A khaosz.

Megindult az egész vármegye, úri fogatok, forspontos gebék, - hintók, oldalas kocsik egymást kerülgetik a nagy porban, melyet két héti napos idő fölvert az országúton, vajjon hova mennek? tán országos vásár lesz, és a tekintetes úr hizlalt göbölyéit vásárra vezeti?

Följebb, uraim! - mozog a világ, s ha látják önök az országúton azt a nagy fülű csézát, melynek oldalairól csak az a szín nem látszik, melyet valaha odakentek, - valóban azt kérdi az ember, mi okért mozdult ki e pocakos cséza, hisz az a két hátulsó kerék akkora, hogy valóban időt veszt a gazda, ha otthon valami kotyogó malomra nem applikáltatja, mint így sétáltatva egyik lyukból a másikba kergeti, honnét néha oly gyötrelmes hangon nyöszörögnek a forspontos lovakra, mintha azoknak kíméletért esedeznének.

Mind hiába, - jól tudja a benn ülő téns úr, hogy agyonüli ma a belső posztót, mit a gyerekek még le nem fejtettek az ülésről, és csak az a szerencse, hogy nem él az a nyerges, ki a kocsit csinálta, mert most a deresre kerülne azért a gazságáért, hogy a drágán megfizetett lószőr helyett kenderkóccal tömte meg a vánkosokat, melyekre most már takaróul az előbőrből sem jut, mert amit le nem vágtak itt-ott foltnak, az már úgy összecserepesedett, hogy öt-hat mázsa hájjal többé puhára nem kenik.

Na, uraim, ha e cséza hiába mozdult meg, úgy állítsuk meg az időt, a mi óránk későn jár egy pár száz esztendővel, és várnunk kell, míg az emberiség ugyanannyit ismét hátramegy, hogy akkor megint elindíthassuk.

A jó hír mászni sem tud, a rossz lóháton jár, - és benyargalta a vármegyét, hogy akadt egy pár nyughatatlan ember, aki a parasztnak pártját fogta: uccu, riadt föl az egész vármegye, s még a legrégibb csézát is kimozdítják a félszerből.

- Jancsi, megparancsold a bírónak, mondja a nagy hasú táblabíró - hogy négy forspontos ló várjon készen, bevisz engem a városba.

- De mibe fogjon, tekintetes uram?

- Vén szamár, - mibe fogna, a csézába!

- Úgy ám, de a pókatojásokon⁴ most ül éppen az anyja.

- Vesd ki a csézából.

- De hát a tekintetes asszony majd mit mond? azt mondta, hogy a csézában legjobb helyük van, a patkányok nem tudnak fölmászni a tojásokért.

- Mondom, hogy vesd ki!

- De ha majd pöröl a téns asszony, aztán téns uram felel ám.

- Majd felelek én, csak eredj, mondja Tapadó úr, mire amaz csakugyan elment, mert az utolsó szavaknál a ténsasszony is kijött a zajra, s az öreg cseléd azt vélte, hogy most úgy is jó kézben hagyta a ténsurat, hát ő rá nincsen semmi szükség.

- Hát téns uram! - kezdi ilyen titulussal az asszony, bizonyos hangot adva, melyről könnyű kitalálni, hogy inkább kérdő, mint engedelmes, - nem mondaná meg, mire való ez új móres, hogy az én pókáimat kiparancsolja?

- Jól van, édes anyjukom, hanem ha egyet mondok, hát az ajakad is leesik.

- Bizony, bizony alig várom, hogy halljam.

- No hát hallottad, hogy ezután a paraszt is úr lesz.

- Az volna meg hátra, zsámfuter teremtette, hát ezt ki komponálta ki?

- A szomszéd grófnak, tudod, az öregnek a fia, aki katona volt, annak jutott eszébe valami, jobban mondva, Szántay Sándornak, is íme már a fél világ utánuk fut a vármegyére, holnap lesz a generális gyűlés.

- Elmenj, aztán nekem föltáltsd a szádat, különben én megyek nyakatokra a vármegye házán.

Ezért indult meg a nagy cséza, mely most már a megyeház udvarán áll, minthogy a tens úr fizetéses táblabíró volt, és az ingyenszállás hivatalból kompetált neki, és nem is engedte el, ebadta parasztja, miért nem lett úr, most maga is kinézhetne a megyeház ablakán.

Hanem, hogy mégis sokat ne időzzünk, csak mondjuk ki az igazat, hogy a tens úr már későn jött, a grófnak szállása tömve volt úrral, s a beszédnek már csak majdnem a legvégére jött, hanem, az is elég lett volna arra, hogy a tens asszonyt, ha itt volna, megüsse a guta. Ámbár az is méltó büntetése volna, ha előbb másvalaki ütögetné meg, mert amilyen jobbágynyúzó volt a kis mérges állat, csak a tens úr hiszi egy maga, legalább ő azt mondja, hogy megesküszik rá.

