Tujder uram nevelőintézete.

Hazudságképpen sem tudna valaki olyan vadállatot kigondolni, mint a milyen volt Tujder uram, ki annak idejében éppen álló ötven esztendeig ütötte, dobta, vesszőzte, botozta, élesfázta és kukoricán térdepeltette a fiatalságot. És ha ennyi pogányság után ki nem ficamodott az esze a gyereknek, sőt meg emberség is telt ki belőle, én még arra a hálátlanságra is kész vagyok, hogy ez nem Tujder uramnak, hanem a fiú lélekerejének válik becsületére.

Szükségtelen munka volna törnöm-marnom magamat egy költött alak kigondolásával: mikor előttem egész valójában megjelenik az a fél országban jól ismert cséplőgép, kinek még nevén sem kell tűnődnöm, hanem megnevezem, mint a kártyában az atút, melyhez ő már annyiból is igen nagyon hasonlít, hogy minden lépten-nyomon ütött.

Ma már históriai szempontból ítélhető meg ez ember. A mai fogalmak szerint Tujder uram után csak a bakó következhetik, - de midőn meggondoljuk, hogy az alábbiak szerint, Tujderhoz hasonló ember abban az időben száz meg száz volt, ő többé nem mint kivételes egyéniség tűnik föl, hanem mint egy példa a sok közül, - tehát vele együtt jellemzését adhatjuk az akkori nevelésnek, melyből aztán könnyebben meg lehet magyarázni, hogy mért termett nálunk annyi derék ember, mert az mégis természetes okoskodás, hogy amit a jég sem bírt elverni, az már mégis megcsodálni való.

Nem volt olyan ember, ki Tujder uram nyelvéből ki tudta volna végképp értelmezni, hogy voltaképpen micsoda nemzetbeli? - hanem az ég alatt nem volt olyan nyelv, melyet ha Tujder beszélt, csömörletes ne lett volna.

- Fárpínger, - montom el nekem az pivlia! - szólamlék meg Tujder uram, mire Fárbinger, egy meglehetős vadképű fiú, fölegyenesedett százötven gyerek közül, kikből száznegyvenkilenc ugyanaz egy pillanatban meg mert volna esküdni, hogy Fárbinger egy negyed óra alatt már megkapta a huszonöt pálcát.

A jövendölés tárgya nem volt annyira nehéz, ha megmondjuk, hogy Tujder mindenkit megvert, s minthogy még annyi lélek volt benne, hogy ok nélkül nem tette, nem vehetjük neki rossz néven, hogy az okot minden módon kereste, - minden gyermeknek saját természete szerint, Fárbingernek a természete pedig a lecke nem tudása lévén, - a fölidézett pillanatban Tujder úr a verekedési ürügy után nem éppen legügyetlenebbül kutatott.

Ezt tehát a száznegyvenkilenc fickó is gyanította és éppen ezért a legkevesebb időt is kiszámíthatta, mely idő alatt Fárbinger a huszonötöt okvetlenül meg fogja kapni, - azt jegyezvén meg végül, hogy az ütlegek kiszámítása is azért nem egészen véletlen, mert Tujder uram huszonötnél kevesebbet soha sem vágatott.

Szja, a hány ház, annyi szokás, - ez már elösmert dolog, csak azt kell megállapítanunk még, hogy Tujder úrnak iskolája ház-e? s midőn ezt megállapítottuk, a szokást már tudjuk.

Fogadjuk el, hogy Tujder uram iskolája csakugyan ház, melynek szokását is tudjuk, tegyük magunkat kényelembe valamelyik zugban.

- Tán azon a hosszú üres padon? - mondja valaki egy keményfából készült és jól meghasznált sima padra mutatva.

- Sajnálom, az a hely már el van foglalva, - oda Fárbinger foglalkozott.

- Hisz még négyen is kapnak helyet ő mellette?

- Pedig engedelmükkel, Fárbinger ezt a helyet mégis bőven elfoglalja.

- Csak nem lesz Fárbinger úrfi négy mázsás, másképpen hogy foglalná el?

- Azt is meglátjuk mindjárt, - íme Tujder uram ráncokat húz homlokára, ami körülbelül annyit tesz, hogy most mindjárt kap valaki huszonötöt, amit ekképpen fog véghez vinni,

- Tyereg! - (ezt már Tujder mondja) figyázz, - most elfogsz nekem mondani a pivliát az a...

Itt nagyot gondolkozik, a tisztelt fiatalság oly csendes, hogy még arra is rá lehetne fogni, hogy nincsen ott, aki ott van, mert a sárkánynak szája táltva van, áldozatát kéri, s jaj annak, ki ma aláfekszik a huszonötnek, legalább ugyanannyiszor ordítja el magát, hogy ő van alul...

