1825-iki országgyűlés.

De kevesen vannak, kik ezt a nemzetet ismerik, - hisz magunk is olyanok vagyunk, mint a daruk, elmegyünk a vezető után, - elmegyünk, megjövünk, nem tudjuk, hol valánk, csak azt tudjuk, hogy a vezető elől, mi meg az után mentünk, - észre sem véve, hogy csak a költő lelke látott meg, éppen mint a darut, elénekelve róla:

Magasan röpül a daru, szépen szól

Közel vagyunk még magunkhoz, majd még csak század múlva vesznek tetteinkről mértéket, s a történet könyvében meg lesz írva az az esztendőszám, mely a tétlenségből fölébresztett, s ez az esztendő az 1825-iki esztendő.

Még köztünk élnek azok az emberek, kiket azon időből gyakran említtetni hallánk, - velünk élnek, napi foglalkozásaink egyhangúságában annyiszor látjuk őket elmenni mellettünk, és mi nem vesszük észre, hogy egy oszlop megy el mellettünk, melyen a betűket nem tudjuk olvasni, mint a látcső végére helyezett tárgyat, a nagy közelség miatt.

Egy ártatlan mesét mondok el nektek.

Messze vidéken van annak híre, hogy minő magas a pápai torony. Eljött a csodájára egy ember messze földről, és hogy megláthassa, a toronynak éppen a tövéhez állt, s onnét tekintgetett fölfelé: de bíz nem látott meg mindent.

- Mit néz kend, atyafi? - kérdi egy pápai ember.

- Ezt a tornyot akarom meglátni, uram, azt mondják: igen nagy!

- Akkor, édes atyámfia, ne álljon kend oly közel hozzá, távolabbról jobban meglátja kend!

Higgyétek meg, ez ártatlan mesében megvan az a nagy igazság, mellyel adósak vagyunk azoknak a férfiaknak, kik köztünk járván, oly közel vagyunk hozzájuk, hogy nagyságukat nem látjuk a szemtől. Ha ők nincsenek, nem lett volna oly nevezetes az 1825-iki esztendő, hogy róla kezdődjék el Magyarország új testamentoma.

Magyarország szélében-hosszában egyetlen jelszóra ötvenkét vármegyéből ugyanegy irányba indult meg az a nevezetes állat, mely világszerte, mint "forspontos ló" említteték meg, nem lévén akkor még híre sem vasútnak, gőzhajónak, s ha tán beszélt is róla néhány tudákosabb ember, jól meggondolta, kinek beszéli el, mert nálunk régi jó szokásként, aki mit bolondot beszélt, abból oly csúfnevet kerítettek nyakába, hogy többször említették arról, mint amit a tisztelendő úr a keresztvízben a fejére mondott.

Nyelvünk árván hallgatózott, a forspontos kocsisnak szájában, a bennülő tekintetes és nagyságos urak diétára mentek, és diákul beszéltek, mégpedig oly szép latinsággal, hogy ha Cicero úr a bakra fölkapaszkodik, bátran elmondhatta volna, hogy ő otthon van.

Mikor az alföldi ember körösztül ment Pesten, a mostani múzeum előtt olyan kátyúba tévedt, hogy gyalog kelle a kocsmáig gyalogolnia. Szerencse, hogy meg nem átkozta a helyet, különben nem állna most az a roppant épület, melyben legalább elég hely van, hova a kegyelet egy emlékdarabot biztos helyre tesz le.

A Kerepesi út sarkán a Grassalkovich-féle magtárak álltak, s az alföldi kocsis az apró boltok egyikében néhány véka zabot méretett magának, s váltig rimánkodott, hogy a szomszéd telket olyan szépen fölverte a fű, készpénzért nem legeltethetne ott, mert lovai ezt a pesti dohos szénát a világért sem eszik.

A tekintetes urak pedig elmentek a Dunapartra, csodálták a Dunát, meg a rajta lévő fahidat, hogy az milyen szépen ki légyen gondolva, csakhogy rá nem menne sokért.

- Nagy víz ez a Duna, spektábilis barátom, - még ha belepottyanik az ember egyik szélén, a másikon meg sem látják, - én már csak a parton maradok.

- No hát maradjunk, - hagyja helyben a másik, - magam is csak az olyan hidat szeretem, amelyik kövekből van rakva, azt pedig, rogo humillime, a Dunára nem csinál még a Herkópáter sem.

