Egy installáció.

Hét vármegye mozdult meg az ősi fészekből, ahol egy rezes kard volt, mindenütt kötöttek hozzá egy embert, a sarkantyús csizmát leütötték a fáról, addig szappanozták a megkérgesedett szárakat, hogy belefért a tekintetes úr, hogy ott legyen az ökörsütésen, melynek kormos és mégis sületlen falatjából szívesen megevett egy darabot, csak a főispán úr asztalától ki ne maradjon.

Egy szabólegénynek megbecsülhetetlen tapasztalás volna a temérdek aranyozott ruha, mely messze földről ide vándorolt, valamint érdekes mulatság lenne végig elmondani az étlapot, melynek megvolt az a híres tulajdonsága, hogy mire a marhahús elkövetkezett, magamféle szegény ember már jóllakván, fölkelne és megköszönné a jó ebédet, pedig ha tudta volna, hogy még ezután jő csak a töltött káposzta, ha mindjárt nem fakadt volna is ríva, mint a német gyerek a lakodalomban, hogy a sok ételből már nem tud enni, de legalább elmorogná magában, hogy mért nem szóltak előbb.

Maradjon el tehát az étlap, maradjon el az érdemes szabocéhnek dicsőítése is, hanem kísérjük figyelemmel az időt.

Klein a nagy szélvész óta még nem találkozott a gróffal, - ki eddigi leveleiben meg sem említé a dolgot, hanem az az installációról írt és a fényes ebédről.

Klein úr, mint nemes ember, mai napon állt ki legelőször parádéra, és vékony lábaira meglehetős bő magyar nadrágot szabatott. Ekképpen öltözködve tisztelkedett a beiktatandó grófnál.

A szabó, ki a magyar ruhát varrta, átkozottul káromkodott, de csak magában, hogy a legény elcserélte a mértéket, mert a ruhapróbánál bőnek találta a megrendelt darabokat, hanem Klein úrnak esze az összedűlt majorokon járván, szüntelen azért szidta, hogy szűk neki a ruha.

Klein úr azon furcsa helyzetben érzé magát, mint a rossz diák, ki bizonyosan tudta, hogy olyant fognak tőle kérdezni, amit nem tud, tehát önkéntelenül megadta magát sorsának, csak még annyi érdekkel volt rá a jövendő, mint az egyszeri inasra, ki eltörvén az üveget, felfohászkodott, bárcsak már meg is vertek volna!

Környezete irányában nem annyira felsőbbségének érzetében, mindinkább ingerülten viselte magát és bosszantásait annyiban nem szakasztá meg, hogy hátha úgyis kitelik az esztendő.

A gróf azonban főispáni beiktatására készült s bármennyire meglepte is egy pillanatra a roppant anyagi kár, mégis szinte jól esett lelkének, hogy e csapás öccsét tán jobban érinté, mint őt. - Tehát semmi bánat, Klein a legalkalmasabb ember céljaira, hisz őt bizonyosan legjobban gyűlölik.

Megterem a dudva az út mellett, s ahelyett, hogy gyökerestől kikapálnánk, - szépen gondját viselik, porcelánedényben a gyógyszertárba teszik, jó lesz majd méregnek.

Klein a gróf előtt állt.

- Mi újság?... mi újság? - kérdi a gróf bizalmas arccal fordulva vissza a tükörtől, hol öltözékét végezé.

Klein úr hirtelenében nem tudta, mit feleljen.

- Foglaljon helyet! - utalja a gróf Kleint, ki még az ajtót is nyitva hagyta maga után, hogy ha elcsapják, könnyebben kiférjen ott, ahol bejött.

- Nos nem unta még meg Magyarországot?

Klein úr alatt megmozdult a szék, azt gondolván, hogy ez a bevezetés szép szóval annyit is tehet, hogy állj odább, azért minden bővebb értelem nélkül mondá:

- Szokni kell hozzá!

- Magam is hiszem, - hanem Klein, az ön dolga lesz engem utasítani, én minden embert ösmerni akarok a legelsőtől... Apropos, ki van itt valamire való ember?

