckéző fiúk egymás után állva, éppen a zártszékig értek, hol egyiknek, hol másiknak fülébe eresztett egyet. A fiúk szöktek, rúgtak, ez persze nagyon tetszett az úrfinak, még inkább az, midőn a mester a megbomlott rendet szokott módon helyreráncigálta.

Vége volt a leckézésnek az olvasástudományból, következtek a magasabb fogalmak, s a mester az úrfit kérdé:

- Mondja meg nekem az úrfi...!

- Én nem mondok semmit! - válaszolt közbeszólva az úrfi.

- Dehogy nem mond! - bíztatja a mester - lássa úrfi, magának is kell tanulni.

- Én nem vagyok parasztgyerek, - mondja még szemtelenebbül - azokat megszabad verni, de engem nem, azt mondta a papa.

- Dehogy mondta! - jegyzi meg a mester - kellemetlen levén neki a dolog, hogy a gyerekek hallatára így kétségbevonatik korlátlan hatalma.

- De bizony mondta, - hetvenkedik amaz - azt is mondta a papa, ha maga meg merne ütni, mindjárt elcsapatná az iskolából.

A gyerekek cincogni kezdtek, csak a kis Sándor ült fülig elpirulva, szégyellvén magát tanítója helyett, ki, az igaz, igen nagy zavarban volt, hogy az úrfit végig nem vághatta. Legalább ilyesmi forgott is eszében, azonban hamar kivetette az egyszeregyből, hogy egyszeri megcsépelés nem érne föl az éhenhalással.

- No, csak ne tréfáljon az úrfi - mondja a mester valamivel emeltebb hangon, veszélybe jött tekintélyét meg akarván menteni - mondja meg a tegnapi leckéből: Mekkora volt légyen az Babilon tornya?

- Azért sem mondom meg - kötekedik a fiú - azt a parasztgyereket kérdezze, aki ott nevet!

Gorombaságnak ennyi unos-untig elég volt, hanem mivel éppen nevetett valaki, alkalma volt valakin bosszút állni, oda fordult:

- Na, te, röhögő gazember, - ordít a mester - mekkora volt légyen az Babilon tornya?

- Nem tudom én! - mondja ríva fakadva a gyerek.

- Sándorka! - szólt a kisfiúhoz - mondd meg szépen a feleletet, - mire a kisfiú, becsülettel fölemelkedve, tiszta csengő hangon feleli:

- Mekkora volt légyen a Babilon tornya,... azt voltaképpen nem tudhatni.

- Nagyon jól van! - mondja, s aztán visszafordulva az előbbeni fiúhoz, attól kérdezé:

- Na, szamár! - hát tudod-e most, mekkora volt?

- Nem tudom én, - mondja megint, mire a mester lerántván a fiút egy padra, használatba vette a korbácsot, és amint a szegény pára irgalmatlanul rúgdalódzott, a zártszékes úrfi majd halálra nevette magát, egyszersmind ajánlkozott, hogy ő fogja.

Mint a déli harangszónak, úgy a verésnek is egyszer vége lett, s a mester, mert mégis annyi célzással élni, hogy azt mondá: így lakol, aki nem tanul. Végre más mód nem lévén, levette a falon lógó érdemcsillagot, s az oskola példájára a kis Sándor nyakába akasztotta.

Ezt a csillagot a plenipotenciárius csináltatta főleg a célból, hogy kedves magzatjának több kedve legyen iskolába menni, ha azzal sétálhat haza, ezt gyanítá az úrfi, és valóban ügyes gondolat volt a mestertől a kizárólag neki szánt érdemjelet a kis Sándornak adni, mert az úrfi még fogait is csikorgatta, s ámbár a mester szívesebben rakott volna rá néhány szeletet a fonatosból, de ő annál inkább dühöngött a csillag miatt.

Míg írniok kellett, minduntalan bosszantá Sándort, ki némileg érezvén az úrfi apja hatalmának erejét, nem igen merte visszaadni a kölcsönt.

Jól látta a mester az ingerkedést, és szinte szerette volna, ha a gyermeki bosszúvágy annyira kísértetbe jönne, hogy Sándor helyette is fejbe ütné az úrfit, - de Sándor nevelőitől lehetőleg elég óvást kapott, hogy e fiúval ki ne tűzzön.

