1836. Egy ember, kit a bot nem fog.

Néhány évvel megint odább vagyunk, de a részletekbe nem akarunk beleereszkedni, és megelégszünk, ha jövendő alakjaink az elhagyott időben a cselekvésbe nőnek, - s e jövendő alakok az eddig fölhozott fiúk és egy nemzet, mely újjá született és óriásilag kezdett nőni. Szja! ilyen csodák megtörténnek, és miért nem? bebizonyított dolog lévén, hogy egy múmiának sírboltjában talált vöröshagyma ezer év után jó földbe kerülvén, újra kihajtott.

Verbőczy nem volt oly idős múmia, hogy belőle ne lehetett volna valamit újjá teremteni.

Jakab már lassan el is feledte a pipagyújtói éjszakát, Tanti pedig éppen nem alkalmatlankodott neki, tehát maga sem emlegette senkinek a dolgot.

Tantinak egyéb cigány atyjafiai közt megvolt az a szerencséje, hogy a vasat és botot szerencsésen kikerülte, s e miatt híre futamodott minden lóvásáron és búcsújáró helyen, hol lopott jószág és cigány rendes vendég szokott lenni, hogy Tantit nem fogja a bot.

Abban az időben ez valóságos isten csodája volt, mikor tudniillik a legutolsó íródiáknak is meg volt az a hatalma, hogy ha a jobbágyról egy légy az ifjú úrra talált szállni, azért amarra egy jó sort csapatott, anélkül, hogy a szent gyónásban lelkiismeretének súlyaképpen csak egy nehezéket is nyomott volna.

Nem kell feledni, hogy a megyei és urasági hajdúk rendes leckét vőnek a botozásban, mert a sok gaz paraszt tizenkét hajdú közül tizet kinevetett, tehát válogatni kelle az embert, kinek ütéseit nem lehet eltagadni.

És minthogy a megcsépelésnek igen kis ürügy is lehetett okozója, nem bámulhatunk azon, hogy az uradalmi börtön rendesen tele volt.

Megszaporodtak a jobbágyok közti pörök, ezeknek elintézése végett úri szék volt rendelve, melynek elnöke Tapadó úr, a mi kedves táblabíránk vala.

Az úriszék lassan foly, az uradalom által fizetett jó napi díjak és még jobb ebédeknek az a jó tulajdonságuk volt, hogy mint a legyek a meleg konyháról, a ténsurak az úriszéktől nem tudtak megválni.

A pártok élete megkezdődvén, nem csoda, hogy a megyei asztaloktól a kisebb rétegekig elhúzódott, és még az úriszéken sem tudtak a bírák megegyezni, pedig végre is arról volt némely esetben a szó, hogy egy paraszt-fickóra ötvenet vágjanak: hisz ha vagy tizet meggazdálkodnak is belőle, azon a ténsurak úgy sem osztozkodhatnak meg.

- Néhány napi börtön is elég lesz! - mondja a szolgabíró, egy fiatal jó vérű fiú.

- Ötven bot, amicze, ötven! - mondja az elnök.

- Hisz, uram, az egy marhának is sok.

- Jaj!... csak hiába, baj, ha ezek a fiatal urak nem hisznek az expertusabbnak, - pedig rogo, csak beösmeri, hogy az úristen nem hiába adta a mogyorófát, tehát használni is kell.

Ilyen okoknak aztán meghódolt a szolgabíró, mikor látta, hogy leszavazzák, azért megelégedett, ha az ebédnél éppen olyankor mondhatott valamit, mikor spektábilis Tapadó úr egy borjúvesét villájára bökött, de nem tudván felelet nélkül hagyni a szolgabírót, addig lármázott, míg a kövér vese meghűlt, s őkelme aztán nem merte megenni.

A szolgabíró úr mai napon tán békességben hagyja az evőnek elkölteni a kedves falatot, mert még mindig a "Jelenkort" bújja, és jegyzi az új szavakat, hogy ideje korán betanulhassa.

- Amice, judlium! (szolgabírói cím) talán maga ma újságot eszik? - szól végre Tapadó úr, megunván a civakodás nélküli ebédet, mert denique, az a veszekedés mégis jó kommóció, - kivált az olyan kövér úri embernek, mint ő, olykor egy kis nevetés megrázza pufók testét, mit a hajdú reggel és este rendesen meg szokott nyomkodni.

- Na! még sem szól,... hát mit olvas?

