A nagy szél.

A majoresconak is volt találkozása, s onnét meglehetős izgatott állapotban jött meg. Bizonyos magasabb helyen tudniillik megemlíték neki, hogy az ilyen szeszélyek, mint egy palotának lerontása s újra építése, ismételt esetben nem annyira geniestreich, mint átkozott rossz példa.

Azonban egyúttal meg is lőn vigasztalva.

Valaki rég megszagolta, hogy a majoresco pénzköltése bizonyos irányból indul ki, s ez testvére ellenében keres némi kárpótlást, és nem rosszul volt kigondolva, hogy egy ilyen jó eséssel bíró patakocskát kár volna szerteszét kalandozni engedni, miért nem lehetne neki foglalkozást adni? - hajtson malmot.

Magyarországban az alkotmányos élet ébredésének zaja pártot ébresztett, s ez a párt nem egészen ügyetlenül azt gondolta ki, hogy egy főispán, ki saját zsebébe nyúlni nem röstell, egy pár főispáni ebéddel fél vármegyét lekenyerezhet, - és hogy az illetőnek is érdeke legyen, a fönnforgó viszonyoknál fogva N... megyében az ifjú gróf által kezdeményezett javítások mérlegébe a majorescot ellensúlynak vetni nagyon ügyes és hasznos gondolat volna.

- A gróf itt él!... mondja neki egy befolyásos ember - haza nem tekint - nem is gondolja meg, hogy főuradalmai éppen oly megyébe esnek, hol a reformerek olyan dolgot is feszegetnek, mely egy nagy uradalomra nézve, ha nem is életkérdés, de hatásos.

- Nem foglalkoztam e dolgokkal! - mondja a majoresco.

- De azt csak hallotta a gróf, hogy a jobbágy viszonyok változtatását sürgetik?

- Ez előttem a legújabb hír.

- Pedig igen fontos dolog a grófra nézve, ki hasonló egypár tízezer jobbággyal bír.

- Valóban? - ezt sem tudtam!

- Úgy ne késsék ezekkel a dolgokkal megismerkedni.

- És midőn megösmerkedtem e dolgokkal?

- Akkor látni fogja, hogy a gróf úr zsebéből napról-napra fogy a pénz, anélkül, hogy maga költené el.

- Szabad bővebb magyarázatot kérnem? mert idáig nem értem a dolgot.

- Világosabban szólok. Magyarországban eszébe jutott néhány embernek a parasztokért dikciókat csinálni, melyek magukban nem éppen ügyetlenek.

- Nem vagyok kíváncsi hallani.

- De meg fogja a gróf tudni, akár kívánja, akár nem, mert a gróf nagy vagyonának egy jó része jobbágyaiban fekszik, - mert úgy hiszem, a gróf a virágokat szeretheti, de hogy maga kapálja a kertet, arra nehezen szánja el magát. Ha pedig ezek a dikciók sokáig ismételtetnek, attól tarthatok, hogy még beteljesedik.

- Na, csak nem leszünk kénytelenek parasztjainkkal konverzálni?

- Velük tán nem, hanem apostolaikkal.

- Szegény mezítlábasok!

- Nem mondhatnám, - ezek az apostolok nem annyira halászok, és más együgyű emberek, mint méltóságos grófok és jó módú nemesek által vezéreltetnek.

- Érdekes mulatság lehet!

- Attól függ, hogy a gróf, és más hatalmasok ezt zsebre tett kézzel nézik, minek az a szánandó következése lenne, hogy a zsebben a kezek végre mit sem fognának lelni.

- Tehát ez egy kis háború a vagyon ellen.

- Ilyenképpen akarjuk magunk is megkeresztelni a gyermeket.

- És szabad tudnom e buzgó apostolok közül egynek a nevét?

- Mondhatok egyet, kit lehetetlen nem ösmernie,... ez a grófnak saját - testvére.

A majoresco igyekezett mérsékelni magát, hanem ez a lelki birkózás alatt a vér oly nagyon a belső részekre húzódott, hogy arcán egy csöppnyi nem maradt, miből az átellenes befolyásos úr észrevette, hogy mégis az elevenre tapintott.

