Elpazarlott erő, de mégiscsak erő.

Ne feledkezzünk meg a majorescoról, kit az eljegyzés óta nem láttunk, de van okunk hinni, hogy fogadását meg fogja tartani, sok embernek meglévén az a rossz tulajdonsága, hogy csak mérgében fogad valamit, és azt meg is tartja.

Ez időben Bécsben Magyarországról csak annyit tudtak, mint valami indiai tartományról, melyből koronkint, éppen mint Indiából, előkerült valaki, hozván magával egy pár zacskó kincset, arról azonban senki sem emlékezett, hogy azt haza vitte volna.

A posta minden héten egyszer indult Magyarországba s onnét Bécsbe, s ha tán valaha valaki egyetlenegy levelet írt oda, vagy kapott egyet vissza, házról-házra járt a levéllel, mint valami csodával, hogy az messze országból jött.

A Duna végig nyújtózkodott ágyában, nem hozott, nem vitt semmit, és csak a részeg ember törte rajt az eszét, hogyha borrá válnék, eleget ihatnék belőle, s még mindig maradna annyi, mennyi a dunai molnároknak elég, s a felső vidéki deszkát elviszi.

Amely magyar ember rávetette fejét, hogy a nagy városba meginduljon, egy hónappal előbb kovácsot, bognárt az udvarba parancsolt, hogy a födeles kocsit végig tapogassák. Az atyafiság hivatalos volt az utolsó napokra, a gazda megírta a végrendeletet, elmondván benne, hogy most ép ésszel, józan elmével fog a munkához, melyet az emberi kötelesség parancsol, - és isten bölcs gondolata szerint ki lévén mérve ez a hosszú utazás, nem tudja, mi éri, azért nyugodt lélekkel ezt és ezt rendeli.

Az atyafiságtól egyenkint elbúcsúzik, mindeniknek megmondja tenni valóját, az egyiknek, hogy a gyerekeknek viselje a gondját, a másiknak, hogy a csikók után lásson, a harmadiknak szép szó közben is összeszidja az áldóját, ha mindent helyén nem talál, a negyediknek végre azt mondja, te vagy a vénebbik, magadnak is lehet eszed.

Ilyen aprólékos, és három napig egy folytában osztogatott tanácsok és fenyegetések után útra öltözötten még egyszer megnézi az útikocsit, melynek bakjára egy éléskamara, fölibe pedig egy szakácsné van felkötve, - még egyszer körülnéz, mi közben aztán kinn hadonászó kezét elkapja egy cseléd, a másikat meg másik, és így álló egy óráig várnia kell, hogy amit az egyik már megcsókolt, a másik legalább is megszorongassa.

Ekkor behelyezkedik a födelesbe, lábaihoz egy pincetokot helyeznek, a hajdú kinéz az utcára, hogy vénasszony, juh vagy sertéscsapat szemközt ne jöjjön, mert az már rossz jel lenne, azért midőn ezen elővigyázat után a hajdú int, - az otthon maradtak keserves ordítása után megindul az útra.

Nem kívánom, hogy kegyetek hasonló módon legyenek meghurcolva, hanem azért méltóztassanak engem követni egész Bécsig, legalább tapasztalni fogják, hogy olcsóbb utazás nincsen, mintha az ember így regényíróval utazik.

A majoresco még mindig nőtelen ember.

Sokkal mélyebben érzé a kiszámítatlan sérelmet, minthogy azt egy más összeköttetéssel megbosszulhatónak gondolta volna, hozzájárulván, hogy ő adós volt még testvérének, tehát azt le kelle fizetnie.

Itt azt a fogadást érté, melyről még önök emlékezni fognak, midőn testvérével való találkozása után magában dörmögé: a család szaporodik, gondom lesz, hogy a majorátusból ne sokat örököljenek.

Szóról szóra tudta a leckét a bátya, s abból egy szót nem változtatva mondá el az életnek, minden kigondolható módot elkövetvén arra, hogy a pénz ne legyen egyéb, mint szemét, melyet midőn szétszórt, csak annyira figyelt, hogy a világ lássa, hogy ő szórja azt, és nem más!

Megvette az *...i palotát, s midőn az ösmerős barátok négy szem közt és bizalmasan meg akarák súgni, hogy a palota ugyan gyönyörű, hanem méregdrága - kimutatott az ablakon, hogy éppen most kezdenek a munkások...

- Az új berendezéshez? - kapott a szóba a jó barát.

- Hogyan érted azt a rendezést? - kérdi ismét ő.

