A pipagyújtó-csárda.

Keressük meg azt a régi viskót, melyet az idő csak azért nem bírt szétmosni, mert amennyit kívülről leáztatott az eső, a belsejére ugyanannyit ragasztott a szenny.

Még mindig Jakabé a csárda, jól érzé magát ez elátkozott helyen, hol csak a zivatar fogott meg egy utast, ki aztán az icce bort még sem bírta ott benn meginni, hanem kiállt vele a csárda elejére, hogy belefolyasson néhány csöpp esőlevet, különben a méregkeverék földhöz verte volna.

Mint az óra ketyegője járt ki s be egy megcsöpörödött vénasszony, kinek a mostani formájából téglázóvas nélkül ki nem egyengetne az ember annyit, hogy a régi bőrére ösmerhetnének, hanem én csak azt mondom, hogy az Sára asszony vala, kibe a lélek most már csak hálni járt, hanem megkapaszkodhatott benne, hogy egész éjszakán át ki nem köhintette.

Egész nap lelkiismeretével számolt, azaz, hogy a kezére bízott négy-öt icce pálinkából elcsípvén egy-egy kortyot, a hézagot vízzel pótolta ki, legalább aki megissza, tovább el egy napot, őt már amúgy is csak azért nem vitte el az ördög, mert egymagáért a csárda felé még az is röstellt kerülőt tenni.

Vásárosokat kapott útban a zivatar, s minthogy már a kocsi alól is kimosta őket a zivatar, kénytelenek voltak lucskos gebéiket a "Pipagyújtó"-ig kergetni, hol száraz alá érnek.

Lassankint megnépesedett a csárda, s utóbb az eső csurgását fölérte a zaj, melyet a beszélők támasztottak.

Megint új vendégek jöttek: egy sudaras bajuszú ember, kiben mi a rég nem említett Pistára ismerünk, míg a másik egy darab kék köpönyegben éppen Tanti volt, kien még csak annyi változást sem tett az idő, hogy meglátszanék rajta, vagyis inkább borzas fején, egyetlen-egyszeri fésűkaparás.

Helyre vergődének, s a szűr alól egy csutorát húzván ki Pista, jobban mondva István, Tantit csak azért nem kínálta meg, mert már messziről nyúlt a csutoráért.

- Ha igaz volna, mind jó volna! - mondják a hosszú asztal ellenkező végén.

- Hallotta kend? - kérdi közbeszólva egy másik.

- Hallottam ám, saját füleimmel, mikor a gróf mondta!

- Meg is értene kend egy grófot!

- De bolond ember kend - válaszol a másik - hisz úgy beszél magyarul, mint én vagy kend.

- Kend is látott ám grófot - felesel a másik - van is ám olyan gróf, aki magyarul tud!

- Ejnye! hát bolond vagyok én, vagy vak, vagy süket?... - lármázik amaz,... hiszen ott álltam a nyitott ajtónál, mert a nemes urakkal voltam fuvarban, hát velük együtt csak megvoltam, és ezzel a két szememmel láttam az ifjú grófot, a főispánnak az öccsét, - meg a magam fülével hallottam, mikor beszélt, - utána meg az öreg nagyságos úrnak a fia, aki diétára van, - pedig hisz még az beszélt ám a szegénység mellett.

- Hát mit mondott az a gróf?

- Azt mondta, hogy: Már iszen... akár erre, akár arra,... voltaképpen,... még hát hogy... aztán,... - akadozék a beszélő, végre nagyot kiált: nem tudom én olyan szépen elmondani, elég az hozzá, azt mondta, hogy a jobbágyember is... ember.

- Nem hiszek én annak a grófnak, hallja kend! - kételkedik a másik.

- Hát az öreg nagyságos úr fiának sem hisz kend? - mondja Pista.

- Nem hiszek én annak sem!

- Nem?... pedig az nem gróf.

- Hagyján, ha nem gróf is, de azért csak úr az is!

- Nekem sem hisz kend? - szól Pista.