- Hátha még annak a módját is kitalálja valaki?

- Ugyan, rogo, már megint mit beszél - utasítja rendre a másikat emez, ki úgy látszik okosabb akar lenni, - ne beszéljünk hangosan, mert ha meghallja valaki, hogy a d...i ablegátusok ilyen bolondot beszélnek, még azt mondják, ha ezek a választottak is ilyen bolondot beszélnek: hát milyen lehet az, aki otthon maradt.

Visszafordul azért a két úri ember s midőn az úri-utcában a Trattner-háznál elmentek, bámulva nézték a föliratot: Trattner typographiája.

A tudós-társaság mostani helyiségeiben valami tabuláris prokurátor lakott, s ha akkor azt mondták volna neki, hogy a citációt tíz év múlva idézésnek, a just jognak, a prokurátort ügyvédnek, a klienst védencnek, a kúriális deciziót döntvénynek, az evolúció juriszt a jog fejleményének és a patvaristát joggyakornoknak fogják elnevezni, mégpedig éppen abban a szobában, melyben lakik, föltette volna minden vagyonát egy szilvamagra, azzal a záradékkal, hogy ha az megtörténik, arra a fára, melyről a szilvamag lekerül, a szilva helyett akasszák föl őt.

Minő szerencse, hogy ez a fogadás meg nem történt, különben a spektábilis most már a szilvafáról appellálhatná saját desperátus ügyét.

No de nézzünk embereink után, kik ebben az időben kitűnőleg megelégedtek azzal, amit láttak, tudniillik azt a sok emeletes házat, ami Pesten van, s midőn végre a négy emeletes Gyertyánffy-házig értek, mind a kettő keservesen panaszkodott, hogy a föltekintgetésben megfájdult a nyaka.

Nincsen, uraim semmi, amit ebben az időben megemlíthetnék önöknek, kivevén az egyetlenegy csillagvizsgáló tornyot, melyet az ablegátusok órákig néztek, mint valami ritka dolgot, csakhogy a tudósabbnak látszó végre abban állapodott meg, hogy ő tökéletesen hitte, miként az a magas felhőkig ér.

Szívesen mutatnék valamit, de a redut-épületen fölül meg ronda piszokfészek minden, csak az új épület áll ott mint egy különc utazó, ki nem akar a városba menni, hanem integet a városnak, hogy az jöjjön közelebb hozzája, s íme, 1825-ben, tehát harminc év alatt, csak némely utcanyíláson látszik a roppant épületek közül.

Édes nyugalomban nőtt a paréj, dudva, hellyel-közzel pedig sás is azon helyeken, hol most a hengermalom, cukorgyár és pályaház vannak, innét pedig áttekintve a budai oldalra, a Margit-sziget mellett csöndesebb volt az élet mint bárhol az országban, mert az a budai fészek oly elátkozott hely volt, hogy csak éjnek éjszakáján ólálkodott arra valamely hosszú körmű tolvaj rablott portékájával.

Ablegátusaink a Duna jobb partján mentek a pozsonyi úton, melyen mi már jóval előbb Pozsonyba értünk. Sándort már rég nem láttuk, vele mehetünk el a gróf szállására, onnét a követek termébe, éppen midőn egy alacsony termetű, nagy fejű, s meglehetős élénk hangú követ a következő szavakat mondja:

"Elmegyen a földesúr a paraszthoz, s azt mondja neki, szolgáld a robotot, add meg a dézsmát, mert enyém az a föld, amelyen kenyered megterem, mire a szegény jobbágy alázatosan feleli: Igaz, uram, tied a föld, de nem bírhatnám én azt épp oly igaz joggal, mint ahogy te magadénak mondod?

"A földesúr után jön a pap, s azt mondja a parasztnak: Fizesd a tizedet, mert én üdvözítelek, mire ismét azt feleli: igaz, tisztelendő uram, de nem üdvözülhetnék én valamivel olcsóbbért is?

"Eljön a vármegye,... s azt mondja: fizesd meg az adót, én mérem neked az igazságot, - mire azt mondja a paraszt: nem tagadom, de azt az igazságot nem lehetne bővebben is mérni?

