Az új nemzedék.

Sokféleképpen gondolta ki az úristen az áldást e nemzetre, még amit átoknak mondanak, az örökös küzdelem, még az is hasznára van, hisz a vasat is csak nyugalomban eszi meg a rozsda.

Arról is gondoskodott a fölséges úristen, hogy abból az egy pár százezer emberből, kik verekedve jöttek erre a földre, és kik annyira féltették kardjukat a rozsdától, kármentőben még egymást is ölték, mai napon tízmillióra szaporodtunk.

Ki ne irtsátok a hazai szent szokást, - hogy míg a legnyomorultabb ember is ünnepet ül gyermeke születésén, tán önkéntelenül érzi a magasztos gondolatot, midőn a magyar nemzet száma egy ember-számmal megszaporodik.

1830-dik évtől szokatlanképpen megszaporodott a keresztapák száma, s ez arány az utána következő években hasonlóképpen fölebb ment. Nem tesz semmit, ha enni segítenek, még kapálatlan földünk is van, alig várják már az emberi kéz nyomát.

A fiatalabb gróf már egy jókora kisfiúval ment föl az országgyűlésre, Szántay pedig ott hívta meg még ugyanazon esztendőben keresztapának a grófot, Jolánnak még egy lánya született.

Azt gondolta Sándor, ez is jobb, mint semmi, ha az isten nagyra növeli, egy becsületes embernek jó lesz a házhoz - isten áldásának.

Alig érkezett meg Szántay Pozsonyból, egy vasárnap délután a környékből összecsődült a sok hintó, - újságkívánó, kegyvadászó jó barát, félellenség és unalom-kergető nép lepte el a termeket, melyeken kor és nem szerént osztozkodnak meg a vendégek, míg a nagy kert árnyékos utain öt-hat tekintélyesebb ember gyülekezett Sándor körül, hallgatni az országgyűlés kimenetelét.

- Mit mond tehát, kedves urambátyám? - szólítja meg Sándor Tapadó bácsit, kinek arcán a ránc nem bír szétgyüremleni.

- Hüm! - mondja némi kis vártatra, - tehát amice kivettétek bot alól a jobbágyot?

- Azt cselekedtük.

- De a robotot hogy fogom ezután leszolgáltatni jobbágyaimmal?

- Kiparancsoltatja, urambátyám, hajdújával, vagy kis bírójával, mint eddig.

- És ha nem megyen?

- Ott van a törvény, mely arról is gondoskodott, miképp bűnhődjék a hanyag, ott a bíró, tudja az, ilyen esetben mi a teendő.

- Ecce! - türelmetlenkedik a kedves bácsi, - még én bíróhoz fussak egy ily akasztófára valóért? hát nem rövidebb útja van a dolognak, hogy én huszonötöt vágassak a gazemberre, aztán nem kell neki bíró?

- Kényelmesebb volna ugyan a bíróra és urambátyámra nézve, hanem hogy igazságos is legyen, az már nagy kérdés, mert például, urambátyám, miként osztja föl a robotot? mennyit szolgál az egész telkes jobbágy télen? tavasszal és ősszel?

- De majd én itt addálok, meg dividálok, amice! - okoskodott a megtámadott, - mikor nekem tetszett, akkor hivattam!

- És ha nem ment?

- Kurtán végeztünk, amice, - nem replikáztunk, nem is appelláltunk, hanem more consveto, - ott a deres, aztán punktum, de aztán remegett is ám a malevolus paraszt.

- Lássa, ezután éppen azt akarjuk, hogy ne remegjen.

- Tehát azt hiszi, kedves uramöcsém, hogy az a paraszt nem szeretné visszaadni a kölcsönt?

- Tökéletesen hiszem, és mások is azt hiszik, hanem éppen azért töröltük el a botot, hogy ezután ne legyen mivel adni és visszaadni a kölcsönt.

- Hát mért nem ment a franciára, ott verekedhetett volna!

- Kedves urambátyám, ott volt, aki ott volt, hanem ha már mindent követelünk, legalább mondja meg, hogy az a paraszt miért verekedett volna?

- Látom én, nem bírok uramöcsémmel,... hanem majd meglássa, bot nélkül még sem fog menni, ne higgy a parasztnak, mert a szentháromság titkát, parasztnak fortélyát soha ki nem tanulhatod.