- Talán kend is az uraknak fogja pártját?

- Nem szorultak azok arra, hallja kend, hanem azt mondom, hogy a jóravaló kutya sem ugatja meg azt, aki falatot vet neki.

- Beszélhet kend nekem, kend is csak olyan ember, hogy nappal szűrben jár, aztán éjjel meg kaputrákot vesz magára.

Kicsinybe múlt, hogy a csutora fegyverré nem vált, hanem Tanti fölkapta a hegedűt, s a feleselő mellé húzódván, egy keserves nótába kapott.

Elkeseredett kezében a hegedű, hogy szinte keresné az ember, hol árad meg könnyűje a száraz fának, melyből oly keservesen jő a hang, mintha belül a fájdalmat oldanák meg benne. A durcás paraszt két könyökről hallgatta a cigányt, kinek képéről lemaradt minden huncutság és elszomorodott vonására úgy kiül a bánat, szinte kérdezné az ember, ki bántott téged Tanti?

Még mindig szólt a nóta, s a feleselő paraszt fejét mindinkább lehorgasztja kezei közt, a nesztelen csárdában kezdi hallani saját szíve lüktetését, melyet nem a harag, hanem a bánat tett ilyen zajgóvá.

Lassan-lassan elfeledi magát, a vér meggyúl ereiben a hangtól, mely oly bódulttá tette, hogy ha kérné most valaki, leoldaná nyakából a szűrt, de még az inget is, hisz kalapját most kapja le fejéről, és az asztal közepére vágva mondja:

- Cigány! mi az ára ennek a nótának?

Nem szól a cigány, ki saját hegedűjének hangján a hetedik mennyországban jár most, és még vagy fél óráig jártatja meg együgyű lelkét a láthatatlan világban, s midőn a fáradt kéz a legcsöndesebb hangon fakasztja le az utolsó keserves hangot, mintha csak oly későn ért volna füleihez az emberi hang, akkor felel a kérdésre:

- Nincsen annak ára! - mondja a cigány inkább keservvel, mint gúnnyal.

- Itt a pénz cigány! - lármázott a paraszt egészen megbolondulva vágván ki egy ürgebőr erszényt, melyből húszasok és tallérok dagadozának ki, s a paraszt fölegyenesedve kiáltja: - elég lesz-e ennyi?

- Mondtam már - feleli egykedvűen a cigány - nincsen annak ára!

- Nem is volt?

- Megadták már, míg pedig akkora bankót, hogy ha a kend kipire ragastanám, nem látsanik ki alula! - mondja Tanti kihúzván egy százas bankót, melyet a paraszt elébe az asztalra vágott.

- Ki adta azt, Tanti?

- Csakhogy adta, - pedig ezsírt a nótáírt adta! - azstán nekem adta, pedig ott voltak a cseh muzsikások is, azsoknak is adhatta volna, azstán mígis nekem adta, mert azst mondta: ezs azs ű nótája.

- Jóravaló magyar ember lehetett az!

- Azst hisi kend?

- Hiszem is, mondom is!... - lobbant újra a paraszt.

- No, ne mondja ked? - ingerkedék Tanti, - mert majd megbánja ked?

- Debiz isten, szentháromságugyse mondom.

- Ne bolonduljon ked, - hisen tudom, hogy a bor mondatja kenddel, - hisen előbb kicsibe múlt, hogy össe nem sidta kend!

- Én?...

- Ked bizsony, mert azs a gróf adta ám, kiről azst mondta ked előbb, hogy nem hisen neki! - bizonyítja Tanti megint hegedűre kapván, s vagy félóráig megint azt a keserves nótát húzta, mire a másik újból elmélázván, utóbb megállítja a cigányt, harsányan kérdezve:

- Mondtam?...

- Mondta bizony!!! - felelének a körülállók, mire amaz tarisznyáját fölkapván, fejét csóválgatá egy darabig, utóbb kezét nyújtja a cigánynak ezzel a szóval:

- Tanti!... előbb bolondot beszéltem!