- Egy fehérvári levelezést olvasok.

- Hadd halljuk,... tán installáció? - restauráció? vagy templomszentelés?

- Semmi ebéd, domine spektábilis, hanem hallja csak ezt az új magyarságot.

- A mai harci gyakorlaton egy harcfinak lőcsövéről leesett a szurony.

- Mi a mennykő!... bámult Tapadó úr,... hát ezt érti valaki?

- Értem bíz én is, - jegyzi meg a szolgabíró - szóról-szóra értem.

- Eb hiszi.

- Nohát, hogy higgye, ím a spektábilis nyelve szerint ez annyit tesz: Az egzecírozásnál egy bakának puskájáról leesett a panganét!

- Per amorem dei - ordít az elnök úr - hisz az úrnak nyelvét előbb vertálni (lefordítani) kell.

- A mienket nem, elnök úr, hanem az önökét, hisz önök fele diákul beszélnek.

- Legalább nem kottyan minden kócember a beszédbe.

- Hát ezért rontsuk el a nyelvet, és ezért ne igazítsunk rajta?

- Persze, hogy egy pár úrfi Pesten nem talál más dolgot, hát a szavakat faragja újra, mint az a, hogy is hívják azt az újságírót?

- Helmeczy!

- Igen, igen, Helmeczy, ki a szavakat elmetszi, hanem kedves öcsém, megérem én még, hogy a körmére koppantanak ezeknek a szóforgatóknak, hisz ezek már föllázítják az egész országot.⁶

- Hohó!... spektábilis...!

- Dejsz, csak én rajtam állna, majd megmondanám én annak a Széchenyi grófnak is, ki csak nem akar a nemességnek békét hagyni, - ha nem tetszik neki az ország, hagyja itt, ha apáink meg tudtak itt élni nyolcszáz esztendeig, mi is elférünk még, aztán ha olyan nagy kifogása van az utak ellen, tartson jó lovat, - mert ha én négy lovat befogatok, nincsen akkor rossz út!

- Okosan van, spektábilis, - mondja a szolgabíró, - csak ne engedjen, maradjon hátul, legalább ha elvesztünk valamit, lesz, aki megtalálja! - végzi be a szót a szolgabíró az asztaltól sebesen fölkelve, minthogy az ablak előtt valami tömeg verődött össze.

A spektábilis elnök nem fizethetvén ki szóval a szolgabírót, azt mondja az asztalnál maradtaknak:

- No, - meglássa, amice, - én mondom, - hogy ez a Széchenyi utóbb is megbolondul.

Mielőtt megmondanók okát az ablak alatti csődülésnek, nézzünk az uradalmi irodába, hol most robotkomputust tartanak. Összeszámolják, tudniillik, hány napot szolgált le ki-ki a tartozásból, s amennyivel adós maradt, pénzül váltja meg.

- Tanti! - kiáltja a bíró egy írásból a nevet.

- Itt vagyok! - felel a cigány, kifurakodván a tömegből, hogy közelebb állhasson az asztalhoz, hol az uradalmi tisztség ült, legfölül a nagyságos plenipotenciás úr.

- Mi vagy? - kérdi véletlenül a nagyságos úr, tudni akarván, telkes vagy talán zsellér?

Felelet helyett elvigyorogta magát Tanti.

- Mit kutyafityorogsz, mondja a teljhatalmú, - vagy a magad a telekes, vagy a zsellér? szolgáltál a robot? vagy a füstpinz?

- Hát, nagyságos uram, szolgálnak a varjúk, vagy baglyok?

- Mit szamár beszél ez a cigány varjúkról és baglyokról?

- Mert, nagyságos uram, tilen a kurcsmában lakum, vagy ahol hegedilek itt is, amott is, - nyáron meg a faluvígen egy udvas fában, hát attúl mit szolgáljak?

A nagyságos úr körülnézett, és bizonykodák, hogy a cigány igazat mond, mert legtöbbnyire faluzván, nyáron át egy nagy fában van tanyája, sőt amint mondják, abban is született, mint mi is említők már.

- Hát sohasem voltad meg a robotba?

- Ha nem híttak, nagyságos uram, azt gondoltam, hogy minek menjek, ha nem kellek?

- Hány esztendő lakik itt ez a kaszember?

- Itt született, - válaszolá az egyik tiszt.

- Hát fizeted a meg azt a mind,... hallottad csavargó!