- Én nem sokat értek a politikához, - mondja az ifjú gróf - egy hosszú éljenzés után, hanem már annyit mégis látok a szememmel, hogy a paraszt is csak olyan ember, mint én... vagy akármelyik nemes társam!...

- De azt már tagadom! - dörmögi hátulról a későn jött tens úr, anélkül, hogy szavai elérnének a szónokig, ki aztán ismét folytatá.

- Azt tudom, hogy az isten egy Ádámot, egy Évát teremtett, s ha annál többet nem teremtett, hát a nem nemes embernek is csak az volt az első apja, mint nekem, tagadja-e valaki? - kérdi a szónok gróf.

- Mutassa meg a geneologiáját az a huncut paraszt, aztán majd elhiszem! - dörmögé még odább, egy pár ismerősnek, míg a többi folyvást éljenzé a grófot.

- És ha már embertársunk, bánjunk vele emberi módon, - ezt parancsolja az isten törvénye is, midőn azt mondja: szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat.

- Bizonyosan valami szép paraszt menyecskét látott ő méltósága! - gúnyolódék ismét.

- Uraim! sok országot láttam, de olyant, mint a mienk, istenemre mondom, nem.

- Extra Hungariam non est vita! - mondja ismét a mi emberünk.

- Végig megyen az ember az országúton, a szegény paraszt terhes kocsival is kikerüli az urat, pedig maga csinálta az utat, vámot is maga fizet, s ha ki nem kerüli az urat, annál a vármegyeháznál, melyet ő csináltatott, az a hajdú, kinek zsinóros ruháját az ő pénzén varrták, - azon a deresen, melyet az ő pénzén vettek, vereti meg az általa fizetett szolgabíró, - kérdem uraim, van-e még több ilyen ország?

Az öreg eltáltotta a száját.

- Uraim, midőn az úristen számot vet velünk, nem hiszem, hogy mentségül elfogadja, ha mi erre a vastag könyvre hivatkozunk, melyet Verbőczy ugyan megírt, hanem hogy a más világon mit kapott érte, - bizony nem tudom én.

Az öreg még mindig hallgat.

- Nem tagadom - folytatá amaz - szeretem úri jó dolgomat...

- Meghiszem, magam is cserélnék! - véli az öreg.

- De hogy minden falat kenyérnél eszembe jusson a véres verejték, mellyel ezt jobbágyom kitúrta a földből, - megvallom, kevés gusztusom van hozzá, hogy jó ízűn egyem. Termésének tizedét elviszi a pap, kilencedik részét az uraságnak adja, nem tudom hogy a nyolcadrész elég lesz-e azért, mit nála a katona megeszik, pedig az ajtó előtt áll a jegyző, tanító, kanász, pásztor, csősz, és a porcióskönyv, hát ennyire hányadrész lesz elég? és ha már a megszedett fának gyümölcse nem marad, katonának fogják egyetlen fiát, hogy örökre strázsálja az urat, hogy fáradságának gyümölcsét békén elkölthesse és ha az éjnek éjszakáján kívül meg nem veszi a hideg, fölnézhet a magas égre, hol az isten lakik, csakhogy még tán nem tanult annyit, hogy kiszámíthatná, milyen messze esik tőle az ég s az ő fohászkodása vajjon elér-e odáig?

Nem t'om én, mi lelte a mi emberünket, egy szót sem szólt, hanem mintha haza gondolna kedves élete párjára, mintegy utalni akarván: no asszony, ha olyan jó beszélőd van, felelj ennek, ez tud ám kérdezni!

No, de ha más is úgy járt, csakhogy azt nem tudták még megmondani, miképp segítsenek a paraszton? mert hiába, bár mennyire megindult is a hallgatóság, de volt egy bökkenő, tudniillik egyiknek egy kecskéje volt, a másiknak pedig egy káposztás kertje, s a kecskés bár azt gondolta, hogy az ő kecskéjének múlhatatlanul jól kell lakni, - a másik ismét káposztájára gondolván, azt rémítőn féltette.

Ez volt kezdete az érdekharcnak, s aztán az emberek lettek fehér és fekete tollasok, fehér és vörös pántlikások, konzervatívek és liberálisok, igazabban Kubinszkyak és Pecsovicsok, és a nemes embernek könnyebben esett, ha egymást jól megverhette, mert amint aztán adott az egyik, azt hitte, hogy nem ingyen adta, míg a másik ismét azt hitte, hogy véren vette.