- ...montom el nekem a pivliát az a pödü (betű)... az az F. pödü!

- Mit tesz az? - kérdi valaki.

- Nagy dolog az uram! - mert minthogy egy rókának nincsen két bőre, mint ezt a régi bölcsek kitalálták, - az újabb bölcsek sem akartak bolondabbak lenni, tehát kitalálták, hogy ha egy rókának nincsen két bőre, és okvetlenül két rókabőrt akarunk: okvetlenül két rókát kell fogni.

Ezt találta ki az új bölcsészeti oskola, és Tujder uram az újabb iskola tanítványa volt. De hogy még érthetőbben adjam elő a dolgot, és Tujder úrnak verekedési dühét illő világításba állítsam, a következőt kell mondanom.

Százötven gyermek közül egy-egy betűn többnek neve is kezdődött, tehát midőn ő valamely megnépesedett betűt kiáltott ki, mint ez alkalommal éppen F. betűt, akkor az illető betűn kezdődő nevek tulajdonosai közöl valakinek vállalkoznia kellett a kérdés elmondására.

- De ha senki sem vállalkozott?

- Dehogy nem, dehogy nem vállalkozott, midőn a házi szokások szerint (hisz erre a tételre nézve tisztában vagyunk),... tehát a házi szokás szerint, aki a megjegyzett betűosztályból ülve maradt, huszonötöt kapott, - aki legutolján kelt föl, az is ugyanannyit kapott, - aki pedig legelőször kelt föl, mint vállalkozó, elmondhatta a leckét, és nem volt lehetetlenség, hogy ő is kapjon huszonötöt.

- Jaj! én akkor megvigyáztam volna a fölkelést! - mondja valaki.

- Könnyű ezt mondani, de midőn visszanézni huszonöt okból nem szabad, önök, kik a Tujder-féle bölcsészeti oskolában az okokat most már ösmerik, átláthatják, hogy az eltalálást megvigyázni veszedelmes, majdnem lehetetlen dolog.

Már hallottuk hangosan kimondani az F. betűt, tehát menjünk a történetre.

Az F. betű mozogni kezd, legelsőnek nagy kínnal Fárbinger állt föl, pedig esze ágában sem volt e kitüntetésre vágyni, mit abból is gyaníthatunk, hogy ugyan megmozdítá magát, mint mikor valaki az ülését akarja megmozdítani, hanem ezt ő oly vigyázattal akarta véghez vinni, hogy az utánavaló padban ülő F. meglátván az ő mozdulatát, bátran fölágoskodhassék, s ő majd csak ez ügyes mozgás után egyenesedjék ki.

Boldogságos isten! de ha ez még sem használ, mert a kálomista filozófia szerint, ha a huszonöt valakire ki van a sorstól mérve, az el nem kerülheti. Fárbinger egy gondolattal mégis gyorsabb volt, és beleesett a kálomista filozófiának ama szomorú részébe, melyben azzal vigasztalják az ember fiát, - hasztalan, ez már ki volt rád mérve.

Csakugyan kisült, hogy Fárbinger volt az első, tehát neki szólt a kérdés:

- Mit sinált József Egyiptomban?

....................................................................................................................................................
....................................................................................................................................................
....................................................................................................................................................

Ez a három kipontozott sor azt jelenti, hogy Fárbinger nem tudta megmondani, hogy József mit csinált Egyiptomban!

Vigye el az ördög azt a kálomista predesztinacionális filozófiát, Fárbingeren rútul beteljesedett, - íme most fekszik ki a padra egész hosszában, és ezért nem ülhetnek önök oda.

Meglehet, e vonásokat önök gorombáknak fogják tartani, de engedelmet kérek, Tujder éppen ezért lett nevezetes és ami több, elfeledhetetlen mindazok előtt, kik valaha a keze alatt jártak. Én magasabb emlékoszlopot nem tudtam neki emelni, hanem akinek jókora nyír- és mogyorófa erdeje van, vállalkozzék a halhatatlanság megdicsőítésére.

Midőn önökkel megismertetők e fejezetben a fő személyt, megemlítjük az apróbbakat is, és hogy az ismeretlenekkel ne vesződjünk, 1-ör is bemutatjuk a kis Sándort, ki már éppen belefért a veszprémi gimnáziumba, 2-or Klein, azaz Kiss úrnak gyönyörű csemetéjét, 3-or egy halvány képű kis zsidófiút, kit Jakab, az édes papa az orvosi tudományokra szánt, hogy gyógyítaná meg mindazokat, kiknek ő vérét vette. Ezt azonban nem annyira gondolta Jakab, mint inkább gondolhatta volna, ha egyáltalában olyasmiről gondolkodnék, mi az emberiségnek javára volna.