- Látom, - mondja a csöndet megszakítva az előbbeni szóló, - hogy a gróf sem látja tréfának, ha oly befolyásos emberek, mint saját testvére, a tömeg közé keverednek, hanem ha már van egy tábor, okvetetlenül annak a jele, hogy valami ellen támadni akar, és így szükségképpen alakulnia kell egy másik tábornak.

- Én a másik tábornak egyszerű katonája leszek.

- Ezt vártam, és kérdem a grófot, nem volna kedve egy kis jól rendezett csapatnak élére állni az ellenséggel szemközt?

- Lemenni Magyarországba?

- Gróf úr, az ellenséghez okvetetlen mindig oly közel kell jutni, hogy ártalmatlanná lehessen tenni.

- Tökéletesen igaz, hanem én dikciókat csinálni vagy fölmondani nem vagyok disponálva.

- Ez mind fölösleges - mosolyga a beszélgető - oda, hogy a grófnak hatása legyen, egy igen csekély személyre van szüksége a grófnak, s ezt a gróf úr saját konyhájában a kukták közt megleli, meg vagyok győződve.

- S ki lenne ez a hatalmas személy?

- A gróf úr szakácsa, kinek ügyességét már ösmerem. A gróf úr elfoglalja a főispáni széket, és szakácsának meghagyja, hogy cifrán tálaljon, - vendégeit pedig a legtarkább névsorból állítsa össze! A többit otthon is megtudja a gróf.

- Ha csak ennyi kell, kész vagyok!

- A főispáni kinevezés a héten expediálva lesz. Vége lőn a beszélgetésnek, a majoresco hazament, és táplálkozék azzal az élvezettel, minőt a tartós bosszú táplálékul nyert azon gondolatban, hogy testvérétől külön úton mehet, s amannak tengelyét koronkint megakaszthatja, és ezt amaz látni fogja.

Tán valaki pártul fogja a majorescot, s némely kötelességek irányában neveltetésével kimenti. Nem vitatkozom, sőt igenis beösmerem, hogy a nevelésnek nagy befolyása van bármely egyéniségre, de ki fogja nékünk megtagadhatni azt, hogy példának okáért föl ne mutat-hassunk egy embert, ki tán maga legkevésbé tehet róla, hogy egy áldozat, kit a sors játéka példányul tűzött ki.

Éppen e körülménynél fogva magam is sajnálom ezt a nem annyira teremtett, mint inkább az életből vett alakot, kit körülményei olyan útra löktek, hol számára virágok nem teremnek, hanem ha ő áldozat, csak sajnálandó, valamint azok, kik véletlenül hozzá hasonló körülmények közt vannak. De verje meg az isten azokat, kik gyermeket így nevelnek, kinek, mint a melegházi növénynek nincsen élete a nap jótékony sugarainak melege alatt.

De csak menjünk odább, ezt az embert nem fogja újra gyúrni a természet, tehát ne fessük feketébbre, de ne is fehérítsük, hagyjuk olyannak, mint aminő, és várjuk, mit fog csinálni.

Midőn a majoresco végképp megbarátkozék a főispáni eszmével, jelentik neki bankárját, kinek egy ügynöke csak tegnap jött meg Magyarországból.

A majoresco nem késlelteté a bankárt, és bizalmas hangon kérdé tőle.

- Mi jó hírt hozott nekem az én bankárom?

- Szívesen mondanám a legjobbat, hanem ez egyszer éppen az ellenkezőt hozom.

- Nem kapta meg a rendes kamatokat?

- Minden hiány nélkül! - felelé udvariasan amaz - egyébiránt nem magamra vonatkozólag kívántam szólni, hanem minthogy én a grófot annyira tisztelem, lehetetlen, hogy javára ne kívánjak lenni csupa hálából is.

- Tán önt is a palota háborította föl, - szól a gróf, mintegy visszagondolva arra a körülményre, hogy valamivel előbb neki ez a dolog komolyan említteték.

- Nem vagyok fölhatalmazva, hogy gróf úrnak cselekedeteit bíráljam, melyeknek indító okát csak a gróf úr maga tudja, - hanem egyéb közlendőm volna.

- De már kíváncsi vagyok tudni, mi rossz hírt fognék hallani, ami engem érdekelhetne.