Most már távolabb estünk az eseményektől, és látjuk tisztán, hogy az a kis verekedés nem volt ám annyira nemzetölő, mint hitték, azért, hogy két részre álltunk, még nem repedt meg a nemzetnek szíve, mert, uraim, jó volt az úgy, nincsen olyan malom, hol egy kővel őrletnének, az egyik forog, mégpedig igen sebesen, míg a másik éppen nem mozdul, s mennél jobban fölvágta a követ a molnár, annál apróbbra töri a búzaszemet.

Megadta magát a közönség, egyes csapatokra szakadt a tömeg, a gróf sorra járta őket, s a kurta nemesnek jól esett egy kézszorítás a méltóságos gróftól, ki nem elégedett meg egy jó nappal, hanem egy-egy tréfával ereszkedék le mindenkinek eszéhez, s míg egyik kézzel a méltóságos gróffal fogóztak össze, a másikat, mondja a gróf, nyújtsuk odább, a jobbágynak is.

Rég megmondták, hogy többet ér egy rőf kolbász száz rőf ígéretnél, - azért nem csoda, hogy a grófnak erőltetés nélküli előzékenysége százakat nyert meg. Szja! A Krisztus isten fia volt, mégis el kelle magát szánni, hogy a földre jöjjön prédikálni, - így aztán mégis jobban hittek neki.

Hátra volt még a legjava, hogy a gyermek a sok bába között el ne vesszen, tehát a tanácskozmányban elhatározák, hogy Szántay Sándor a pártnak nevében készítsen egy utasítást a jövő országgyűlésre, mit annak idejében a megye közönsége magáévá tegyen.

- Jól van bíz az! - mondja valamennyi, szintén megörülvén, hogy saját agyát nem kelle kaparnia, mert ez a jó magyar ember, mint a daru, elmegy ezer mérföldre is, ha vezetője van, de anélkül, tudja isten, nem bír megmozdulni.

- Uramöcsém! - mondja aztán valaki, félre híván Szántay Sándort, - csak a papi jószágokat tegye legelső helyre, se fiúk, se leányuk, minek nekik annyi?

- Hát azok miből éljenek, kedves urambátyám?

- Soha se búsuljon, uramöcsém, csak mi élhessünk, megélnek azok, credat mihi.

- Hát nem elég kolduló barát van?

- Azokat meg el kell törölni!

- Igen, de helyettük koldusok lesznek amazok.

- No hát csak a felét először, édes öcsém, elöljáróban az is elég lesz, hanem ennyit legalább!

- Így gondoltam én is! - mondja Sándor, lerázván őt s karját odaengedvén egy esperes úrnak.

- Kedves spektabilis, alig vártam, hogy magával egyedül lehessek.

- Tessék parancsolni.

- Tudom, hogy ezer most az aggsága, hanem mégis emlékezetébe hozom, hogy azok a szegény falusi papok ne legyenek kénytelenek eke után járni, a községek viselnék el a megmunkálás terhét, - ennyi, úgy hiszem, nem lesz sok a mennyei üdvösségért, mennyire rávezeti őket az ember.

- Nem fogom elfeledni! - mondja Sándor ettől is búcsút vevén, mire már a harmadik is ott van.

- Amice, Sándor! - mondja ez is - már látom, hogy a paraszton is segíteni kell, hanem barátom az okos ember úgy intézi a dolgot, hogy az üres helyre mindig tesz valamit, - a só árát ki ne feledd, mert már alig győzi az ember a sok birkát, pedig a tenyerét csak nem nyalathatja vele, elég van Máramarosban, lármázni kell, - majd csak alább adják.

Ez is elvégezte mondani valóját. Most jön a negyedik.

- Bizony, kedves barátom, akármint hányom-vetem az eszemet, mondja valaki - én szívesen engednék a jobbágyoknak valamit, hanem most nem lehet, jövőre bizonyosan magam fogom sürgetni, hanem addig a papi-tizedből csípjünk el valamit, - aztán a vármegyén inkább én előhozom, hogy a veréb- és varjúfej restanciát engedje el a megye, hanem magunkat most még kímélnünk kell, barátom! egyszerre nem megy, a jó példát várjuk be.

Íme, milyen bőkezű ez az úr máséból.

Végre jön a nagy csézás is, - Sándor kézre veszi.

- Öcsém! vigyázz, hogy nagyon mélyre ne ereszd a kapát, a nemességnek sírját ásod, - ha nem tudod, mennyi elég, - ha mi adunk, nekünk majd senki sem ád.

- Azt mondja meg előbb, spektábilis, - akar adni valamit?

- Valamit én is csak engedek, eddig is kíméltem, ahol csak lehetett, mindig a saját csézámba fogattam, ott sem kopott a paraszté!

- Spektábilis, bizony jó ember, tán még mást is adott?

- Bíz én borravalót is adtam mindig a forspontosnak.

- Abban nem is kételkedem, hanem ezután még nagyobb bőkezűséget várunk.