A társaság lassan bomladozni kezdett, az eső nem akart megállni, némelyek azért mégis csak nekivágtak a keserves időnek, és így egyik a másik után menvén, majdnem megüresedett a csárda. Végül míg Pista maradt és a cigány, ki azonban kevés kedvet mutatott az utazásra, mert a kék köpönyegnek megvolt az a jó tulajdonsága, ami a gazdájának, hogy vizet nem szeretett inni.

Rászánta magát, hogy a csárdában várja meg a zivatar végét, azaz: ott is maradt.

Jaj!... Jaj!... nyögött Sára asszony a konyhában, Tanti pedig a feje alá gyűrvén köpönyegének gallérját, miután hegedűjét egy sarokba elhelyezte, nagy hamar elaludt a három napi korhelykedés után.

Az idő nem akart változni, a megeredt eső nem bírt leszakadni, pedig az országúton még elég ember volt, de a legjobb ló sem bírt, az ázalékon sebesen haladni.

Jakab későn indult meg a vásárból, s őt is az útban kapta a zivatar, s már majdnem döggé verte lovait, hogy mégis a csárdához érjen, mert már annyira meglucskosodott, hogy most már nem magáért búsult, hanem a bankjegytömegért, mely tárcájában összegyűrve volt.

Mióta gazdaggá lett, csak még egy aggodalma volt, tudniillik, hogy Sára asszonyt eltegye láb alól, nehogy kiszabadulván a férj, a nemes levelet kikérhesse tőle, pedig ez alkalmatlan tréfa lenne, ha a nagy árért Kleint háborgatná valaki.

Kezében kelle tartani az arany madarat, s ha már emberhússal él, egy olyan vén asszonyért, mint Sára néne, nem nagy kár, hanem a lélek az oldalához van nőve!

- Tehát mégis méreg! - jegyzik meg önök.

A világért sem, Jakabnak több esze van, mint hogy nem tudná, mikor pottyan le a gyümölcs a fáról, azért a világért hozzá nem nyúl, hagyja a boldog természetre, hisz az is meggyilkolja saját teremtményeit, tehát minek megrázni a fát, majd lehull a gyümölcs. Csakhogy Jakab nem azt várta, mikor megérik egészen, hanem mikor végképpen - lerohad.

- Egy kis pálinkát adjon, Jakab! - rimánkodék az öregasszony, kin végre mégis megkönyörül a pogány, és ad neki egy kupicával, aztán megmondja neki, hogy most nem ér rá beszélgetni, lemegy a pincébe, - pedig oly bizonyosan tudja, mint kétszer kettő négy, hogy a torkos állat még a borszeszből is benyel egy kortyot, mert a pálinka már gyönge a gyomrának. De csak hadd nyelje!

Végre minden házból kilökték az iszákos párát, s íme Jakab a csárdában ád neki két hét óta helyet.

Jöjjön tehát a keresztény világ, tegye ki szívét a boncoló asztalra, és éppen Jakabé mellé,... lássuk, melyik puhább, lágyabb?

Na, de ne feszegessük a dolgot, hadd játsszék a gyermek a dióval, - most még gyönyörködik benne, pedig ha fölütné a férgest, héjastól eldobná.

Végre megnyílt az ajtó, Jakab nyitott a sötét szobába, és előkereste a vakablakból a gyújtót, s egy mártott gyertyát meggyújtván, a bormérőben levő lomtárban hamar ruhát váltott.

Tanti azonban egymásra aludta a három éjszakát.

A neszre bejött Sára is, jobban mondva bedűlt, mert egy sajátszerű bódulás lepte meg koronként, és irtóztatón bőgött.

Erre lehetetlen volt föl nem ébredni, hanem Tanti csak annyi fáradságot vett magának, hogy fölnézett, vajon farkas-e vagy medve, mit a zivatar a csárdába tévesztett?

Megösmerte Jakabot, ki gyertyatartóval kezében sietett az ajtóhoz, hol Sára még mindig ordít.