Sándor ép, egészséges fiú volt, és a mester szinte méregette, mennyivel volna erősebb az úrfinál, s így hihetőleg szeretné, ha az nagyon fölingerli.

Mielőtt ez teljesedhetnék, elmúlt tíz óra, s a gyermekeket el kelle ereszteni, mi meg is történt, maga is ösztönszerűleg kimenvén utánuk a kerítésig, honnét még mindig utánuk kémlelt.

Néhányszor már le akará az úrfi kapni a csillagot, de Sándor mindenkor megvédé magát.

- Te paraszt! - kiáltja rá utóbb az úrfi, csúfolódáshoz fogván.

- Hadd legyek! - felel amaz fülig elpirulva.

- Az én apám nagyobb úr, mint a tied.

- De annak is parancsol a gróf, - védé magát Sándor.

- Hüm! - azért az én papám megvágathatja a te apádat, - mondja a lelketlen gyermek - meg ha akarom, meg is vágatja.

Sándor érzékenyen lőn találva:

- Azt ne mondja többször - riad vissza,... - mert...

Mielőtt a "mertnek" folytatása lenne, a packázó úrfi meglöki Sándort, s az éppen az út melletti tüskébe esik, honnét véres sebekkel tudott kivergődni, mire aztán fölkapá a szíjon lógó könyvcsomót, egyenesen az úrfihoz vágja, kinek orrából hirtelen kibuggyant a vér, s így ment ordítva haza.

A mester mindennek tanúja volt, s gyanítva, hogy ennek nagy lármája lesz, sietett a tiszti lakok felé, hogy Szántaynál a kis Sándort még jókor kimentse.

Elképzelhető, minő dühbe jött a nagyságos édespapa, kedves fiát, vérben úszni látván, ki egyszersmind erősen lármázta, hogy agyon akarták ütni.

Éppen ott volt az uradalmi ügyvéd, azt mondja neki a plenipotenciárius:

- Én nemes ember vágyúm, - úgy-e?

- Igen is az, nagyságos uram!

- Na, - ha én nemes vágyúm, az enyim fiad is az.

- De még az unokája is.

- S ha engem valakit megütsz,... elvágják a nyakadat jószágostul.

- Legalább ez a büntetés.

- Nohát, aki fiamat megütsz, - az is meghalsz.

- Ezt nem mondja Verbőczy.

- Hát ki kérdezte Verbőczy?

- Az csinálta, uram, a corpus jurist, hol a törvények meg vannak írva.

- Hát nem akasztják föl ez a kölyök?

- Még az kicsiny.

- Elég nagy az apád akasztófára neki, - fogd meg azt.

- Nem hinném, hogy akár az édesapát, akár a nevelőapát, éppen Szántay urat ezért büntetni lehetne! - véli az ügyvéd.

A plenipotenciárius dühben volt, dacára annak, hogy már hallotta a körülményeket, melyek az úrfit tették bűnössé, de aki azt hiszi, hogy Klein úr, akarám mondani, Kiss úr ezért még inkább nem dühös, az még nem látott polturás malacot.

Az ügyvéd látván a tehetetlenség küzdelmét, elővette irományait, hogy más tárgyra téríthesse a beszédet.

- Nagyságos uram, elhoztam az urbális restanciákat (hátramaradt robot, mit le nem szolgáltak), ezeket kellene végig nézni, - mondja az ügyvéd, kiterítvén a papírokat.

- Mennit vansz tartozik az a sikós?

- Huszonöt nappal, nagyságos uram.

- Mi a büntetés? - kérdi lángra gyúlva örömében a bosszúvágyó ember.

- Büntetés nincs rá, nagyságos uram, hanem ahány nap, annyi tíz garas.

- Most mindjárt fogom fiskális úr a hajdú, aztán húzd le a bőrt a paraszt, aztán estére raport csinálsz nekem.

- Értem! - mondja az ügyvéd, mintegy megszokott poroszló, a hajdút az ispánért küldvén, - ki nem sokára megérkezett.

- Parancsolt, tekintetes uram!