- Emberem tegnap jött meg Magyarországból.

- S mit látott ott?

- Éppen azt, amit okvetlenül közlendőnek tartok méltóságoddal.

- Ej, ej! csak ne oly komolyan, édes barátom, a föld csak nem süllyedt el?

- Még csak az volna hátra, higgye meg méltóságod - mert ami a földön van, az már szánandó állapotban van, mint emberem beszéli, s nincsen oka túlozni.

- Tehát mit látott uradalmaimon?

- Meglehetős rossz gazdálkodást, minek egykor keserves vége lehet.

- Ez nem újság, édes bankárom, - gazdatiszteimnek nem vehetem rossz néven, ha magukról sem feledkeznek meg, ha lopnak, legalább beösmerik, hogy a jószág eddig még az enyém, s nekik nem tulajdonuk.

- Ilyesmiről az én emberem éppen nem emlékezett, sőt, ha jól emlékszem, azt állítá, hogy az illetők nagyon is becsületes emberek, hanem máshol a hiba.

- Tehát még mindig nem hallom a rossz hírt.

- Még mindig jókor lesz megtudni, csak azt kérdem a méltóságos gróftól, tudja-e, hogy a plenipotenciárius úrnak gazdasági rendszere hibás?

- Ah, - tréfaság, - azt bizonyosan oda lenn mondák az ön emberének, ki hihetőleg mindjárt elhiszi azt, mit három ember mond.

- Majd észreveszi méltóságod a jövedelem apadásán.

- Még eddig nem volt kevesebb a jövedelem, mint apám alatt, sőt nevezetesen több.

- Igen természetes, mert tizenöt év alatt a majorátus erdeinek fele ki van vágva az erdészeti szabályok világos sérelmével.

- Hát azt kívánja, barátom, - hogy plenipotenciáriusom a levegőből teremtsen nekem pénzt?

- A világért sem!

- De ha méltóságodnak boldogult édes atyja meglátná az uradalmakat, nem fogná megismerni.

- Hála légyen az istennek, - tehát mégis más a formájuk.

- És annak örül méltóságod? - kérdi csodálkozva a bankár.

- Szívemből.

- De hátha vagy tíz évig a legnevezetesebb jövedelemág megszűnnék?

- Tíz év, édes bankár úr, - mondja mosolyogva a gróf - ön időt jövendöl, mint egy kalendáriumcsináló, kinek ma már okos ember nem hisz.

- De nagyon könnyű azt elhinni, - erőlködik amaz, - ha kivált megmondom, hogy vagy tíz évig a gyapjúvásárból semmi sem lesz.

- Tehát ön megmásítja szerződését, mit tíz évre kötött, - szól a gróf némi fölindulással emelkedve föl - ön bizonyosan előnyösebb alkut tehet máshol.

- Gróf úr! - szól önérzettel a bankár - házunk még atyáink idejében folytonos bizalomban részesült, - s nekem nem juthat eszembe e bizalmat eljátszani, - hanem végre nem akarom bizonytalanságban hagyni a grófot, azért megmondom: a grófnak egyetlen juha sincsen.

- Negyvenezer darab, édes bankárom! - nevet újra a gróf - mégpedig a legnemesebb faj.

- Az volt, de ma egyetlen egy sincs - ismétli a bankár, mire a gróf mégis csodálkozni kezdett.

- Nem értem! - mondja a gróf.

- Egyetlen egy juh sincs az uradalmakban, - azt a hírt hozta emberem.

- De hát mi történt?

- Néhány nappal előbb Bécsben is egy irtóztató szélvész dühöngött...

- És juhaimat bizonyosan valamennyit a szomszéd határba fújta?

- Ezt nem cselekedte, mert a juhok éjjelre mind az aklokban voltak.

- Tehát aklostul fújta el?

- A juhok mind ott vannak egy helyben.

- Annál jobb!

- De annál rosszabb, mert a tizenöt év óta foldozott aklok nem bírtak már dacolni az elemmel, és a juhokra dűltek.

A gróf egy pillanatnyira megütődék, - a bankár szinte már sajnálatra volt készen, midőn a gróf újra fölkapta fejét, ezt mondva:

- Megijesztette önt ez a körülmény?

- Egy pillanatra sem!