"Végre eljő a katona, s így szólítja meg őt: Szállást, ételt kérek, mert én védelmezem a kigyelmed vagyonát, mire végre azt feleli elfáradtan a megzaklatott ember: igaz, katona uram, maga volna a megvédelmező, hanem midőn a földesúr, pap, vármegye, mester, kanász, pásztor a magáét kiveszi, - hej! katonauram, nem t'om ám mi marad, amit megvédelmezhessen!"

E néhány egyszerű szó fölriasztá a kedélyeket, - mint a váratlan villám, - a terem minden zugában ugyanazt a hatást tevé, s nem akadt hirtelenében ember, ki azt a néhány szót eltagadni tudná.

A hallgatósággal szétfutott a hír, a legelső szó megtörtént, eltagadni többé nem lehet, - az országban tizenkétmillió ember lakik, de csak fél millióé a haza, - s egy a fél millióból szószólója lesz a tömegnek, mely fölött egy vékony mogyorófapálca oly hatalommal uralkodik, hogy amaz nyöszörögni sem mer.

Ó, legyetek zsarnokok, hogy az a faj, melynek bőre épp oly fehér, mint tietek, mely nem rabként, hanem önkéntesen jött ki veletek az ázsiai térségből, - melynek ugyanaz az istene és nyelve volna, mint nektek, - és a sors viharában veletek küzdött, kínlódott és nyomorgott, de kinek szorgalmát a jobbágyság fogalma megátkozta, szeretetét elnyűgözte, és most önkéntelenül könyörög, nyúzzátok, hogy benneteket, véreit, agyonverni igaz oka legyen, vagy olvadjon föl lelketek, és oldjátok föl azokat a köteléket, mely a középkor szégyene, és annyi millió magyart kötözött meg. - S ha amazt nem teszitek - legyetek nagyok, szabadítsátok föl őket.

Egymásra néztek az emberek, szokatlan volt az eszme, hogy valaki saját érdeke ellen beszéljen, és ha már valakinek az apja verekedett azért, hogy nemesi kiváltságai legyenek, - miként akadhat olyan ember, ki ismét azért küszködjék, hogy ő minél kevesebb kiváltsággal bírjon?

A magyar nemesség oly kényelmes fogalom volt, hogy még a nyúl után sem kelle nyargalnia, hanem egy pár száz kiparancsolt paraszt nyulat, rókát, farkast puskavégre hajtott, s ha még akkor sem bírta ledurrantani, csak maga volt az oka.

S ebből az állapotból kikívánkozni, a kényelemből elengedni, és azt állítani, hogy az ellenkezőben élni isten ellen való vétek, - meglehet, igen keresztényi fogalom, hanem a régiben megmaradni nagyon kényelmes állapot.

A nemzet közé volt dobva az eszme, - egy országnak színe előtt beszélni kelle róla, akár tetszett, akár nem, s az elhajított kőnek útját most már csak a természeti törvények fogják meghatározni, - tehát várjuk el az időt!

A postatrombitát éjjel-nappal szakadatlanul hallá az ember, főleg pedig a bécsi vonalon követte egymást a sok úri utazókocsi, melyek mint valami mulatságos látványra hordák le uraikat Bécsből, honnét úgy kifogyott a sok magyar gavallér, hogy erre példa még nem volt.

Pozsonyban egymás nyakára tódult a vendégsereg, s a pozsonyi ember rettenetesen megbánta, ha lakásától tegnap megvált, holott ma jóval drágábbért kiadhatta volna, mert végtére a sok ember nem ért rá másodszor kérdezni a szállásbért, nehogy az utána jövő nagyobbat kiáltson, és az ajtókilincshez nyúljon.

Ifjabb grófunk termeiben számos jó barát gyülekezett össze egy este, mindjárt a gyűlések elején, és röviden szólva, az ösmerős arcok mind ott valának, értem a bécsieket is, kik némileg úgy viselék magukat Pozsonyban, mint hivatalos vendégek, kiknek semmi gondjuk az előkészületekhez, hanem várják a szót, mely a kitálalt készhez hívja föl őket.

A gróf házigazda huszárkapitányunkkal járta meg a termeket, s a kedélyes társalgás annyira alant járt, hogy még a bölcsőről is előjött a szó.

- Tehát fiad van? - kérdi a huszár a házigazdát.