- Legeslegelső mindenesetre az ifjabb gróf úr ő méltósága!

- Tudja öcsém... hogy a majorok összedűltek - kérdi hirtelen a gróf.

- Személyesen látta a szerencsétlenséget - mondja Klein elkomorodva és igen elszomorodottan.

- Hüm!... azt gondoltam! - mondja a gróf még mindig derülten, mintha maga örülne neki legjobban, hogy agyonverte juhait a szél - és mit szólt?

- A törzsöknyáj - beszéli Klein - egyetlen volt a hazában.

- Na, legalább most egy sincs - nevetett a gróf - hát még mit mondott?

- Hogy a veszteség megsiratni való!

- No hát, Klein barátom, mi aztán még se sírunk, - mondja bosszúkéjjel a gróf - a pénz rendelkezésére készen van, Klein - vegyen másikat, punktum!...

Végzi be a szót a gróf, oly derülten mondva a punktumot, hogy Klein úr egyszerre kényelmesebben érzé magát a ruhában, és szívesen kiugrott volna belőle, ha a derekán egy szíjjal meg nem lenne kötve.

A gróf nevetve váltott még néhány szót, aztán sietett elfogadni a megyei küldöttséget, melynek szónoka éppen Sándor volt, ki egy hónapi szabadsággal elhagyá a pozsonyi országgyűlést.

Ezen is átestek, a fényes bevonulás is megtörtént, a négy járási szolgabíró megemelte nagy székében a főispánt, az ökröt megsütötték, meg is ették, - az ebédet is elfogyasztották, hanem azért az esteli órákban a főispáni szállás éppen úgy tömve volt, mintha még egy ebédet akarna föltálaltatni.

Míg a nagy termet a hölgyek lepték el, addig a melléktermekben a karok és rendek foglalák el az üres helyet, hanem a harmadik szobában Sándor körül oly nagy csapat tolongott össze, hogy aki egy emberszámmal közelebb állhatna hozzá, megadna három ezüsthúszast.

- Hogy is hívják, - uramöcsém? - azt a grófot? - mondja ami egykori csézás táblabíránk, Tapadó, majdnem kidagadt képpel nézvén egy könyvet, melyen ezek a szavak valának:

- Hitel, - írta gróf Széchenyi István.

- Hát nem tudja elolvasni, bátyám, a könyvnek címét?

- A patvarba, hogy ne tudnám elolvasni, uramöcsém, hanem maga mindig Szécsenyiről beszél, pedig ide az van írva: Széchenyi.

- Az éppen Széchenyi! - mondá mosolyogva Sándor.

- Aztán ő maga írta ezt a könyvet?

- Bizony furcsa kérdéseket teszen, kedves urambátyám, - hisz ott van kezében a könyv, s rá van nyomva, írta Széchenyi István.

- Látom én azt, öcsém!... hanem aztán az a gróf könyvet is csinálna?

- Itt a példa, hogy csinál.

- Aztán, kedves öcsém, - tudna egy gróf könyvet csinálni?

- Hát ki csinálná helyette?

- Ki-e?... hüm,... ott van a szekretáriusa! - mire Sándor a kérdést ismételve mondja.

- A titkára?

- Tessék?... - mondja a másik nem értve az új szót.

- A titkár?

- Mi a manó az? uramöcsém! - kérdi bamba képpel a másik.

- Ez most a magyar neve a szekretáriusnak.

- Talán bizony nem tetszik ez a szó?

- Semmi esetre sem, édes urambátyám, azért magyar nevet adtunk neki, mit aztán ön is...

- Mi az?

- Ön, édes urambátyám - azaz maga, - csakhogy így mondják azt most, ön!

- Uramöcsém! vallja meg igazán, maga most engem bolonddá akar tenni.

- Ahhoz nem volna kedvem.

- Bizony restellném is ilyen fesztivitás...

- Ünnepély, édes urambátyám.

- Már annak is más neve van? - kérdi újabb bámulással az öreg.