Ezzel a társaság az asztalhoz ült, és ami kedves bácsikánk étvágyában a vita legkisebb kárt sem tett, mert ez a kis civakodás neki valóssággal - egészségére válik, azért soha se búsuljunk az ellenkező véleményen, annál erősebbek leszünk, mennél többször lebirkózzuk egymást.

Mielőtt Szántay vendégeihez mehetne, Jolán inte neki, hogy az egyik félreeső szobában vár reá valaki.

Odasietett Sándor, s íme Pista volt ott, gyönyörködvén fiában, ki édes apjának örömmel mondá el, mit tanult az oskolában, és Szántay tökéletes boldogságban találta a fiút és az apát.

- Rosszkor jöttem, tekintetes uram! - mondja Pista elébe lépvén Szántaynak, ki kezet nyújtva közeledett hozzá.

- Édes Pistám, te vagy egyik legkedvesebb vendégem, - és éppen örülök, hogy itt vagy. Mi hír a faluban? mit beszélnek ott kinn?

- Éppenséggel azért is jöttem ám be, hát megtisztelem, már nem maradhattam a falubeliektől, el is kísértek a kapuig, hogy már kérdezném meg a tekintetes urat, volna-e mi rólunk is valami a törvényben?

- Hallottatok már valamit?

- Hallottunk ám, csak mernénk hinni, hisz tens uramnak a huszárja annyit mondott, hogy harmadát sem merjük hinni!

- Itt van a törvény, édes Pistám, vidd el, olvassátok meg, aztán holnap szívesen látlak az előljárókkal.

Megszólamlott a hegedű, és jó magyar szokásként megtiporták a padlót a fiatalok, az öregek pedig, ki ide, ki oda ült a pagát ultimo mellé, Tapadó bátyánk azonban a dohányzó szobát keresvén, a kis Sándor szobájába tévedt, hol éppen nevelőapjával beszélgetett.

A fiú már megnyúlt, és Szántay örömmel látta a fiút növekedni, hisz ideje már, hogy magasan röpülő lelkét a test is megközelítse.

- Na, domine frater, - szólítja meg Tapadó bácsi, - hány diákszót ösmerünk már?

- Talán hány klasszikust? így véli spektábilis, - mondja önérzettel a fiú.

- Hohó, talán már diákul is tudnánk?

- Franciául is, - ha parancsolni méltóztatik.

- Jó, jó,... kis öcsém,... anélkül meglehetünk, hanem az egyszeregy...

- Talán a logaritmusokat gondolja spektábilis?

- Az is jó amice, hanem hol fekszik Kaposvár?

- Tréfál a spektábilis - mondja a fiú megszégyenelvén a szerény kérdéseket, - parancsolja, a szélességnek és hosszaságnak melyik foka alatt fekszik?

- Az mind bliktri, édes öcsém, - mondja a bácsi, kicsinyléssel akarván kifogni a gyereken, - fekszik, ahol fekszik, - csak annyija legyen az embernek, hol végig nyújtózkodhatik, hanem a história, barátom,... tudjuk-e a históriát? ki volt az a "Nagy Lajos"?

- Parancsolja, spektábilis születése és halála idejét, meddig uralkodott? melyik kútforrás után kívánja spektábilis?

- Na, elhiszem, hogy ezt tudod - mondja kitérve amaz, - hanem a jus, édes barátom, a jus!

- A jogot méltóztatik gondolni!

- Vigye a patvar a sok új szavát, bizony már ezekkel a gyerekekkel beszélni sem tud az ember, - mondja Tapadó karon kapva Szántayt és így jó ürüggyel szabadulván a szobából, hol ő akarta a diákot megleckéztetni, és kicsinybe múlt, hogy ő maga nem kapta meg a terciát.

Átmenőben aztán azt mondja Tapadó Sándornak:

- Mondd meg nekem, édes öcsém, mi lesz ebből a gyerekből?

- Nincs ön megelégedve a gyermekkel?

- Nem azt akartam mondani, édes öcsém, hanem nekem is van fiam, talán nagyobb is valamivel ennél, én is járatom iskolába, mert már nem akarnám, hogy alábbvaló legyen az apjánál, és ha nem lesz belőle tekintetes úr, legyen nagyságos úr!

- Jól tanul?