- Na, amint szokás, a belső vakolatot levakartatod, félévig szellőzteted, hogy a boldogult herceg ibolyaillatának még a legkisebb párája is elgőzölögjön.

- Jót állok, hogy annak egy fészke sem marad érintetlenül...

- Képzelem, hogy ez a sok szájtátó mennyire fog azon bámulni, ha a márványozat kíméletlenül le lesz verve.

- Gondolod?

- Csak egyszer híre futamodjék ennek, holott a herceg csak a múlt évben rakatta föl az utolsó aranyozást, tehát a tréfa igen érdekes lesz, legalább a bécsiek beszélhetnek róla egy hónapig.

- Pedig én azt szeretném, ha tovább beszélnének.

- Mondok egy jó tervet! - szól a jó barát.

- Hadd hallom!

- Meszeltesd feketére.

- Én annál jobbat gondoltam, - mondja a majoresco, - az ablakhoz húzván a beszélgetőt, kinek szemközt állt.

- Valóban! - na arra kíváncsi vagyok, - mivel fogod meglepni a bécsieket.

- Nézd, barátom, - mondja a kíváncsinak az átellenben levő palotára mutatva, - a napszámosok igen iparkodnak, a palota harmadnapra földig le lesz hordva.

A jó barát szívesen hanyatt vágta volna magát, ha a roppant újdonságnak érdeke meg nem kapaszkodik benne, de midőn abban az időben a hír még nem ment mindennap kinyomtatás alá, hanem közönséges pletyka által terjedt csak, a hírhordó ember nem tartozott végképp a megvetettek közé, sőt ellenkezőleg egy ilyen jó fecsegő előtt néha még szokatlan órákban is nyitva állt az ajtó.

Ugyanebben az időben történt meg egy még nagyobb városban, hogy egy hazánkfia valami híres lókupeccel találkozott, ki egy szép állatot árult.

- Az árát ennek a lónak?

- Nem szoktam minden kíváncsit feleletekkel tartani, - mondja az idegen pofók.

- Eladó a ló? - kérdé határozottabb hangon.

- És ha eladó volna? - mondja vigyorogva az előbbeni.

- Akkor árának is kell lenni!

- Igen természetesen, - hanem előbb beszéljünk uram az egyszeregyről, hogy biztos legyek én is, ön is, hányig tud ön elszámlálni az ujján.

- Uram, a ló árát!

- De ha önt kileli a hideg, előre is mondom, hogy én nem vagyok orvos.

- Az árt, hallja ön?

- Ezer font, uram! - mondja a packázó olyan szemmel, mely most a másikat éppen abban az állapotban fogja látni, mikor a földön végig nyújtózkodik.

- Itt van, fogja ön! - mondja hazánkfia, leszámolva az árt, és egy pisztollyal a lovat agyonpuffantotta.

Ezt a történetet beszélték utcán, sörházakban, vendéglőkben és palotákban, hozzátévén mindenkor, hogy ezt egy magyar gavallér tette.

Mielőtt azonban mi is kimondanók ítéletünket, olvasóink türelméért esedezünk, és ámbár meglehet könnyen, hogy ellenkező véleményben leszünk, de részemről legalább megmondom miért, és hogy ez alkalommal mindjárt bolond tettnek nem kiáltom, arra igen nagy okom van, mit azonban a fejezet végén okvetetlenül meg fogok mondani.

Minthogy a majorescot néhány évig egyedül hagytuk, engedjünk meg magunknak egy kis ugrást, s az előbbeni történetecskét helyezzük arra a korra, mikor őt közvetlen elhagytuk, s néhány évet közbeejtvén, keressük föl egyéb helyütt.

Igen sok neme van annak, miképp vesztegetheti el az ember a pénzt, még azt a tréfát teheti, hogy lyukas zseben keresztül potyogatja el az aranyokat.

Majoresconk majdnem ilyenképpen cselekedett, csakhogy a szabónak volt annyi becsülete, hogy a zsebet is jól megvarrta, s így egy fillér sem pottyanhatott ki belőle, tehát ami emberünknek ennél alkalmasabb dolgot kelle keresni.

Elég annyit mondanom, hogy volt Bécsben abban az időben egy vendéglő, hol a kártyával ki lehetett vetni, hogy akinek ma százezer forintja van, reggelre egy fillére se legyen, - s minthogy az ilyen kárvallott ember hasonló állapotban olyan furcsa helyzetbe jő, hogy szinte magát fenyegeti, hogy főbe lövi, gazdag úrnak nagyon mulatságos látni az ilyen komédiát, tehát a majoresco unalomból elment ide is.