- Az a volt csikós huszonöt nappal tartozik, - rögtön exequáljon rajta 12 forint 30 krt.

- De hátha nincs neki?

- Ami ágybeli vagy más portéka van a háznál, hozzák el a hajdúk.

- Tekintetes uram, nekem igen sürgetős dolgom van, a tekintetes úrnak méretek ki gabonát, - nem mehetne más el? - kérdi az ispán, menekülni akarván ez iszonyú komoly tréfától.

- Jó, menjen hát két hajdú, - hanem teljesítve legyen a parancs, különben még ma levethetik az urasági ruhát.

Az ispán elment, s tudva, hogy Szántay most nejével a székvárosban van, rögtön lóra ült, hogy még az országúton tudósíthassa, magának nem lévén bátorsága a dologban közbenjárni, elgondolva, hogy bizonyosan a gyermek-marakodás ingerlé bosszúra a korlátlan hatalmú vadállatot.

A hajdúk megértve a szigorú parancsot, elmentek Pistának házához, végrehajtandók egy olyan dolgot, mely az akkori világban nagyon is mindennapi volt.

A szolgának mindenesetre megvan az a természete, mint ami az ebnek, hogy ura előtt hason mász, mást pedig megharap.

A szolga pénzért üt, azért nevet, s azért hízeleg. Ha meglát, nem tudja, kezedet csókolja meg, vagy az ajtón vessen ki? urát lesi, melyiket fogja parancsolni, s a szerint fog tenni, mint szemmozdulatából az akaratot lesi. Hát miért várnánk két hajdútól egyebet, mint durvaságot, hisz a konvenciós botot azért adták kezébe, hogy verekedjék vele!

A két hajdú a kastélyból egyenesen Pistának háza felé tartott, képükön kidagadt a hivatalos méreg, s minthogy az utcán senkivel sem álltak szóba, az, utcasoron két oldalról lassankint a kíváncsiak száma követé őket.

Végre célnál vannak, s minthogy az udvaron senkit sem lelnek, benyitának az első házba, utánuk pedig a bámész nép utcaajtót, udvart, kerítést elállt, hogy a lármát szóról szóra hallja.

A hajdúk nyitva hagyák maguk után az ajtót, - már hivatalos szokás, és pedig méltán, mert az ebtermészetben már megvan, hogy az is nyitva hagyja maga után az ajtót. Örzse az ágyban feküdt, Pista kinn volt a mezőn, a kis fiú ételt vitt apja után, s Örzse váratlanul lepetvén meg az anyaság fájdalmaitól, az ágyban volt.

- Keljünk ki az ágyból! - szólamlék meg a hajdú.

- Jézus, Mária, szent József! - kiált ijedten Örzse, veszedelmet gyanítván - mi baj van?

- A restanciáért jöttünk, - mondja a másik hajdú, - hát most nem kell heverészni, hanem ízibe ide azzal a pénzzel.

- A jóúristenre kérem kendteket, - szól a beteg - pénz nincsen a háznál, de csak estig várjanak, míg az uram is megjön, az majd előteremti.

- Nem várunk mi arra az előteremtésre, hanem ide a párnával.

- Látják, hogy betegen fekszem, és az órámat várom³ - rimánkodék Örzse.

- Nekünk is kiszabták az órát, - pattog az egyik hajdú, észrevévén, hogy a bámulók már az udvaron tolakodnak, tehát siettetni akará a dolgot - azt mondom, hogy szóval adjuk ide azt a párnát, mert majd aztán mi nyúlunk hozzá.

- Irgalmazzanak - kéri őket Örzse, - hát nem látják, hogy nem mozdulhatok?

- Majd mozdulunk mi! - felel a hajdú, s az alsó párnát azon szóval rángatni kezdé. A kétség-beesésnek is megvan saját ereje, Örzse is a szemérem védelmére végerejét összegyűjté, lenyúlván az ágy melletti székre, honnét egy fölöltőt kapott magára, s aztán nagy kínnal elhagyá az egyetlen nyoszolyát, melynek minden tartalmát elvitték a hajdúk.

Nehezen hagyjuk el, - pedig le nem bírjuk emelni róla a fájdalom terhét.