Soha pokolibbat ki nem talált volna a véletlenség, mint hogy ezt a három embert, mint egy faluból valót, egymás mellé rendelje Tujder uram. Talán megérezte, hogy lesz ezek közt annyi csetepaté, mennyire éppen neki szüksége van, hogy ha már mást nem a három közül egyet alkalmilag megordíttathasson.

Sándoron meglátszott az egészség, míg a kis Jakabon, vagy mint az iskolában hívták, Kubi gyereken lehervadt az utolsó pír is, mert oly üldözött pára még az erdőben sincsen, mint ő volt.

Mindenki lökött egyet a gyereken, de legtöbbet a nagyságos úrfi, s ha néha Sándor nem veszi ki kezéből a boldogtalant, úgy a jobbik oldalát már bal felére döngette volna.

- Domine klarisszime! - árulkodék az úrfi, föltartván három ujját, - a Kubi eszik.

A fiú nem tagadhatá el azt a morzsát, melyet szórakozásból szájába vett, és keservesen meglakolt érette.

- Domnie klarisszime! - szólamlik meg máskor, - ez a Kubi zsidóbetűket firkál.

Természetes, hogy ez is égbekiáltó vétek, s minthogy a másvilág messze van, a büntetéssel nem vártak odáig, hanem a vétek összeadatván, a levonandók levonása után marad annyi, amennyi tudniillik a gyereken száradt.

- Domine klarisszime! a Kubi veszekszik velem, - én azt mondom, hogy a zsidó mind huncut, ez megtagadja, mert azt mondja, hogy Krisztus is zsidó volt.

Itt a logika ugyan Kubit védelmezte volna, hanem mivel Tujder úr nem a logikát tanítja, tehát nem is köteles azt tudni, azért a Kubival rövid volt a pör, és ő azt a pört el is vesztette.

Ennyi árulkodás pártot csinált, és a fiúkban még volt annyi ki nem csépelt neveletlenség, hogy már szerették volna meglátni azt a mulatságot, mikor a nagyságos úrfi is feldönti azt a poharat, melyről Tujder addig beszélt mindenkinek, míg csakugyan csordultig lett, s aztán nem is annyira az eldűlt poharat siettek helyreállítani, hanem a diákot fektették le.

Na, elég az hozzá, mikor a cigány megverte a fiát, mielőtt a korsót eltörte volna, nem éppen okoskodott rosszul, mert azt könnyű kivetni, hogy a korsó egyszer okvetetlenül el fog törni, - hanem lássuk, vajon az úrfi korsója meddig jár el a kútra?

Korán fölkelt a nap június 20-án, mintha legelső akart volna meglátni egy csodát, mely a veszprémi gimnázium második emeletén fogott megtörténni. A nemes fiatalság dönögve járt-kelt az iskola előtt, s az osztály lassan megnépesedék.

A padok előtti üres téren három sorban mesterségesen faragott éles fa volt lerakva, melyen a fürdőben ért fiatalság volt kénytelen órákig térdelni. Az iskola ajtaján egy nagy keresztjel látszik, mit annak idejében krétával szokott Tujder úr kirajzolni, s a lármázókkal krucot nyalatott, minek nem az volt legkellemetlenebb oldala, hogy le kellett nyalni, hanem hogy a fiút a nyalás alatt folytonosan korbácsolták.

De hogy ne legyen önöknek ideje ezen megrémülni, az ablakhoz vezetem, hol két álmos fickónak szája egy kis fával volt felpöckölve egy kis alvásért, mi a szörnyű melegben nem lehet valami hallatlan dolog.

Azonban az ajtó folyvást nyitva van egy kis légvonatért, és mi figyelmünket éppen oda szentelhetjük.

Az ajtó mellett levő kályhának padkáján ül a nagyságos úrfi, egy kis pálcikát lökvén a bejövök lába közé, hogy csak bukfencet hányva mehettek el a rögtönzött vámon.

Egyetlenegy fiú nem akadt, ki az úrfit e gorombaságért főbe merte volna ütni.

Már az egész ifjúság együtt van, csak Sándor hiányzik és a Kubigyerek, ki Sándor védelme nélkül nem mert maga bemenni, hogy akár az úrfi, akár annak zsömléjére szokott fickók meg ne tépték volna.

Végre ők is jöttek, a kis Kubi pártfogója előtt lépvén be az ajtóküszöbön, csakhogy mire még egy lépést akarna tenni, már hason feküdt, és orrán kegyetlen ütést kapott.