Az igaz, hogy az akkori kártyák olyan hosszúk voltak, mint egy instancia, - tehát éppen nem voltak arra alkalmasak, hogy valaki, mint most nem rég is történt, a "halber cvölf"-ben egy figurát lenyeljen, hanem minden ostobaságuk mellett éppen úgy el lehetett rajtuk veszteni a pénzt, mint ma.

A társaság válogatott volt, három, négy szobán keresztül eresztették csak be a vendégeket, kikről az ajtónálló bizonyosan tudta, hogy sok pénzzel jönnek, de a kieresztésnél már kegyesebb volt, mert néha úgy is járt némelyik, hogy amint kilépett, bátran megszólíthatta a legelső embert alamizsnáért.

Grófunk minden szó nélkül lépett be, az ajtók hirtelen föltárultak, s a körülült asztalnál is rögtön jutott hely.

- Álmos vagyok! - mondja unalomtól nagyot nyújtózva, és eltolva magától az odaadott kártyákat.

Az álmosságon nincs mit csodálkozni, mert már reggeli négy óra volt, mikor a jóravaló napszámos már fölkel: és ha éppen a nagy urak megfordítva élnek, szükségképpen nekik ilyenkor már mégis ágyban kellene lenniük.

Azonban a bank nagy halmazra nőtt, - s majdnem azt mondhatná az ember, hogy az aranyat lapátolni lehete, s a bankjegyek közül a nagyobbak csak mint hivatalos vendégek tűrettek el.

A mulatság folyt, a gróf nem bírta már szempilláit ébren tartani, tehát kávét parancsolt és kártyát kért.

Éppen jókor, a szerencseistenasszony nem érzett kedvet egy álmos gavallérral vesződni, azért hátat fordított a grófnak, kit végtére az hozott ki a türelemből, hogy minden pénzét elveszíté, és még ötvenezerrel adós volt a banknak.

- Nem játszom! - mondja türelmetlenül, nem a pénzért, hanem a szerencse bosszantásáért.

- Ah, tréfálsz, - mondja az osztó, - a bank áll, s én szolgálatodra vagyok.

- Nagyon kegyes vagy, - viszonozza - bizony még pénzváltómmá ajánlkozol.

- Mért nem! - mondja amaz nevetve - az ötvenezeren kívül még jócskán lehet palotádra hitelezni.

- Na, - hogy ne legyen alkalmad erre a kilátásra, holnap ledöntetem!

- Az vétek volna! - mondja a másik - erről le foglak beszélni! mert tőled kitelik, - mondja nevetve, s az egész pénzhalmazt az asztal alá söpörte, azt mondván a pincérnek: fiú, - jól mulattunk, - szedd föl, mind a tied! - s ezzel a pillanatnyira megállt majorescoba kapaszkodott.

Utánuk rohant a pajtássereg, és a két cimborának beszédét tovább hallgaták.

- De barátom! - mondja az előbbeni, csak nem teszed azt a tréfát a bécsieknek, hogy palotádat lebontasd?

- Hát te vissza fogod kérni aranyaidat a pincértől?

- Mit gondolsz?

- Jó,... tehát én sem állok el szavamtól, s néhány nap alatt nem lesz egy kődarab ott, melyet megmutathatna valaki abból a házból, melyre te nekem hitelezni akartál.

Ezzel kezet szorítva váltak el, míg az utánuk jövők közül az egyik, ki hihetőleg új vendég volt a fővárosban, kíváncsian kérdi.

- És ez az ember ledönteti palotáját?

- Oly bizonyos, mint hogy mi most együtt beszélgetünk.

- Hisz az a másik egy kis uradalom árát lökte az asztal alá?

- Nincs különben!

- De kik ők?

- Gazdag magyar gavallérok! - jó éjszakát.

Még mindig fölfüggesztjük ítéletünket, s az olvasót szívesen kérjük, legyen türelemmel, és valamiképpen ne gondolja, hogy az osztályoknak egymás elleni gyűlölségét akarnám néhány téglával fölebb építeni, mert embereimnek általában azt a szerepet kívántam adni, melyet az akkori viszonyok szerint mindenkinek választania kellett, mint magyar honpolgárnak, állt légyen az alkotmány sáncain kívül vagy belül.

Amennyiben pedig a jelen fejezet vonalai erősebb vonalakkal vannak rajzolva, azok abból az időből lesznek indokolva, melyből véve vannak, tehát még egyszer is türelem.

A palota tehát másodszor lőn földig rontva, s újra építve, mégpedig oly pazar fénnyel, hogy az elmenő nem hiába fárasztá nyakát, ha óranegyedekig nézett föl a roppant épületre.