- Csak nem kívánja, amice, hogy porciót fizessek a paraszt helyett?

- Hát volt, aki ezt kívánta?

- Nem volt bíz senki, hanem hát mit akar uramöcsém?

- Változtatni a jobbágyok sorsán.

- Azt akarom én is, mégpedig úgy, hogy a füst-pénzt ezután ne váltóban adják, hanem pengőben, mért barátom, ha mi a parasztnak a kis ujjunkat adjuk, az egész kezünket kéri! Öcsém, ezt én mondom, ki húsz esztendeig voltam főbíró, s a parasztot jól ösmerem, mégpedig úgy, hogy egy szálig mind gazember!

Ennyi érdek közt kelle megkezdeni a legelső lépést a haladásra, és én nagyon sajnálnám, ha valaki e vonásokat vastagoknak vélné. Azonban sokkal inkább szeretem a magyar nemességet, minthogy eltagadni akarhatnám, hogy amint jogból legtöbbet bírt, úgy abból annyit, adott másnak, minőre példa még nincsen.

Szántay menekülni kívánt a nagy teremből, s az ajtónál egy magas homlokú, szelíd arcvonású férfival kapaszkodék össze.

- Valahára veled lehetek, édes druszám! - mondja Sándort átölelvén amaz.

- Ma kibeszélgessük magunkat, - s nekem el fogod mondani becsületes öreg apád végnapjait! Tudod, apámként tisztelém az öreget, kit hamar, - nagyon hamar elvitt a végzet.

- Barátom! megölte az 1809-iki szégyennek fájdalma.

- Ne hidd, hogy szégyen volt! - mondja ünnepélyes hangon amaz, - az isten ránk mérte e csapást, mely éppen azért nem csapás, mert ki volt mérve! Egykor megszólamlik az én lelkem, és megvigasztallak benneteket. Hanem azt mondom, ha már nem folyhatott ki vérünk a harcmezőn, mutassuk meg, hogy ha megmaradt, nem veszett kárba, hódítsunk meg itthon nyolc millió jobbágyot, - tegyük szabaddá.

- Hát nem kezdtük meg mi a harcot? - kérdi Sándor.

- Adjon erőt a magyarok istene a nehéz munkához.

- Nehéz, mert magunkat kell legyőzni, - mondja a másik - hanem éppen azért hiszem, hogy mégis csak győzünk, a magyarnál csak magyar lehet erősebb, - még megölni is csak maga tudná magát.

- Élni fogunk, mert élni akarunk! - mondja Szántay lelkesülten, mire a másik ihlettel mondá:

"Adja isten, hogy a magyart
A fél világ uralja,
Vérrel szerzett szabadsága
Soha kárát ne vallja."

Az utóbbi versszaknál egy ösmerős hölgyalak közeledik felénk egy fiatal huszártiszt karján. A pár úgy látszik figyelt, a hölgy a házinő, - szemében a benső megelégedés bájával, - a másik, egy heves vérű fiatal katona, kinek izgékony lelke, úgy látszik tápot keres. A versszak megkapá figyelmét, - a hölgyhöz fordulva mondja:

- Tehát itt beszélnek még magyarul?

- Igen érthetően! - válaszolt a hölgy.

- És saját gondolatait beszéli ez ember? - kérdi a beszélgetők felé mutatva.

- Bár ösmerné a gróf azt az embert!

- Neve?

- Kisfaludy Sándor.

- Bemutat a grófné?

- A legnagyobb örömmel! - viszonzá az úrhölgy, és a beszélgetőkhöz érve, a huszárt ez, akkor még ösmeretlen néven, mutatá be: kapitány, gróf Széchenyi István!

Ha a borostyánkoszorú gyémántokból volna, rég megvették volna a gazdagok, és fejükön csillogna, mi maradt volna az érdemnek, hogy megkoszorúzzák vele?

Elszalad az idő, nyoma alatt elvásik az ember, s meghorpasztja azt a sírdombot is, melyet jó akaratból tán magasabbra hányt fölötte a sírásó, hogy a kegyelet még néhány évig meglelje az embernek fekhelyét, mit utóbb addig áztat a vihar, és addig fú meg a szél, hogy simára lapul a föld színével, s utóbb keresni is haszontalan munka.

Megjelent tán álmaidban az éjfélnek szelleme, - és sápadt arcának rémes emlékezete végórádig elkísér, mert egy álmodat elrontá? Kisfaludy Sándor élő prófétaként riasztá föl e nemzetet, melynek megmutatá a múltnak tükrét, hogy sírja ki minden könnyét, és ösztönözze egy új életre, melyet megsiratni ne legyen több könnye, - s íme, a sümegi temetőnek árkai közt nem bírt e nemzet egy akkora kis követ leásatni, mennyit egy hold föld végébe határjelnek csináltat a gazda.⁵

Emlékekké énekelte a zalai hegyeket, melyekről egyetlen darab kő elég volna emlékjelül, ha akadna egy irgalmas magyar, ki szüret után kocsija végébe fölemelne egyet.