- Kénytelenek valánk ezt a szót is magyarítani.

- Csakhogy van-e egy ember ebben a szálában...

- Teremben, urambátyám, teremben, a szálát most már teremnek hívják.

- A patvar üsse meg a dolgotokat, hisz én már így nem értelek meg benneteket.

- Majd megtanulja urambátyám is éppen úgy, mint más.

- Aztán már tudna valaki így beszélni, ahogy uramöcsém beszél?

- Igen sokan.

- Még az a Széchenyi gróf is, ki ezt a könyvet írta?

- Éppen ő az elnöke a magyar tudós társaságnak, mely ezzel foglalkozik.

- Hát mégis ő írta ezt a könyvet?

- És nem akarja elhinni, urambátyám, hogy ő írta?

- De hisz pénzért árulják ezt a könyvet?

- Ingyen csak nem adhatja a könyvárus.

- De adhatná a gróf, elég pénze van neki, hát miért kíván érte pénzt?

- Most adott hatvanezer pengőt a tudós társaságra, s ha még ráadásul minden ember egy ingyen példányt kíván, úgy nem lesz elég az egész jószága a nyomtatási költségre.

- Aztán mit ír benne ez a Széchenyi gróf?

- Bizony kevés dicséretest mirólunk, sőt megmondja bíz az, 1-ször: hogy nem tudunk gazdálkodni, mert az úr is csak olyan ekével turkálja a földet, minővel száz esztendővel előbb az öregapjának öregbérese, 2-szor: egy pár holdat fölturkálunk egy kis búza alá, a többi aztán legelőnek marad, 3-szor: minthogy pénzünk nincsen, emberségünk sincsen; mert míg a hollandus azon töri fejét, hova tegye pénzét hármas kamatra, addig a magyar nemes ember azon vakarózik, hol kap ötvenes kamatra, 4-szer: folyton veszekszünk, és készek vagyunk egy hold búzaföldért elpörleni tíz hold rétet.

- És ez a könyvbe van nyomtatva?

- Szóról-szóra, hanem még ez csak elöljáróbeszéd.

- Csak?

- Csak bizony... hanem aztán jő a hadd el hadd,... csak győzze nyelni az ember.

- Aztán valakiről írja talán ő ezt a könyvet?

- Ránk illik az a könyv, urambátyám, de mintha csak mértéket vett volna.

- Járt-e erre mifélénk az a gróf?

- A múlt esztendőben két hónapig járta meg velünk a megyét - mondja Sándor, mire a spektábilis húzódozni kezdett, és szinte megörült, mikor látta, hogy Sándor távozni akar, s körüle a többiek is szétmentek.

- Uramöcsém! - szólal meg aztán a spektábilis, félrehúzván Sándort - én mindig böcsültem, szerettem, tiszteltem uramöcsémnek édesapját is, hát még kedves öcsémet! azért mondja meg nekem, látta-e már azt a Széchenyi grófot?

- Akárhányszor.

- Beszélt is vele?

- Akárhányszor.

- Nem mondta azt, hogy jártában-keltében valakinek a háza táját úgy körülnézte volna?

- Ösmeri az, édes urambátyám, az egész országot úgy, mint én a tenyeremet.

- Ne beszéljen!... talán még a mi komposszesszorátusunkat is?

- Hatszor is megálltunk a faluban, néztük a gazdálkodást.

- Aztán az ilyenről persze ír is.

- Mégpedig jó vastag tollal, mint följebb is mondám.

- De nevét nem mondja senkinek?

- Azt nem teszi, de hogy a patvarban is tartaná fejében valamennyi ember nevét?

- Az enyémet nem említette soha?

- Egy szóval sem, azért jót állok.

- Na,... az isten áldja meg uramöcsémet,... én most már haza megyek, mondja a spektábilis szép csöndesen és észrevétlenül zsebébe csúsztatván, magyarán mondva, ellopván a könyvet, - most már jó éjszakát kívánok, - hanem még egyszer, mondja meg, édes öcsém, de igazán, - hát mégis tudna az a gróf könyvet írni?