- Ha ön nem fél,... mitől ijedjek meg én? - isten önnel.

A bankár eltávozék,... magában azt gondolá, most már nem őt, hazáját sajnálom!

Zúgott a szél, Jakabnak ablakait beverte a vihar, - s míg felesége nem győzött jajgatni, Jakab vidám kedéllyel kelt ki az ágyból.

Lassankint megnépesült a kocsma, a korán ébredő falusiak egy megszokott korty pálinkára begyülekeztek, beszélvén mindenféle hírt arról, mi a legutóbbi éjszakán történt.

Szénaboglyákat, háztetőket, templomtornyokat kapott el a szél, s míg ezen szörnyülködtek, egy pár utas lépett be, kik legújabb hírként említék, hogy az útról tisztán láttak egy urasági majort, mely össze volt dűlve.

A legszegényebb magyar emberben is megvan már ösztönileg, hogy a szerencsétlenség pillanatában akárkit megsajnál. A jelen esetben a körülállók elnehezült lélekkel emlékezének meg e dologról, s midőn aztán lassankint több hasonlónak híre jött, egynémelyik majdnem ríva fakadt.

Jakab kitöltögeté a bort vendégeinek, aztán magára kapván egy keservesen megkefélt kabátot, a plenipotenciás úrhoz toppant be.

Még Klein is megdöbbent e kárörvendő képtől, s minthogy a nagy szerencsétlenségnek vádja lelkére feküdt, ez izgatott állapotban elfeledkezék magáról, és dühödten riadt a bejövő zsidóra.

- Mi kell?

- Mi khüll? - kérdi viszont a zsidó akkorát ijedve, hogy visszaestében az ajtót is becsapta, és mint egy határozatlanul ismétlé: - mi khüll?... hát ha mi khüll? akkor semmi sem khüll.

Ezzel óvatosan kinyitá az ajtót, s kiment, nem mintha hajlandó volna igényéről lemondani, - de nem volt bátorsága, meggondolva, hogy ha eszébe jutna Klein úrnak valamit az ő fejéhez vágni, nagy idővesztés lenne azért a vármegyére csúszni-mászni panasztétel végett.

Azonban Klein úr is elsütötte az ágyút, tehát most már vele is könnyebben lehetett beszélni, egyszersmind a lelkiismeret is oldalba lökte, tudtul adván, hogy Jakab csak azt kéri, mi neki megígérve van, azért nemsokára utána nyitá az ajtót, mégpedig éppen jókor, mert már el akart indulni.

- Gyere be, Jakab!

- Megint azt akarja khérdezni a nagyságos úr: mi khüll?

- Jakab, ne válogasd a szót, - ma nincsen kedvem tréfálni, hanem mondd el szaporán, miért jöttél?

- Nagyságos uram, - én az alkhot akharom.

- Meglesz!

- Tehát azt szeretném thodni, hogy hány darab lesz a bűr? hogy helyről gondolkodhassam.

- Szerződés szerint harmincnyolcezer darabot kapsz ingyen.

- Én nem khívántam ennyit, én phénzt akhartam adni, de a nagyságos ór maga erőltetett.

- Ne beszéljünk róla, Jakab! - hanem azt mondom, hogy a nekem tett szolgálatért talán elég volna ennyi, és visszaadhatnád azt a szerződést, mely neked a kialkudott tárgyra szabad vételt enged.

- Nagyságos ór, a nemeslevél, a mit én adtam, halálos holtig szól.

Klein úr hirtelen dühbe jött, szemgolyói kidűlének, mire Jakab hirtelen az ajtónál termett, s azon ki is menekült, és szél után menvén, hazáig röpítteté magát a széllel. Otthon aztán nyugodt lélekkel kiveté, hogy a nyíretésre váró juhok éppen jókor jöttek kézre, s hogy így ő hirtelen roppant gazdaggá lett.

Olyan hosszú számot írt le, hogy midőn a táblán ott feledte, a jelenlevő parasztok közül nem tudta kivetni egyik is, hogyha az krajcár volna, mennyi forintot tenne ki.

Menjünk odább, tán nemesebb alakokat látunk, kísérjenek önök Pozsonyba, ott éppen most kezdődik az ...