- Igen, barátom, és vég nélkül örvendek neki, - nőm nagy boldogságában már huszárnak szánta.

- És te?

- Még nem gondolkoztam róla!

- Barátom, a katonaélet jó iskola, megtanul az ember engedelmeskedni, - mondja a huszár - de ami fő: parancsolni! pedig lásd, barátom, - a magyar embernek nagy hibája, hogy csak egyiket szereti, pedig hogyan tudjon parancsolni, ha nem tudja, mennyit lehet engedelmeskedni?

- Majd az idő, barátom!

- Az, az!... az idő, kedves barátom! - ha elgondolom, hogy ez országban nyolcszáz esztendeig csak verekedtek... na!... inkább verekedni, mint semmit sem tenni, legalább nem evett meg bennünket a penész, mi aztán tegyünk apáinkért, magunkért, hogy maradjon fiainknak is.

- Hohó!... kedves barátom! a nagy buzgalomban már fiaidról beszélsz.

- Okvetetlenül! fiaimról beszélek, mégpedig akarom, hogy különb emberek legyenek, mint én, - mondja Széchenyi lelkesülten, - hanem előbb időt hagyok magamnak is, hogy tudjam, fiamnak mennyit kell tenni!

Ezzel kezet szorítva vegyült a társaságba, míg a házi úr magában azt mondá:

- Ez sem lesz három hónapig katona!

A terem megtelék, és a fesztelen társalgásnak meg volt az a különös jelleme, mit csak magyar emberek között lehet tapasztalni lelkesült állapotban, hogy az ember nem bír egy helyben megmaradni, fölkeresi a legellenkezőbb sarkokat az épületben, és mindenkinek kezét megszorítván, olyan barátságos képet mutat, mintha százévi viszontlátás örömein osztoznának meg.

Ilyenkor emelkedettebb a hang, nem mintha tivornyák kezdetén volnának, de bármily méltóságos legyen egy terem, melyben a tiszteletnek hódol mindenki, - de mégis megragadóbb az a kör, melyben a szeretet ütötte föl a tanyát.

A bécsi vendégek átolvadának lassankint, s mintha rájuk ragadt volna a hazai légkör, a magyar nyelv kéretlen ajkukra jött a legújabb vendégeknek is, kik rögtön a színezet élénkségének uralma alá kerültek.

Széchenyi derült volt, és éppen egy csoport szívesen hallgatá adomáit.

- Ugyan - mondja ő - kérdi tőlem egy angol nemrég - ön magyarországi?

- Igen! - válaszolék neki.

- Igaz, hogy ott minden ember orvos?

- Nem emlékszem rá, - felelém neki, - ámbár elég nyavalyánkat tudom, de hogy minden ember azokat gyógyítani sietne: nem hallottam.

- Pedig nekem szemtanú beszélte, - feleli az angol.

- És miről gyanítá ezt?

- Hisz, uram, amint két magyar ember összejön, - mindjárt azt kérdezi egy a másiktól: barátom! hogy vagy?

Én aztán megnyugtatám az angolt, hanem föltettem magamban, hogy néha megkérdezem jó barátaimtól: hogyan leszünk?

Ezzel más csoporthoz ment Széchenyi, s mire az elhagyott csoport az odavetett értelmen gondolkozék, már a másik adomát a másik csoportnak beszéli.

- Szeretném tudni - mondja az egyik - mit mondana rólunk egy angol, ha országunkat bejárná.

- Én megmondom, - mondja Széchenyi - ugyan anekdota féle dolog, hanem azért igaz.

- Halljuk! halljuk! - mondják a körülállók.

- Nemrég utaztam egy angollal, s amint egy híd felé közelíténk, melynek sorompójánál néhány paraszt ember vámot fizetett, az én angolom addig kiabált, hogy kocsisom megállt.

- Mi baj van? - kérdém a kiabáló angolt.

- Nem látja ön, - felel ő, - hogy itt híd és vám van?

- Hogy ne látnám!

- No úgy fizessünk, - mondja ő - hisz látom, azok a parasztok is fizetnek.

- Uram, - igazítám őt útba, - nálunk az úr nem fizet vámot.

- Ahá, - mondja ő, - tehát önök csinálják az utat?

- Nem!... uram, - az utat is a paraszt csinálja.

