A huszár.

Hány ember hallotta már: hogyan nő a fű? mintha az is olyan sírva-ríva jőne a világra, mint a gyerek, mely ha véletlenül cigánynak született, még úgy is járhat: hogy előbb megverik, s aztán küldik korsóval a kútra. Bölcs férfiak! Megalkudtatok azon, hogy az ördög nálunk fekete, Afrikában pedig fehér, de azt nem tudjátok megmondani, hogy amelyik titeket elviszen, milyen lesz az, fekete vagy fehér?

Mit tudtok ti, papírt rágó férgek? tudománytok olyan, mint az a száz forintos bankó, melyet a gazdája lenyelvén, hasznát senki sem veheti.

Mi az amott a nagy pusztán? vad lova nyakáról habzik a tajték, mert érzi a ló, hogy valami a hátára nőtt s meg nem inog rajta.

Mi ez? talán egy kóbor angol, ki otthon nem lelt elég szilaj lovat, hogy ügyességből sebes futamat közt a ló farán megüljön?

A puszták fia ez! ki még alig látott egyebet, mint eget, földet, s ezen egy pár szétugrasztott barmot, s talán maga is azt hiszi, hogy egyedül van a rónán, hol az ember szeme végig nézni sem tud, pedig az isten szeme néz le rája, talán az titkon gyönyörködik benne, mikor ezt a jó fajt huszárnak teremti.

Huszár, huszár, de szép furcsaság vagy!

Hogyan van az, hogy ami teremtett olyan, mint ő maga, azaz huszár: az csak a pajtása! legjobb barátjára pedig ráül, s az: a paripája! - és még a csizmájának is van egy ellensége: az pedig - a bakancs!

A kis Sándort, már látók, nézzük meg a másik testvért is, Pistát, ki édes apja után ment a delelőre, éppen ott, hol a ménese legeltet.

Alig tíz éves a gyerek, - mezítláb futtatja az apja egész nyár hosszában, - de mert magának nincs, teletömi szalmával az apja sarkantyús csizmáját, hogy vékony lábáról le ne maradjon az a nagy szerszám, - fölkéredzik a méneshajtóra, úgy megy alatta, úgy kényeskedik a ló, mintha csak a maga csikaját hordozná!

Nem fél?...

Dehogy fél, - úgy belenő abba a lóderékba, mintha az úristen most őkigyelmét huszárnak próbálná.

- Szállj le Pista, szállj le! - kiált rá az apjuk, mit a gyerek csak azért hall meg, hogy úgy tehessen, mintha nem hallotta volna, s még egyet fordul kényeskedő lován, szinte jól esik még az a kicsi, míg az apja újra rá nem rivall, persze hogy az ilyen gyerekféle jószág nem ereszti el egy könnyen azt a megízlelt jót, s amint rajtakapják a torkosságon, kárát vallja ugyan, de hát éppen azért egyszer utolján még megnyalja a tálat.

- Mondom, hogy szállj le, gyerek - kiáltja az öreg - mert majd leveszlek a lóról!

- Hiszen leszállok már - csak hadd vetem le ezt a csizmát! - mondá a gyerek lovon ültében rugdalván le az apjáét, - mintha a földön azt nehezebben tenné, - hanem jól tudja az öreg, hogy a gyerek amíg lehet, le nem jön a lóról.

Még most is ott üldögélne Pista öcsém, ha egy tréfálkodó bojtár csizmástól együtt le nem húzná.

- Gyere le, Pista - szólt a kötekedő bojtár, - Gyurka bácsi amott legelteti a falu teheneit, azt mondja mutat neked valamit.

- Mit mutat? - kérdé aztán a kíváncsi gyermek.

- Egy kis csíraborjút - felelé a bojtár - annak a bőrét neked szánta, ha majd bakancsos leszel!

Erre a lángra lobbant gyerek a sarkantyús csizmát kapta föl, s ha talán az apjuk közelebb nem jő, bélyeget hágy a kötekedő bojtáron, ki amint látszék bakancsosnak csúfolgatta szegényt.

- Hát a lecke hol van? - kiált közbe az öreg, Pista öcsénk felé, s öreg szűrujjából egy kopott könyvet húzott elő, a gyereknek kínálván, amiért az csak oly formán nyúlt, mintha a görcs húzná össze a kezét, hanem az apjuk akkorát nézett egyet, hogy a gyerek keze szinte megnyúlt tőle, s míg az öreg a gyepre heveredék a delelő bojtárok közé, addig a gyerek is megfogódzott a könyvben.

- Hadd lám, mit tudsz? - kérdezkedék az öreg, kinek éppen most jutott eszébe, hogy egypár ábéabot öklözzön be kedves magzatjába: talán éppen azt gondolván, hogy ha már a lovat is megüli a gyerek, talán az ábécében sem törik el a csontja.

Apja mellé kuporodott a gyerek, vadakat nézvén, hol a betűkre, hol meg a kötekedő bojtárra, ki szinte megéhezte, hogy a gyereket az apja iskolába fogta, s odasúgta a gyereknek, silabizálja ki: b... a - ba... bakancs! s mire az apa is a professzorkodásnak neki feküdt volna, a bojtár is készen volt egy röhögéssel, mit úgy kalap alól küldött a gyerekre.

- Kezdd el már! - szólt az öreg, mutató ujjával belebökvén a könyvbe éppen ott, hol a betűk párjával állanak együtt, hol az ilyen süldődiákot silabizáláshoz szoktatja az ember.

Nagy mérgesen odanézett a gyerek, és összeszorított fogai közül csendes hangon szuszogott ki egy át, mintha éppen kínjában a betűt akarta volna megharapni.

- Odább, odább! - bíztatá az apjuk.

- A... b...

- No mondd rá!

- Ab!

- No csak odább.

- B... a...

- Ne nyöszörögj, hanem mondd rá: b... a - ba!

- Nem mondom én, - szólt makrancoskodva a gyerek.

- De pedig mondod, - riadt föl az apja - mert úgy elverlek, hogy többet is mondasz, mint kéne!... Mondd rá hát: b... a - ba.

A gyerek egy kukkantást sem tett, hanem a bojtárra nézett, ki a szájával szinte azt a formát csinálta, hogy ba, hanem a gyerek még azt is tudta, hogy az a bakancsot érti.

Az apa nem az az ember volt, aki megszokta volna a szóval való bánást, hanem ami egy szóra nem ment, hát azon aztán a öklével segített, de míg a szűrből kikészült a marka, addig a gyerek is a talpán állt ám, s minthogy öklével a bojtáron bosszút nem állhatott, tehát a nyelvéből mutatott neki egy jókora darabot, s aztán pedig tele torokkal visítá:

- Eb lesz bakancsos!

Ezzel aztán el a tizedik határig, vagy még azon túl is menne, ha az apja a ló hátáról, mint a csikót szokás, el nem csípi szegényt.

- Megfogtalak úgy-e? - rivallt rá az öreg.

- Nem bánom, ha megnyúz is kend, - bakancsos még sem leszek, meg azt sem mondom, hogy bé... a...

Az öreg látván a gyermeknek dacoló arcát, sokkal inkább örült, hogy a gyerek valamire tartja magát, - azért szépen szóla hozzá, meg is alkuvának, hogy a tanulásból a béaba kimarad, csakhogy a bakancshoz közel se járjanak!

Ilyen magból terem ám a huszár!