Nem esküszöm arra, hogy egetverők lettek volna dalai, de elég, ha fölvitt bennünket az ősök elhagyott fészkébe, s megmutatá, honnét néztek apáink e honra! - Melyik tudott lejönni a magasból, hogy egy szent érzelem le nem kísérte volna onnét?

Midőn e nemzetnek nyelve kiszorult a pusztára, s prófétája még nem volt, kezébe vette lantját egy ember, ki nem akart senkit az ígéret hegyére vinni, mint Mózest az isten, hanem ihletett szavakkal apáinkról danolt, - s e nemzet mohón hallgatta a regéket, mint a mesét a gyermek, ki nem bír az éjfél órájában is elaludni, hogy még odább hallja a király három fiát.

Ösmerjétek meg, hogy regéi egy korszakot töltének be, ő Széchenyinek az volt, ami Krisztusnak Szent János, és oly édesen hallgatá szavait a nemzet, hogy sírja szélén sem ért rá meghalni.

Szórjatok rám követ, - azt viszem el majd Kisfaludy sírjához, emléknek az is jó, - némelyiteknek szíve is közte lesz, tán az idő ottan meglágyítja.

Könnyű a száraz ágat lángra lobbantani, Széchenyi belemerült a regék édes-bús emlékeibe, a szent fájdalom megjárta lelkét, s míg a költő szavai ábrándos lelkesüléssel beszélék a múltat, kezdé érezni az ösztönt, mely ragadja, mint Hamletet apjának szelleme, és hogy többé visszanéznie nem lehet! Utána az éj, s előtte egy vékony sugár, s azt is csak az ő éles szeme látja.

- Mért vagy oly vékony, reményem sugára? - kérdi önmagában a tűnődő lélek, míg utóbb az értelem súgja meg neki, hogy a hirtelen fényártól is megvakulhat az ember.

- Tehát lassan, lassan! - felel meg önmagának az újjászületés percében, és ez lőn a jelszó, mit igazán csak a próféta értett.

Vége szakadt a legszebb regék egyikének s a társaság a bűvöletben néma maradt, mintha a lélekben visszamaradt képeknek elsikálódását féltené mindegyik azonban jött a házi úr, s az új jelenség ébreszté fel őket,

- Minden jól megyen, - kezdé a szót a háziúr, - egykor talán mégis célhoz érünk.

Széchenyi már ekkor körüljárt, lelkében az első láng szaladt szét, s a fogékony elem szikrái pattogtak. Lelkesültsége kigyúlt arcában, szikrázó szemeinek látása prófétaivá lőn, s a mell szűknek érzé a katonai ruhát, hogy a kiszabott feszesség kötve tartsa, végre hangos lépéssel a háziúr előtt megáll.

- Barátom! - mondja heves izgatottsággal - mondd meg nekem, mi a következése, ha az ember valakire váratlanul egy nagyot kiált?

- Azt hiszem, a gyönge összerogyik, az erős fölriad.

- És ha aztán az erős fölriadt? - kérdi újra.

- Akkor, édes barátom, ha te félénk vagy, megkergetnek, ha pedig bátran megállsz, megkérdeznek, mit akarsz, hogy ilyen lármát csapsz!

- És ezt hiszed? - kérdi megint.

- Semmit sem kételkedem.

- Jó, - mondja aztán némi elmerülés közben, - magam is ezt hiszem és meg is próbálom, - mondja némi készülődési körülnézéssel.

- Már menni akar a gróf? - kérdi Kisfaludy.

- Megyek, hanem a regéket nem feledem el.

- Hízeleg a gróf.

- Arra most éppen nem vagyok hajlandó, - annyira meglepett az igazmondás vágya, hogy szinte félek, megütöm a fejem.

- Ne szólj nyelvem, mondja a másik.

- Sőt igen sokat szeretnék beszélni.

- De miről?

- Nyelvünkről, uram, - az a legelső, hogy megértsük egymást.

- Hol? - kérdi a grófnő.

- Pozsonyban, asszonyom! - mondja meghajtva magát.

- Ott lesz az ezred? - volt az újabb kérdés.

- Azt hiszem, ott alig marad dolga a kapitánynak, s annál több Széchenyi Istvánnak.

Ezzel búcsút vőn, s az elvbarátok érteni kezdék egymást, - a távozó grófnak eszméje a legszükségesebb kérdésre utalt, s annak idejében meglátjuk, mint váltá be a szót.