- Nem igen kérdeztem én azt, uramöcsém, de minek is, - valami csak marad holtom után, aztán nem akarom, hogy a professzorok eszét vegyék a sok könyvvel, elég nekem, ha keresztül sétál az oskolán, addig megnő csontra s ha majd benő a feje lágya, majd megtanítja az idő arra, amire szükség lesz, hanem azt gondoltam én, öcsém, minthogy már lányod is van, idegen csak nem osztozkodhatik vele, hát minek ennek a fogadott gyermeknek az a sok mennykő tudomány?

- Hát üresen eresszem el?

- Nem mondom azt öcsém, hanem ennyi tudománnyal most már be nem áll ám már csizmadiainasnak, azt elhiheted.

- Tökéletesen igaza van, bátyámnak, de nem is akarnám, hogy csizmadia legyen.

- No hisz, magában véve, az sem rossz mesterség, hanem inkább szappanos.

- Gondolja bátyám!

- Merem rekommendálni.

- Talán valamelyik fiát már annak szánta?

- De már megkövetlek, öcsém, nemes ember vagyok és fiam mesterember ugyan nem lesz, de még az ivadékom sem!

- Lássa, bátyám, ebből a fiúból én is többet akarnék nevelni.

- De miből éljen?

- Az esze után! kedves bátyám, - csináljon magának utat.

- Jaj!... milyen impraktikus ember,... - mondja diadallal Tapadó úr, - hiába, csak nem akartok hinni az embernek,... de hát elfelejtetted, hogy ez parasztgyerek?

- Nagyon is jól tudom.

- És hogyha valami rongyos diplomát kap is, de csak paraszt marad in aeternum, én publikus hivatalba sohasem léphet.

- Hátha!

- Hátha?... - hökken föl amaz - de már, öcsém, ha elengedem is a geográfiát, históriát és a francia nyelvet, (ez célzás az előbbeni kis kudarcra), hanem a magyar just,... vagy... vagy... vagy.

- Jogot...

- Igen... jogot, mint ti mondjátok, mégis úgy tudom, hogy kimegyek akárkivel, pedig az egész corpus jurisban nincsen egy konstrukció, melyből ezt kiallegálod, hogy a paraszt Magyarországban megyei hivatalt viselhessen, vagy szavazattal bírjon.

- Ha nem bírt, majd fog bírni.

- De már azt nem engedjük, kedves öcsém, ha száz lelketek volna is, ezt én mondom.

- Jól van, bátyám, mindketten mondtunk valamit, majd az idő mutatja meg, melyikünknek leszen igaza, remélem, nem sokáig várunk.

- Éppen ítélet napig! - mondja nevetve az öreg azzal a boldogsággal, mint mikor valaki az igazságot annyira érzi, hogy már nem is érdemes védelmezni az ellenség ellen.

E szóváltás után az öreget Szántay felesége táncba kapta, és Tapadó bácsi neki egyenesítvén lábait, kezét csípejére tevén, még megjárta a lassú magyart... gombos ezüstsarkantyús csizmával még cifrákat is csinált, hol a sarkát, hol meg az orrát buktatván a padlóra.

Sándor örömmel nézte őket, feleségében az örök, derült jó kedélyt, a másikban egy véralkatánál fogva házsártos, némileg faragatlan, de mégis jó magyar embert látván, ki tán maga sem veszi észre, hogy saját vastag érdekeit látszik védni, mikor a haladásnak ellent mond, de már nem tehet róla, hogy az architekturában annyira járatlan, hogyha házának falán egy ablakot akarnak törni, csupán világosság kedvéért, minden áron ellentmond, hisz azon fél, hogy e miatt még a boltozat is a fejére szakad.

Ő a legjobb hazafinak tartotta magát, mert ő maradt leghátul.

A vendégek reggel felé szétoszlának, - este aztán Pista az elöljárósággal lépett a szobába.

- Nos, megolvasták végtől-végig? - kérdi Szántay.

- Elolvastuk, tekintetes uram, - szól az egyik, - hanem talán nincsen itt mind ez a törvény?

- Ej, ej, - tán keveslik is, atyafiak?

- Isten ments meg, uram,... sőt inkább nagyon is megsokalljuk a jót.

- Tehát miért kívánnak egyszerre többet?

- Nem kívánságunkról akartam szólni, - mondja amaz.

- Igen, de azt mondta előbb, édes jó barátom, hogy tán nincsen itt mind e törvény?

- Azt mondtam, tekintetes uram, mert azt gondoltuk, hogy ha már ennyit enged nekünk a törvény, azt már ingyen nem is adja, - valamivel megrónak majd érte!