- Tehát minden terhet ez a szegény nép?

- Fájdalom! igen!

- S ha majd nem bírja a terhet?

- Akkor? - viszont kérdém őt.

- Nehezebb elviselni azt, mit a vállakra raknak, mint amit jó szántunkból viszünk!

Megint ott hagyá a csoportot, hogy egy harmadikhoz menjen, míg az elhagyott csoportozatokból egyesek kiválván, fontolgatni kezdék a célzatokat, melyek még újdonszerűek voltak, s nálunk akkor kivált még a mesét és a tréfahangot bolondságnak tartották.

- Mit akar ez ember? - szólal meg egy a bécsi ösmerősök közül.

- Stefinek kedve kerekedett bennünket adomákkal traktálni! - véli a másik.

- Nem egészen, édes barátom, - szól egy harmadik - nekem különösen tetszenek ez apró tréfák, mintha jó módjával az igazat akarná megmondani.

- Ah!... tréfaság az egész, - szól az első - mikor vált egy huszárkapitányból próféta? fölpezsgőzött, s holnap a kaszárnyában remondákat válogat!

Az idő készen volt vajúdásával, nem viselheté tovább a terhet, hogy megszülessék a gondolat, melyet egy egész nemzetnek dajkálnia kellett.

A karok és rendek hangos szavai gyorsan hatottak, s nem hiányzott egyéb, mint hogy a szomszéd terem megnyíljék az új korszaknak, melynek hű visszhangja legyen.

Az utcák megnépesednek, s a kíváncsiak tömege sajátszerű izgalomban hullámzik a főrendek terme felé, melyhez tán elég lesz egy kis értelmezés.

Ah,... ez országban az adomány szónak kiváltságos értelme volt, az irgalomnak és hazafiúi gyér fellobbanásoknak "fillér" volt eredménye, hogy ne maradjon a nézőnek egyéb érzelme, mint szánalma az iránt, ki erre szorult.

Oly ritka volt a nemes tett, hogy nem volt a nézőnek mit megcsodálni! s úgy elvásott a példák száma, hogy a gyöngébb nem látott vezetőt, mely után eltévedhetett volna tán a jóra.

De már elkéstünk, - a tömeg bezajlott a szűk terembe, s meg kell elégednünk a lelkesült zajnak hangjával, mely áthatá az utcát, keresvén a legközelebbi utat, hogy egy országot csodára gerjesszen.

Láttuk bemenni az 1825-iki országgyűlés embereit, - de ki volt az a jeles, ki a tömegből ki tudott válni oly magasan, hogy meglássa egy ország?

- Machen wir uns kommot, sprechen wir Deutsch! - mondja egy vékony úr, kinyújtózkodván feszes magyar ruhájából, miközben egy másik gavallér a dagadó kereveten hevert.

- Nos!... - hallottad Stefit?

- Barátom!... én nem értem ezt a dolgot - felel a kérdett.

- Érdekes dolog!... - kiált föl a harmadik,... - negyvenezer forint nem tréfa, - s egy pár rongyos forinttal most már elbújhatik az ember.

- Ez a vízözön!... - szól ismét a második, - vele kell úsznunk, - nem hogy elmaradjunk!

- Mindenesetre originális fickó ez a Stefi! - kiált föl a másik, - én mindössze egy görhös dikciót vártam tőle, melyből nagy kínnal csak kivergődik, - s íme alig táltja föl a száját... negyvenezer forint dől ki a zsebéből!

- Szavazzunk! - szól a háziúr, a majoresco - ez az ember megbolondult! nos szavaztok, vagy nem?

- Megálljatok! - szól be egy új vendég, ki után vagy harmincan tódultak be, mégpedig olyan arccal, melyen meglátszik, hogy az uralkodó hangulatnak kifejezését viseli.

- Tán friss újdonság?... nos!... miért ne szavazzunk?

- Rólunk is szavazhattok, - mondja az első, - határozzátok el, hogy mi is bolondok vagyunk, - mi Széchenyivel tartunk!

- Ah... ez már más! - szól az előbbiek közül az eszik, - látom, ti majoritásban vagytok,... több embernek több esze lehet, - hol az az aláírási ív?

És Magyarország nagyjai megalapíták a magyar akadémiát!

Tehát még maradt erő! adjon az isten még többet.