A nagyságos úrfi nagyot röhögött, Sándor fölkapta a boldogtalan fiút, míg az úrfi gúnyolódni akarván, a sértett fiúnak nevetve mondja:

- Zsidó, nem mersz megütni! - mire a föllázadt gyermek csakugyan hozzávágott, s amannak a karjára vágott.

- Megállj, zsidó, majd bevádollak! - mondja amaz gőgös szemtelenséggel, mire a kis Kubi szemei könnyűkkel telének meg, és Sándorra nézett.

- Ne félj, nem hagylak! - szólt Sándor azzal az önérzettel, mennyi megszokott lenni a legelső diákban, kit, míg a tanítótól félnek, valamennyi diák tisztelni és szeretni szokott.

Remegve ment helyre a kis Kubi, s mire odaért, már Tujder is benyitá az ajtót.

Ünnepélyes csend lőn, a vérszopónak volt egy kéjmosoly az arcán, mi verekedési dühének, a kielégítendő vágy érzetének előjele volt.

Elmondá, hogy innen-onnan kiszabadulnak kezei alól...

- Hála istennek! - gondolák a fiúk.

...tehát használni kell az időt,... (Jaj!)... azért, aki még nem kapott verést, tartsa föl az ujját.

Kettő egyenesedett föl százötven közül, mégpedig Sándor és az úrfi.

Az első eminens ellen nem lehetett egykönnyen kifogást tenni, az úrfi pedig - úrfi, ami szintén kényes föladat, ha csak egy eltagadhatlan tény le nem billenti azt a serpenyőt, melyen a bot, vessző és korbács szokott állni.

- Több nincsen? - kérdi Tujder.

- Senki! - mondának a fölállók maguk.

- Üljetek le, - mondja bosszúsan a professzor, hogy így kijátszta a sors.

- Domine klarisszime! - szólal meg az úrfi - a Kubi megütött.

- Megütött?... - szólt gúnyosan fölemelkedve a professzor - tyere gi (gyere ki) tedd le mokodat!... Pül! (az iskolai vágó) hozd ki asz a firgás.

- Ártatlan vagyok! - riad föl a megrémült gyerek, érezvén, hogy a mai áldozatnak keserves napja lesz, azért tág torokkal mondá el, hogy lábai közé dugta a pálcát.

- Véletlenségből, domine klarisszime! - hazudék az úrfi.

- Ki ládotta? - mondja Tujder, mire többen is fölemelkedének, egyszersmind mondván, hogy Sándor éppen a fiúval jött.

- Megüdötte ez a sidó azt a fit, he?

- Igen, professzor úr, megütötte, - mondja Sándor, mire még a többi is elrémülten húzódott le ülőhelyére, - hanem amaz incselkedett!

Ez volt Tujdernál a legóriásibb vétek, s így alkalma esett a büntetést megkettőztetni.

- Hogyan incselkedett? - rohant kérdésével a beszédbe.

- Midőn már zúzott képpel fölkelt Kubi - mondja Sándor ünnepélyes komolysággal - az úrfi feléje tartá kezét, s azt mondá neki: zsidó! nem mersz megütni!

A serpenyő lebillent, s elkövetkezett a perc, hogy az úrfi a padra kerüljön.

- Húzzátok le,... ordított Tujder a prédára - add neki az a harminc gorpács, a piszonyság fogsz vágni!

- Én nem!... - mondja Sándor ünnepélyes hangon, - minőt Tujdernak még talán senki sem mondott ez óráig.

- Nem?... és ha hatvant fogsz magadat megkapni!

- Még akkor sem! - mondja a fiú annyi daccal, mennyit az önérzet mindig megad.

- Jó!... Pül,... sináld magad dolga, - az úrfinak kijárt a harminc azzal a jó segítséggel, hogy négy kamasz fogta, s midőn már ennek vége volna, következett a másik.

- Jézus! Mária! Szent József! - sikoltának a fiúk ijedten, látva, hogy Sándor előbb elhalaványul, s végre aléltan összerogyik.

Legyen ebből elég ennyi, ez irgalmatlan valóból csak azt közlők, amit lehet az illedelem miatt, elhallgatván a csalánozás és tüskézésnek borzasztó módját, most már csak azt kérdem, mi érzelemmel nőtt föl e három gyermek?

Az 1-ső, ki a szenvedésben nőtt föl.

A 2-ik, kit a megszokott árulkodás és az egyszeri megkorbácsolás a végső szeméremtől megfosztott.

S a 3-ik, kit e borzasztó eljárás gondolata is levert!

Higgyétek meg, hogy aki nemzetnek ítélő bírája akar lenni a jelenben, tanulja meg múltját, hogy elegendő merészsége legyen ne csak a pálcát eltörni, de hajszálát megmozdítani.