- Jaj!... hol az a víz?... ide azt a vizet!...vizet...

- Thalán a phálinkát akarja khed megkeverni? - okoskodék Jakab.

- Vizet iszom... vizet iszom! - ordított az asszony, mire a cigány felkönyökölve mondja magában:

- Ez is régen nem ihatott vizet, igen nagyon megkívánta, hogy így ordít érte.

- Vizet!... Jakab,... vizet, mert mindjárt meghalok.

- Mit hagy khed nekhem thestámentumban? - mondja a zsidó, kinek ez a látvány kedvére volt, mert hisz ő ezt már számítással várta.

- Az ördögöt hagyom, aki elvisz!... - bőg az asszony - adj egy csöpp vizet, mert meghalok,... zsidó, könyörülj rajtam! - mondja az asszony, föltápászkodni akarván.

- Majd én most vízért szaladok, csak lesd, - mondja a zsidó az időre gondolván.

- Meghalok!... meghalok! - volt az egyhangú felelet.

- Mit izen khed az urának? - jegyzé meg Jakab.

- Azt izenem, pogány, hogy a nemeslevelét neked adtam öt forintért zálogba, nálad keresse! mondd meg neki, mert holtom után is kiátkoz érette a földből!

- Csak adja khed ide az üt forintot, mindjárt visszaadom!

- Nem lehet!... nincsen időm,... meghalok!... - végül az asszony egy irtóztatót bődült, mire az erőlködésben visszarogyott, és szájából kék láng lövelt, meggyulladt benne a pálinka!

Tantinak szeméből odább állt az álom, a boldogtalan nőnek végső kívánságát hallván, megmozdult zsebében a százas bankó, fölkelt helyéből és a zsidó mellé állt, ki iszonyattal nézett a végvonaglóra, s babonás lelkében a félelem képei tolakodtak elő a gyérvilágú csárdában.

- Hol az a nemeslevél? - kérdi izgatottan Tanti, mire a zsidó ijedtében térdre rogyva mondá:

- A nagyságos plenipotenciás órnak adtam el! - szólt a zsidó halálfélelmében, a sötét alakot egyenesen az ördögnek nézvén.

- Itt az öt forint! - mondja Tanti, pénzét kotorászva elő, mialatt Jakabnak is ideje volt az ördögöt bővebben szemlélni, s akkor veszi észre, hogy a cigánynak tette a vallomást.

- Ki hítt ide? - mondja a zsidó fölugorva.

- Nem azst akartad te mondani, hogy ki hítt ide? hanem hogy miért nem vitt el előbb azs erdeg!

A zsidó oly ostoba lett zavarában, hogy még a legközönségesebb hazudságra is képtelen lőn, egy oldalról egy borzasztó hullát, másik oldalról egy kellemetlen tanút látván, kit hirtelenében csak azért nem ütött agyon, mert 1-ör nem bírna vele, 2-or nem is meri.

- Iszol egy khis phálinkhát? - mondja Jakab annyi mosolygással, mennyit az irtózat és félelem megszenvedhet, azonkívül oly erősen verte a víz, mintha a két héttel előbb bevett orvosság is még csak most használna neki.

- Nem iszom! - felelt amaz határozottan.

- De nagyon jót adok, igen jót, - biztatja Jakab a cigányt.

- Nem seretem a jót, nagyon elsoktam tüle, azsazs: hogy nem is adtál még jót soha.

- Adok most - bíztatja Jakab - most the az én vendégem vagy.

- Talán csak belim serettíl?

- Igazán, - lásd, csoklottam, nem thodtam elállítni, hanem megijesztettél, azt gondoltam, hogy te vagy az ürdüg, hanem az igaz, hogy hasonlítasz is hozzá.

- Hej! ha én volnék azs erdeg,... hallod-e, Jakab? én már csakugyan elvittelek volna.

- Pedig lásd, én ürükkhé szerettelek, - mennyi bort megitthál khontóra!

- De megfizsettem!