Míg a palotát építenék, kísérjük figyelemmel ezt a sajátszerű életet, melyet bársonyfüggönyök zárnak el a nagy világtól, de némi bizonytalan híre mégis kifut a nagy közönségbe, honnét egy óriás bámulás fizeti meg a különcséget, s a hatalmas úr kéjérzettel nyújtózik el pamlagán, hogy a tömeg száját ilyen nagy mozgásba hozta, csakhogy itt megint eszembe jut egy elmondott gondolatom, hogy az ember, ha a nagy istenség hatalmát egy időre bírhatná, táltosokat teremtene, négy lábú, egyszemű embert, de jót tenni nem jutna eszébe.

Eközben lepjünk meg egy csapat fiatalembert, akik között földieink közül szép számmal vannak.

Átkozott kedvük van, a mulatságnak a legnyaktörőbb fajaival töltik az időt, s kik már mindent meguntak, most unalmukban az életpusztítással akarnak új ingert adni.

Egy száraz fejű angol mulattatja a társaságot, - vagy tán inkább magát, s a fiatalúrfiaknak meglehetős kellemetlen példákat ad föl a bátorságnak olyan nemeiből, melyek árva nyelvünk szerint vakmerőségnek is megjárják, de az angol nem tágít, és hogy közönsége számosabb legyen, a gyengéknek békét hagy, s a legbátrabbak rovására akarja magát mulatni.

Végre kifáradnak mind, csak egy barna fickó nem akar elmaradni, s azt mondja:

- Nem szeretem magamat kikérdeztetni apró kérdésekkel, hanem álljon elő egy vakmerőséggel, s ha ön megteszi, egy pillanatra sem késem ugyanazt megtenni.

- Hüm!... dünnyögött az angol, s ha ön a nyakát kitöri?

- Uram, nem a nyakamról akarok beszélni, hanem az ön bátorságáról.

- Jó!... mondja fölemelkedve amaz, és a teremnek egy oldalutcára nyíló ablakra mutatva, - látja ön azt az utcát? - három öl széles.

- Körülbelül annyi!

- Ez a palota az átellenivel egy magasságú, - mindegyiknek lapos teteje van, - nekem mindegy, az ön paripáiból választani, vagy sajátjaimból, ön választhat bátran, - s át fogunk ugratni egyik tetőről a másikra.

- Ha ön akarja, készen vagyok, mondja egykedvűen a barna fiú, s míg közelebb álló barátai le akarák beszélni, az eddig folytatott francia nyelvet elhagyva, magyar nyelven azt mondja: Nem akarom, hogy a magyart gyávának mondják.

E szónál egy huszárkapitány karja után nyúlva, eltávoznak.

Másnap a majoresco termeiben van a fiatal nép, - a férfias bútorzat közt feltűnő szép fegyverek vannak, s valaki a kíváncsiak közül sorba mutogatja azokat, míg a beszéd arról folyt, hogy az ugratás híre a hatóságnak tudtul esvén, az megtiltatott.

Az angol savanyú mosollyal és átható gúnnyal mondá:

- Na, nem tesz semmit.

- De igen is sokat tesz, - mondja a másik vállalkozó, a pisztolyt éppen kezében tartva, és fölhúzván a sárkányt.

- Vigyázzon, - töltve van! - mondja az angol.

- Akár számba vegyem, - mondja a másik, mire az angol is egy másik pisztolyt fölhúzva, a csőt szájába vette, mutatni akarván hasonló hidegvért.

- Ez komédia, - mondja egy harmadik egészen ártatlanul, - hanem el kell sütni.

- Durr!...

A két fegyver egyszerre elsült, az angol halva rogyott össze, míg a másik a sárkányt nézé, melyen a lőpor föllobbant, anélkül, hogy a töltés meggyúlt volna.

- Ezek őrültek! - mondja egyik a gyengébb idegzetűek közül.

- Nem egészen! - felel rá a tegnapi huszártiszt, odamenvén az életben maradotthoz, azt mondván, - elég ebből ennyi, - ezentúl már csakugyan az őrültség következnék! - mondja, s a vakmerő barátot távozásra kéré.

Őt követék a többiek, s néhány negyed alatt a nagy társaságnak egy része a huszártiszttel egyetemben a majoresco testvérénél van összegyülekezve.

- Magunk vagyunk! - szól a huszártiszt, - mit gondoltok, ha az előbbeni dolgok itt ismételtetni fognak, ezek a jó bécsiek mit fognak mondani rólunk?

- Azt, hogy elment az eszünk! - mondja a már egyszer megszólalt fiatalember.