Az életben mindig találkozának nyughatatlan emberek, kiknek egyike például, nem tudott megférni Európában, Ázsiában, Afrikában, - kurta volt néki a három világrész, hogy kinyújtózhassék benne, neki ment a tengernek, - s bár ezeren mondák neki, hogy beleveszekedik, hiába, nincs nyugalma, - hajóra ül, és föltalálja Amerikát.

Szemközt állni a kicsinyhitűnek részvétlenségével, a hatalmasok haragjával, az érdekek szűkmarkúságával, a barátok szánalmával, a rokonkeblek óvakodásaival, csak azért, hogy egy hitre tanítsuk meg őket, oda lángoló érzelem kell, hogy a zivatar ki ne olthassa, mielőtt a szikrát föllobbantotta.

Széchenyi ezért volt próféta, valamint Krisztus azért isten fia, mert előre tudta, és elszánta magát, hogy egy zsidó leköpje.

De hagyjuk a dolgokat utaikon menni, térjünk személyeinkhez.

Végre Szántay a grófnak családi dolgaira vonatkozólag beszélgetvén néhány órát, ismét hazafelé hajtatott, hogy még követválasztás előtt utasítást csináljon mindazon dolgokra, melyek a napi életből orvoslást kívántak.

Alig hagyák el a várost, Jolánt, a kedves nőt, az álom lepé meg, férjét pedig megszállták a gondok, érezvén a súlyt, mely a teendők terhéből ránehezedett. A tegnapi napnak zavart gondolataiból tárgyat halászni nem a legháládatosabb munka, nincs más mód tehát, mint kimenekülni a megyei város falai közül, és megnézni a külső világban, hogy mi volna a legkiáltóbb szükség? hisz majd ád tárgyat az élet.

Az út döcögősebb lett, s a kis menyecskének álmát felzökkenté az irgalmatlan kerékvágás.

- Még messze vagyunk-e? - kérdé férjétől.

- Félóra alatt otthon lennénk, ha az út oly irgalmatlan rossz nem volna.

- Tehát mért ilyen rossz?

- Kedves feleségem, bizony nem panaszolkodhatunk érte, ha egy árva fillért nem adunk azért, hogy megcsinálják.

- Úgy, édes öregem, - okoskodék a nő - hát ha jó úton akartok járni, mért nem fizettek is hozzá?

- Nem is véled, kedves feleségem, minő nehéz követ feszegetsz, és de sok tekintetes úr töri ki a nyakát addig, míg azt belátja, amit te most mondál nekem.

Jolán elhallgatott, Sándor pedig magában megmosolygá, hogy az élet mint tolja elébe az anyagot, csak utána kell nyúlni, s e gondolatmenetben szinte megnyugasztalá magát, hogy az élet még több anyagot fog szolgáltatni neki.

Ekkor vette észre az uradalmi ispánt, ki sebesen lovagolt feléje, s megállítván a kocsit, nehogy a kocsis tanúja legyen szavainak, diákul mondá el, mi történt otthon néhány óranegyeddel előbb, s most legjobbkor jön még a tüzet eloltani.

Sándor mélyen megilletődött, azért a kocsisnak meghagyá, hogy eressze meg az ostort, mire a négy ló rövid időn haza robogott.

Jolán a beteg nőhöz rohant, kit éppen a legszánandóbb állapotban talált, az ügyefogyott sok vénasszony közt.

Éppen akkor ért oda, midőn a sok nénémasszony még azt is kommendálta, hogy az ajtó sarkába szeget kell ütni, attól majd meggyógyul. Ilyen esetlenségek közt egy józan ész hatalmas segítség. Jolán tehát rögtön az uradalmi orvosért küldött el, ki nem késett a betegágyhoz jönni.

Pista az ágy végénél állt, szótlan arcáról nem bírt lehalaványulni a napégette szín, - nem látszik arcán a szenvedés, mint nem látja a gyermek a vízszínén a kődobás helyét, - s véli, hogy lecsendesült a víz tükre, hanem arra nem gondol, hogy a kő a víz fenekét nyomja.

Ott áll az izmos paraszt, - széles vállaira fölfér egy pár mázsa, ökleivel megdöngethetné a várkaput, - tehát hova furakodhatnék benne a fájdalom?

Ne bántsd! ne bántsd! - én sem hiszem, hogy megőrüljön, agyvelejének rostjait nem marcangolta még át a szenvedély, de éppen azért van benn annyi érzelem, mint a tigrisben, melynek kölykeit ha bántod, nem kérdi tőled, kihez legyen szerencséje? hanem széttép, s nem lesz ember, ki tested rongyaiban rád ismerjen! Ne bántsd! ne bántsd az alvó oroszlánt, nem elég, ha barlangjába törtél, és hű társát rángatod ki fekhelyéből, ne figyelmeztesd arra, hogy állatnak nézed, mert higgy nekem, rossz szolgálatot tenne magának az az állatszelídítő, ki vadjaival elhitetné, hogy nálánál a vadak erősebbek.