- Megfizetted?... bolond voltál, hogy megfizetted, úgy szeretném, ha most is adósom volnál, gyere igyál, idd meg minden phálinkhámat.

- És astán mit csináljunk?

- Aztán elengedem minden adósságodat, gyere igyál.

- Nem isom, Jakab,... hanem mivel látom, hogy nagyon féls, most könnyebben megfogadod, sedd föl a sátorfádat, azstán hordozsóskodjál el a vidíkrül.

- Nem lehet!... - mondja Jakab elszántan.

- No hát én megyek, hogy minél kevesebb ideig lássalak, mert esembe jut minden ross borod.

- Ne menj el, Tanti!... - rimánkodik a zsidó - beszélgessünk az éjjel.

- Én már kibesélgettem magamat, - azstán ha többet mondaník, azst is megmondanám, Jakab, hogy náladnál már becsületesebb embert is akastottak.

- Thalán the magad is megtennéd?

- In?... - mondja a cigány... - nem mondom, hogy pár kevír ludat nem visek el a másvilágra a tieid kezsül, Jakab, - hanem a lelkedet csak csípeld magad.

- The mégis ellenségem vagy?

- Ha mégis hegedilni tudnál, segény pára, akkor nem mondom, de mikor rongyot sedtil, sohasem kívántam el a mestersíged, hát miért legyek ellensíged?

- De mégis árthanál, ha módját thodnád?

- Bibast vagy!... - mondja Tanti,... - a csigány soha sem lop sovány ludat,... diót le nem veri, míg magátúl meg nem írik,... hát kendermagot sem vetek, hogy a nyakadra ketelet fonjak, majd kelt rád a vármegye.

- Bolond cigány,... hanem ha úgy öltem volna meg ezt a vén asszonyt, most mégis the volnál az első, aki khibeszélné!

- Jakab!... - mondja a cigány a bántódás keserű gúnyjával,... nem tagadom, nem válik belülem sent,... megettem a más pecsenyíjit,... hanem a nyelvemmel nem kerestem míg a kenyeremet!... Jakab, - árulkodó csigányt míg sohasem láttál!

- Becsületes ember! - mondja Jakab, aztán elgondolta magában, - mégis jó az ilyenféle ember, ha szükség van rá.

- Jó ícsakát, Jakab! - mondja a cigány, de a zsidó vele együtt megindult, nem akarván a hullával egy födél alatt maradni, hanem a cigány elsietett előle az úton, hogy ne legyen kénytelen vele beszédbe eredni.

A zivatar elvonult, az ég csillagai derülten fénylének, míg a földön két gyalogoló járja a csatakot, egyik saját lelkének nyugalmában, míg a másik a lelkiismeret küzdelmével, erős, de mégis azon sajátszerű bizalommal, hogy miután saját lelkét rég pokolra kótyálta, most egész bizalommal máséhoz támaszkodik.

Emberek, emberek, ne űzzetek vásárt az emberek lelkével, ne pusztítsátok ki, hisz nem oly kelletlen portéka az,... néha-néha mégis megáldanátok a sorsot, hogy el tudott rejteni egy olyan lelket, melyet megmérgezni nem volt alkalmatok.

Míg a két gyalogoló a falu felé tartott, utánuk erősen beburkolt négy lovas hintó jött, benne az újonnan beiktatott főispán ült, mégpedig másodmagával, az újonnan alakult maradópártnak fejével, egy hatalmas méltóságos úrral, ki midőn a főispán a középosztály egy föltűnt emberéről beszélt, éppen a csárda előtt azt mondá:

- Ej!... ez a középosztály kaputban jár, hanem azért az is csak paraszt.

Szegény középosztály! mi vagy már most? alulról fölfelé úrnak néznek, fölülről lefelé parasztnak, éppen úgy, mint akit látócsövön néznek, egyik felől igen kicsiny, a másikon igen nagy.

Előtted a tizenkilencedik század második negyede, virulj a tettekben, vagy rothadj a tespedésben, ütött a válság órája, választanod kell!

És választott!