Annyi igazság szólt ki ebből az egyszerű emberből, hogy Szántay nem feszegette a dolgot, hanem megnyugtatá őket, egyszersmind józanságra intvén, Pistán kívül valamennyit elereszté.

- Hát ez a másik kicsoda? - kérdé Szántay egy fiatal legénygyerekre mutatva, ki néhány lépéssel Pista után állt meg.

- Tekintetes uram, ez fiam, Pista! - mondja az apa hátra nézvén fiára, ki hat év alatt egészen kinőtt gyerek-hüvelyéből, és embersorba magasodott.

- Ez a gyerek nem nyughatik, tekintetes uram, - akármennyit marasztom, minthogy most már az isten megadta érnünk, hogy az a kis föld, mit eddig turkáltunk, végképp gyerekeinké marad, - szeretném, ha körülöttünk maradna, de ez erőnek erejével lovász akar lenni.

- Leesel a lóról, gyerek!

- Csak nem lesz egy is rúgósabb, tekintetes uram, mint a magunké otthon, - pedig a kovácsnak is én fogtam meg, mikor már két legényt, meg három inast kirúgott a műhely elejéről!

- Talán katona akarsz lenni?

- Nem mondtam még senkinek, - mondja a gyerek erősen neki pirulva.

- Láttál-e már katonákat?

- Álló esztendeig lakta a falut egy század huszár, - mondja az apa.

- Gyerek! láttad-e, minő keményen bánnak a katonával?

- Igenis láttam.

- Nem sajnáltad, mikor egy kis porért oly irgalmatlanul bántak vele?

- Nem én, tekintetes uram, - hisz keféje is volt, vakarója is, - aztán ha már maga ül rá, maga, viselje gondját a lónak.

- Ha ma katona fogdozás volna, mondd meg, mit csinálnál?

- Úgy elszökném, tekintetes uram, hogy magam sem találnék vissza.

- Tehát még sem kívánsz katona lenni?

- Azt nem mondtam, tekintetes uram! - mondja olyan kipirult arccal, mintha leánykérőbe állították volna.

- Gyerek, én kérdezlek, ki csak javadat akarom, mondd meg igazán, katonává tudnál lenni?

- Nem tagadom, tekintetes uram!

- Hisz előbb mondtad, hogy a fogdozás elől elszöknél?

- Most is azt mondom, - de ha szabad akaratból megyek közéjük, tudom, hogy nem másért szolgálok.

- Fiu!... szól még komolyabban Szántay, - tudod-e, mi az az ágyú?

- Igenis tudom...

- Csak egy gondolat, fiú, s akkorra már meghaltál.

- Legalább nem itatják az emberrel az orvosságot.

- Na,... az isten vezéreljen,... én nem állok utadba, hanem, mit mond az apa? - mondja Sándor az apa felé fordulva.

- Örökké én sem élek, tekintetes uram - szól az apa - fölneveltem ekkorára, s ha már kedve tartja, nem tartóztatom, legalább szolgálja meg azt a jót, mit nekünk a törvény adott. Nem szeretném, ha egészen ingyenbe maradna.

- Áldjon meg az isten benneteket! - mondja Szántay kezet fogván velük, egyszersmind a kérésnek akképpen tett eleget, hogy a fiút az ifjabb gróf alföldi jószágainak egyikére lovásznak írá be.

- Még egyet kérek, tekintetes uram!

- Akár kettőt édes fiam, - beszélj.

- Van nekem egy hátas lovam, hadd vihessem el magammal az alföldre.

- Semmibe sem kerül, ez is meglesz, hanem odalenn tán jobb is akadna.

- Nem tudom, tekintetes uram, - miért, ez olyan, hogyha talán a könyvet elébe tennék, abból is tudna olvasni.

- Mi a neve?

- Ráró!

- Menjen veled, - aztán ha esztendő múlva megmaradnál szándékodnál, akkor tudósíts, legalább olyan helyre teszlek, hol nem rugdalnak, mint valami megtalált rongyot.

- Nem is hagynám!... - mondja a fiú, azaz: hogy ezt már magában gondolá, s elhagyván az udvart, alig várta, hogy testvérének megmutassa azt a "Ráró" lovat, mely, mint ő maga mondá, - olyan, hogyha talán a könyvet elébe tennék, abból is tudna olvasni.