Hadd csendesüljön le vére, mely erősen lökődik ahhoz a véredényhez, melyet magatok számára szívnek kereszteltetek, hanem azt hiszitek, hogy másnál csak egy húscsomó, melyet, ha valamikor boncolni fognának, baltával kellene szétütni.

Mélyebb az a fájdalom, mely szóhoz nem jut, mint az a kis csetepaté, melyért magunkféle ember illedelemből öli meg a másikat, ha kedvez a szerencse.

Örzsének állapotában előáll az a keserves pillanat, mit az orvosok nyelvén krízisnek neveznek, vagy magyarabban szólva, a beteg élet-halál közt volt. Ha az elválást és megemlékezést ki nem találták volna, fölfordulna az ember, s üres helyét kifoltoznák egy más emberrel, ki tán éppen úgy sírna vagy nevetne, mint a másik, de az emberek itt is önzők, minthogy ezt vagy amazt nagyon szerették, - talán szebb is volt valamivel, mint a másik, nem is veszekedett minden csekélységért, - már most nekik nem tetszik, hogy a sors elhívja magával oda, hova sok jót, rosszat elvitt, anélkül, hogy tekintetbe vette volna a csendes könnyeket, vagy keserves ordításokat, melyek útját kívánták állni.

Jolán szemeiből is megeredtek a könnyek, de a lelkiismeretes orvos csendre inté a körülállókat, mert a válság órája elmúlt, és a szenvedő egy nyugalmas álomra szenderült, - egy derültebb tekintettel adván tudtul, hogy a veszély elmúlt, és csak akkor szűntek meg a zokogástól.

Szántay magához hivatá Pistát, ki mindeddig úgy állt az ágyvégnél, mint egy leásott oszlop, melyről csak e fölírás hiányzik ez egy élő fájdalom!

- Tekintetes uram! - szólamlék meg végre a panaszos ember.

- Szólj, Pista, mit kívánsz? - kérdi tőle Sándor.

- Ne haragudjék meg, tekintetes uram, ha sok jóvoltát nem tudom megköszönni.

- Ne ott kezdd, Pista! ha valamit mondani akarsz, mert ha megköszönnél valamit, nekem is eszembe találna jutni, hogy tán több jóval is lehettem volna embertársaim iránt.

- Csak még egy jó tanácsot adjon, tekintetes uram.

- Hisz Örzse már veszélyen kívül van, az orvos azt mondja.

- Magam is azt hiszem, tekintetes uram, - de hát ez a fájdalom?

- Ezt a fájdalmat elfeleded, úgy, hogy még az istennek se jusson eszébe.

- Üldözött vad leszek én itt, hol az elkerült baj is megkeres, és utamat állja.

- Tűrni fogsz, édes Pistám!

- Tűrni, - tekintetes uram, - még egyszer ilyent? ma csak gondot viselt rám az isten, - de ha máskor is ilyen napra virradnék: nem t'om hogyan érném meg az éjszakai álmot.

- Pista, ne feledd, hogy két fiad van, az isten számon kéri cselekedetedet.

- Jól mondja, tens uram, de hát nem lenne jobb, ha én messzebb mennék innét? - mondja Pista, miközben a plenipotenciárius úr lépett be.

- Hová akarsz menni ez a paraszt? - kérdi a belépő plenipotenciás.

- Nagyságos uram! megkövetem, tán nem vétek szómmal, - mondja Pista - költözködni szeretnék innét.

- Majd ha lelked kibújsz a szádon, elmégysz paradicsom, - de addig itt fogsz kaszálni, kapálni, vagy ha nem tetszik, fölakasztod magad, - mars! - Végzé be a házsártos úr, mire Pista hallgatott, Sándor pedig halaványabb lett a falnál.

Az élet, úgy látszik, hangosan kezdé fájdalmait kiabálni, és mielőtt a váratlan vendég szóhoz jutna, Sándor egy eszmét monda ki: Szabad költözködés!

Míg a plenipotenciás úr dühöngve járt-kelt a szobában, sőt a mellékszobába is átlépdelt Pista, és lassú hangon kérdé Sándort.

- Tekintetes uram, hát csak nem mehetek el én innen mindjárt?

- Ha embert nem állítasz magad helyett a telekre, - lehetetlen.

- Hol kapok, tekintetes uram, mikor ennek a pokolhagyásnak a híre megszaladta már az országot, s a ki itt van, az is a szomszédba futna.

- Tűrnöd kell, míg valakit kapunk, - mondja Sándor aggódva, mi közben az uradalmi ügyvéd is jött, s a teljhatalmúval érintkezni akart.