- Jertek haza! - mondja a mi grófunk - otthon, ha bolondot teszünk is, legalább idegen nem látja, - itt már hihetőleg tovább nem vihetjük, legfölebb ismétlésbe esünk, mint bátyám, ki palotáját másodszor bontatja le, s ha ez így megy, a bécsiek megszokják a mi komédiáinkat, melyekre végre is azt mondják, hogy ezek a magyarok egyebet sem tudnak.

Az igazság néha oly nyomást ad, melynek mindenki megadja magát. A föntebbi szavak is, amily váratlanul jöttek, éppen oly jókor, mintha mindenik érezné, hogy az eddig vitt élet éppen oly lármás, mint, egy lovardai mutatvány, melynek ugyan pénzért is akad egy darabig elég nézője, kivált ha a közönségnek megígérik, hogy a társaságnak egyik érdemes tagja olyant ugrik, hogy még a nyakát is kitörheti, - de végtére is vagy megszánják őket, vagy megundorodnak.

- De mit csináljunk otthon? - kérdi egyik nagy későn, tán az innen elcsapott kardalnoknőket lássam megkopott bársonyban a pesti redoute-színházban?

- Csináljunk egy magyar színházat! - mondja az ifjú gróf.

- Jó, - hát nappal hova megyünk?... csak nem ülünk mindig egymás nyakán, - s ha az egyik beteg, a másik rosszkedvű, házról-házra járjunk, hogy kinek van ma kedve tíz-húsz ember lármáját hallgatni? - s aztán akkor is, ha egy pohár víz kell, megvallom, inkább parancsolni szeretek, mint kérni.

- Igazad van!... egy kaszinót alapítunk, - mondja a huszártiszt, - magam is inkább szeretek egy pohár cukros vízért lármát ütni... hanem mi kell még?

- Azt akarnám tudni, hogy abban a magyar színházban kik játszanak?

- Magyar emberek.

- Azok, kiket magyarul csak komédiásoknak hívnak? hisz magyarul még nevük sincsen a boldogtalanoknak!

- Majd nevet is adhatunk, az legkevesebb, - csak ígérjétek meg, hogy lejöttök.

- Barátom, - nekem igen fájós tyúkszemeim vannak, pedig Pesten a trottoir... hohó, most jut eszembe, barátom, hogy is hívják magyarul a trottoirt?

- Nem tudom, - hanem annak is faragunk egy becsületes magyar nevet.

- Jaj, hát még szavakat is most akarunk regrutálni! - Apropos, hát a regrutát hogyan is hívják?

- Vigye el a patvar, majd ahelyett is csinálunk másik szót.

Ez lesz ám még a szörnyűséges konfúzió!... Jaj,... megint egy másik,... hát ezt hogy is mondják?... istenemre, nem kerestem ki a szavakat.

- Szja, barátom, nekünk elölről kell kezdenünk...

- És mit gondolsz, hányadik unokád éri meg, hogy nyelvet csinálj, és azt egy nemzet beszélje is?

- Nem kerül bele tíz esztendő! - mondja a huszártiszt kipirult arccal.

- Lóháton mész, édes barátom, - s kérdezem, ösmered-e embereidet?

- Nagyon,... igen nagyon jól!

- És hiszel bennünk kitartást, akaratot?

- Hiszek!... itt álltok körülöttem,... te egy uradalom árát söpörted az asztal alá, - barátunk egyik háztetőről a másikra akart átugratni, - a harmadik megvett egy drága lovat, s rögtön agyonlőtte! Ilyen dolgokat csak bolond tehet, vagy aki éppen nem talál más tenni valót, - jertek haza, ott ennél óriásibb dolgokat vihettek véghez, s aki néhány nappal előbb pénzét szórta le, a másik, ki a háztetőkről akar ugratni, remélem nem fogja bevallani, hogy egy kis nemzeti becsületért szűkmarkúbb, - s egy kis kitartásért gyávább tudna lenni.

Elnémulának, megint egy nyomását érezvén a leküzdhetetlen igazságnak, s míg a kedélyeket e meglepő és váratlan beszédtárgy izgatá, a huszártiszt fölkelt.

- Én Pozsonyba megyek az országgyűlésre, - mutassátok meg, hogy amit eddig tettetek, jobb tér hiányában elpazarlott erő volt, de mégis erő! Isten veletek!

Értenek engemet azok, kik érteni tudnak és akarnak, - és megnyugszanak, ha mondom, hogy az 1825-ik év óta ez országból sok ember ment külföldre, de világhíres bolondságot többé senki sem követett el.

Tehát arról a sok bolondságról nekem is ez a véleményem.

Menjünk odább.