- Jó lesz, nagyságos uram, legalább megmutatják, hegy miből fizessem meg!

- Ez a csavargú egy pegyár vagy,... - mondja ingerülten a nagyságos úr, - ez a cigánnyal nem fogsz dolog megcsinálni, - az íródiák vágasd rá délután a harminc bot ad recognitionen juris dominalis, aztán máskor szolgálja a tizenkét napot gyalog.

Itt nincsen fölebbvitel, a jog megvan, tehát olyannak is kell lenni, kin a jogot gyakorolni lehet, és arra egy cigány csak olyan alkalmas, mint bármelyik paraszt.

Tanti meglepetve állt ott, - erős küzdelem lepé meg, hisz lelkében egy meghallott titkot hordozott, melynek most hasznát tudná venni, de midőn a vádaskodás eszméje jutott eszébe, még az ő fekete arcán is kipirult a szégyen, tehát semmi mentség, álljuk ki, - gondolá - azt a harminc botot, - sok ártatlan feküdt már előtte a deresen, talán ő sem hal meg.

A láng nem futotta volna meg jobban a falut, mint az a hír, hogy a cigányt még ma délután a deresre csípik le. Minthogy ilyen kárvallott abban az időben nem egy volt, fájdalom, de úgy van, hogy a megalázott nép szégyenét csak úgy bírta könnyebben viselni, ha többet is ért ez a rút gyalázat.

Azonban még az a furcsa gondolat is eszébe ötlék némelyeknek, hogy nem alszik az ördög, és a cigány végtére is megszabadul.

Nem feszegetem tehát, hogy részvét-e vagy csodalátás végett özönlött-e a nép össze? elég az hozzá, a falunak örege, apraja már órák óta várja a pillanatot, vajjon fogja-e Tantit a bot?

Oly mélyen volt már megalázva e nép, hogy a baromtól csak annyiban különbözött, hogy a barmot saját hasznáért a gazda mégis megkímélte, míg a jobbágyot különbség okáért csépelte mindenki, és ha már az isten könyörülni akart rajtuk, itt volt az ideje, mert midőn tízmillió ember jajgat, fölérhet az égig.

Ki volt terítve a deres, Tanti elszántan, de mégis megundorodva nézett a gyalázat elébe, melyből mentséget nem látott.

Semmi híja a hozzávaló szernek, a deres és a mogyorófa készen várt, csak a porkolábot várták, ki a nagyságos urat a mulatságra invitálta, minthogy ő nagysága ma gyönyörködni akart.

A tisztek parancsból valának kísérői, és alig palástolható keserűséggel várták a vad mulatságot, minek ennyi kíváncsi nézője lőn, még az úriszék tagjai is, kik az ebédről a szolgabíró után szintén kijövének.

A cigány megindult, hogy a kastély kapuja előtt megérje szégyenét, de egy négy lovas hintó fordult be a tágas útról, hogy a kastélyba menjen.

Helyet nyitának a bámészkodók, sőt még a derest is odább kelle tenni, hogy a váratlan vendég kiszállhasson, egyszersmind vártak a végrehajtással, kíváncsian lesvén a kiszállót, ki éppen Szántay Sándor vala. Pozsonyból jött az 1836-iki országgyűlés végén.

- Mi történik itt? - kérdi a körülállókat, egyszersmind a cigányt is meglátván.

- Urbarialis restancia fejében semel pro semper harminc botot kap ez a cigány, ő nagysága parancsából! - mondja az úriszéki elnök, mint benevolus néző nagyokat kacagva.

- Minek nevet olyan jó ízűt urambátyám? - kérdi Sándor.

- Amice! ez a cigány híres fickó, mondják, nem fogja a bot, hanem majd meglássuk mindjárt, érdekes experimentum lesz, - jót nevessünk neki.

- Csak ki vele! - parancsolja a plenipotenciárius.

- Sajnálom, hogy zavarnom kell a mulatságot, - mondja Sándor, de itt van az 1836-iki törvény, mely tegnapelőtt szentesítése óta törvényes erejénél fogva az uradalmi tisztségtől elveszi a botozási jogot.

- Hol az a törvény? - mondja gúnnyal Klein úr.

- Tessék! - mondja Sándor oldalzsebéből átnyújtván az úrbéri törvényeket.

Tehát Tantinak mégis volt ördöge?

Igen, a tizenkilencedik század és az 1836-iki törvények szelleme.