- És miért tartja ön azt lehetetlenségnek?

- Hüm!... hisz nem lehetetlenség uramöcsém, - hisz a könyvet is ember írja, hanem ha már valakinek annyi jószága van, mint annak a grófnak, minek annak az ész?

- De ha megvan, mit csináljon?

- Ej, uramöcsém, mindenre tud felelni,... most már nem is kérdem tovább.

- No hát én kérdezek egyet, urambátyámtól, - de igaz lelkére mondja meg.

- Mit mondjak, édes öcsém?

- Hiszi-e már urambátyám, hogy gróf Széchenyi maga írta ezt a könyvet?

- Mi tagadás benne,... édes öcsém,... most sem hiszem én.

- Hát azt hogyan hiszi el, urambátyám, hogy maholnap a Dunán gőzhajón fogunk járni?

- Kurvanyád, édes öcsém, - bizony még ezt a bolondot is én velem akarod elhitetni.

- És bátyám, senkitől sem hallotta volna ezt a hírt?

- Hisz, öcsém, a bolondot minden ember beszéli, de azért nem szegődik hozzá az okos ember.

- Na, urambátyám, meghiheti, hogy félév múlva gőzhajó jár a Dunán, s nem lesz kénytelen Pesttől Pozsonyig forsponton járni, hanem gőzhajón ehetik, ihatik, alhatik, beszélhet, olvashat, sőt még sétálhat is, végre azt veszi észre, hogy Pozsonyban van.

- Bizony, bizony még bolonddá tennétek az embert, öcsém! jó éjszakát.

Ezzel az öreg elment.

Talán úgy is gyanítják önök, hogy ami emberünk egész éjen át a Hitelt olvasta. Némely helyen úgy kivizesedett a homloka, mintha megmosdatták volna. Annyira hasonlított hozzá egynémely alak, szinte már várta, hogy a túlsó oldalon kiírja a nevét.

Fölvirradt a nap, a megyeterem fulladásig tömve lőn, az országgyűlési utasítások jövének vita alá.

- Tekintetes karok és rendek! - szólt a lelkes ifjú gróf.

Lenyűgzött népünkért emelek szót, hisz a jóravaló barmot is megsajnálja az ember, kivált ha magáé, melynek bizonyosan hágy annyi időt, hogy falatját megkérőzhesse, s az a szegény jobbágy nap hosszában dolgozván, tizenkét órakor dől ki az eke mellől, hogy egy óra múlva, törvény szerint megint helyre álljon!... hisz, uraim, ha keresztények vagyunk, ez isten elleni vétek!...

Még köhögni sem mertek, míg végre a nagy csöndben ami hitetlen Tamásunk ezt súgja a szomszédjának:

- Szomszéd uram! Akármit írhat az a Széchenyi gróf, de itt már a gyékényt húzzák alólunk, - azért táltsuk föl szánkat! amint hogy föl is kelt.

- Méltóságos főispán urunk, tekintetes karok és rendek!

Hiszen hát jól van no, nem mondom én, hogy a paraszt kutya, - az is ember, hanem ha már az előttem szóló méltóságos gróf úr a parasztról gondoskodott, - mi rólunk szegény urakról se feledkezzék meg, hanem ha már naponkint egy órát elfog, hát akkor a paraszt meg száznégy nap helyett szolgáljon száztizenkettőt.

- Éljen, éljen! - harsogának a másik oldalon, mintegy fölébredve a megkezdett ellenszó után, és bátran szembe kezdtek szállni.

Megkezdődött az alkotmányos életnek természetes menete, az eszmék utat vágának, - hadd menjen a kezdet saját útján. - Nincsen oly ütközet, hol a harcosok közt sánták és bénák ne támadnának, de az a harcosok dolga! Mi gondunk arra, hogy a malomkövek elvásnak, csak a magot őröljék le, és ha már nyolcszáz évig védelmezték ezt az alkotmánygépet, lássuk már valahára, mi hasznát lehetne venni?