- Ez a gazembernek szökni akarsz! - mondja neki Klein úr.

- Vasba fogjuk verni! - felel az ügyvéd hidegen - mert míg helyettese nincsen, addig nem mehet el, aztán úgy is példát kell adni ennek a sok élhetetlen parasztnak.

- Hát fogsz meg! - mondja Klein úr.

- Amint nagysád parancsolja - hagyá helybe az ügyvéd minden megilletődés nélkül. Körülnézvén, hogy nincs-e közel egy hajdú, ki a parancsot mindjárt végre hajtja, azonban Klein úr súgva kérdi németül az ügyvédet.

- Nem fogunk miatta pörbe keveredni?

- Az úriszék a bírája, s annak végzéséért jótállok én.

- Igen, de ha valami ügyes prókátora akad?

- Nagyságos uram, - nálunk a paraszt nem választhat ügyvédet, - s ha akarja nagyságos úr, még nyársba húzathatja.

- Tehát így vagyunk? - kérdi Klein úr gúnymosollyal közeledve Pista felé, Sándor azonban közibük állt:

- Nagyságos uram! a teleknek nem szabad üresen maradni, az igaz, s minthogy nem akarom, hogy méltóságos uraságunknak kára legyen, de azt sem, hogy egy védtelen ember az úriszék elébe kerüljön, hát leteszem fölügyelői hivatalomat és én leszek jobbágy, legalább ha védelemre lesz szükségem, prókátorom is lesz.

- Tréfálni méltóztatik? - mondja az ügyvéd Klein úr helyett, ki még mindig azon válságos pillanatban volt hogy a guta végképp meg fogja-e ütni, vagy csak az egyik felét.

- Annyira nem, hogy szintén rögtön kérem ez embernek elbocsátó levelét kiadatni, - amit ha ügyvéd úr megtagad, rögtön a nádorhoz fogom följelenteni, s remélem, hogy a helytartótanács emberibb ítéletet fog hozni, mint az úriszék!

- Rögtön ki fogom adni! - mondja hebegve az ügyvéd.

Klein minden szó nélkül ment el, - Sándor gondolatokba merült, látta azt a nyomorú helyzetet, melyben százak sorsa egy vadállat önkényétől függ, s az kínozhatja, nyomorgathatja őket, anélkül, hogy egyéb pártfogójuk volna, mint az úristen, ki ugyan kegyes pártfogó, hanem nincsen rá példa, hogy az úriszéken, mint valamely alpörösi védelmező jelent volna meg.

Tehát itt van ismét az élet, mely az adatok halmazát a szemlélődőnek megmutatja, s egy nemzet végzetes útján viszen végcélja felé, legyen az jó vagy balszerencse.

Néhány nap telt el a történtek után. Örzse föllábadozott, a kényúr is megröstellte a dolgot, s nem szólt a dolog felől. Sándor is inkább rájok akart riasztani, bár elkeseredett lelkében nem irtózott volna egy gondolattól, hogy jobbággyá legyen, és csak a következő körülmény adott más utat a dolgok kezdetének.

Mondom néhány nap múlva Sándor behivatta Pistát.

- Pista! - szólítja meg őt - itt az ideje, nyilatkozzál, el akarsz-e menni? - Az ember szótalan maradt, arcán a bánat ül kinn, s e némaság küzdelme majdnem felelet volt, mire Sándor újra megkérdezé.

- No hát nem gondolkoztál?

- Dehogy nem gondolkoztam, tekintetes uram! - fohászkodik amaz.

- Nos!

- Csak azt gondoltam - mondja amaz - hogy nagy bánat ez egymagamnak, ami engemet nyom.

- Hisz magad kívánkoztál el a határból!

- Bolond ésszel cselekedtem, tekintetes uram, még csak most látom!

- Hát nem akarsz elmenni?

- Akarást tán csak elmennék, - de más a baj!

- No, ugyan mi lehetne az a szörnyű nagy baj, mely akadályozhatna?

- Mondanám is, nem is! - talán furcsának is gondolná tekintetes uram!

- Pista! én ösmerem állapotodat és ahhoz mérem magamat, azért mondd meg, tán pénzre van szükséged? hát mért nem szólsz?

- Tekintetes uram, míg én ép kézzel-lábbal vagyok, addig kenyerem csak akad, hanem tudja tekintetes uram, még a jó kutyától is nehezen válik el az ember, hát még a szülőföldjétől! Azért csak megmondom, tens uram, akárhogy hányom-vetem az eszemet, én ettől a helytől, ha vérig kínoznak is, - nem bánom - de nem tudok megválni!

Nem! nem! uraim, - közönséges szó ez eszmének kifejezésére nem elég, és nem vétek, ha a költő szavait segítségül veszem.

E kívül nincsen számodra hely
Áldjon vagy verjen...