Romlásnak indult...

Tapadó bácsi fejébe dugta pipáját, s egy kis szitával dohányt szitált magának, mert dohányzacskója végképpen kiürülve fekszik a nagy asztal sarkán, - ugyanott hever tűzkő, tapló és acél, pedig hisz ebben az időben már a mártogató gyufát kitalálták, hanem az öreg az "újítás"-nak oly megátalkodott ellensége volt, hogy inkább leverte három ujjáról a körmöt, míg banya-taplójába csöppent a tűz, mintsem a gyufát használja.

- Már megint itt benn vagy azzal a pipával? - kérdi az asszonyság, kinek éles nyelvével egy ötszáz holdas lóherést meg lehetne kaszálni köszörülés nélkül.

- Hát hova menjek, már no? - viszont kérdi a gazda.

- Nem tudsz az udvarra kimenni, vagy a magad szobájába? bizony még utoljára leányaid úgy néznek ki, mintha a kéményből a füstről szedtük volna le őket.

- Nem árt ez nekik! - dörmögi a gazda.

- Csak nem akarod vendégeidet kipörkölni a házból?

- Hát miféle vendégeid járnak, hogy egy kis dohányfüsttől úgy fulladoznak?

- Hüm!... - böffent egyet az asszonyság,... - a tekintetes úr talán magának tartogatja leányait?

- Elég, ha az anyjukat elvettem! - veté oda némi célzással.

- Najsz, nem vártam tőled ennél okosabbat, - mondja az asszony, megérezvén a fullánkot, hanem a tekintetes úrnak azt mondom, hogy én ebben a gunyhóban tovább nem lakom.

- Talán csak apáca akarsz lenni?

- Vén bolond!... - kiált vissza az asszony... - kellene úgy-e, hogy a föld alá bújnék... (az öreg egyet vakart a füle mellett)... - Megmondtam, hogy ezt a gunyhót meguntam, - én tyúkokkal egy udvaron nem lakom,... eladó leányaim vannak, s nem akarnám, hogy mint az ürgéket csak az árvíz öntse ki e fészekből.

- Ejnye, - kedves Bözsim! - mondja az öreg fél bizalmasan még a jobb idők emléke után szólítván meg az asszonyt,... korán elfeledted, hogy édes apád házának eresze majdnem benézett az ablakba, - s a pulykák nem egyszer kapkodták ki az ablakból a rozmaringot, - aztán mégis elkeltél!...

- Elkeltem, az igaz... - mondja az asszony jól megvontatva a szót, hogy a hangban a gúny egész adagban meglegyen, - hanem édes férjemuram, beszél az asszony nyelvére vévén az akkorban még gyéren használt szót, mely azt jelenti, hogy az asszonynak is van szava a háznál, én nem akarom ablak alá kiültetni leányaimat, hanem ha már az öregapám konziliárius volt...

- Volt, volt!... - kapott a szóba Tapadó - de...

- De, de! mit de?... - pattogott az asszonyság, - úgyis tudom, azt akarád mondani, hogy szekvesztrum alatt halt meg, de azért a feleségének kezét nagyságos urak csókolták, - és holmi tekintetes urak, - édes férjemuram, a kapu alatt már levették a süveget, és még az inasának is jó reggelt kívántak...

- Hát még?

- Aztán az következik még, hogy férjemuram, ha már olyan famíliába házasodtunk, melyből konziliáriusok kerülnek ki...

- Hohó! már az egyből kettő is lett?

- Mindegy, akármennyi, csakhogy volt, meg lehet is, hanem akkor ebből a sárfészekből odább kell mozdulni, legalább ha becsületes ember bevetődik, helyet tudjunk neki adni.

- Ott van a vendégszoba, van két ágy, ha balról nem tetszik neki a fekvés, feküdjék jobbról.

- Elhiszem, - férjem uram, hát aki oda nem fér?

- Ejnye, édes Bözsim!... mikor én utánad jártam, nem egyszer háltam én apád házánál a ládán, a bundámat alám csavartam, édes anyád egy vánkost dugott a fejem alá, aztán mégis jó volt.

- Az akkor volt!... - felel amaz, most meg más a módi... - nézze meg férjemuram a szomszédot, - jött-ment árendás volt az apja, aztán kondignációs háza van, s ha vendég jő hozzá, még az inasnak is kerül extra szoba, pedig az asszonynak az apja füles kosárba hordta konziliárius öregapámhoz a tojást, most meg úgy néz rám, mintha azt a napsugarat, amit el nem fog előlem, ajándékba adná.

- Hadd legyen!

- De nem leszen úgy, lánchordtát! - riadt föl a mérges asszony, - nem jöttem én üres marokkal ide, azért hiába szorongatja tekintetes uram azt a pipát, vagy építünk, vagy kanócot dugok e tűzfészekbe, de ugyan nem tekintgetek föl minden jött-ment emberre...

- Lassan, lassan, édes Bözsim, hisz azért nem kell még a legöregebbik harangot félreverni, - ha már annyira van, hát meglesz, hanem aztán nem tudom ám mi marad a láda fenekén.

- Pedig maradjon, mert még nekem egy új hintó is kell, mert csézádra nem ülök többet.

- Hát még mi kell? - kérdi türelmetlenül a gazda.

- Mintha nem tudnád?... talán majd magam húzom azt a kocsit?

- Talán négy lovat is kívánnál?

- De majd kettőn megyek, hogy az árendásné asszony elkerültessen.

- Hüm!... - dörmögött az öreg - kondignációs ház is van, kocsi is van, négy ló is van, hát most hova tetszik sétálni menni?

- Pestre, édes férjemuram, én is akarom látni a váci-utcát.

- Talán komendálta valaki?

- Komendálta, vagy nem komendálta, férjemuram, meguntam már a házaló zsidótól rőfszámra leméretni a selymet, ha más dicsekedhetik, hogy végszámra vette a selymet, a konziliárius unokájára is ráfér valami! E szónál egyet pördült a tensasszony, és kiment azon az ajtón, melyen nem sokára ki fogják lökni a patriárkális erkölcsöket, takarékosságot és egyszerűséget, aztán majd a falat is lebontják, - leszedik a böcsületes apákat és anyákat, fölebb viszik, tudniillik a padlásra, csak a konziliárius úr marad ott, hisz azzal dicsekedni lehet, csak attól félek, hogy az ő nyomdokait követik, szekvesztrumot kapnak.

Nem, nem, nem időzöm e képnél, hisz mai nap is elszomorodom, midőn eszembe jut, hogy volt egy kor, melyben a polturás malac garasos kötélen hetvenkedett, és minden ember többnek akart látszani, mint ami valójában volt.

Az anyakönyvben nincs pontosabban megírva az embernek apja, anyja, keresztapja és keresztanyja, mint ahogy Jakabnak vastag könyvében a nemes vármegyének jó része meg volt írva két oldalra, az egyik oldalon állván az a rovat, melyben meg van írva, mennyit kapott hitelbe, - a másik rovatban pedig az van följegyezve, hogy még mennyit kaphat.

Jakab főkönyvét levelezgette, s amint névről-névre haladott, három közül kettőnél azt dörmögte: ezt is nem sukhára elviszi az ürdüg.

Külön csomóban álltak az adóslevelek, a kérő vagyis kunyoráló levelek szintén külön. Most éppen Tapadó bácsinak levelét tartja kezében.

Édes barátom, Jakab!

Itt küldök kocsisomtól hat zsák kölest, ezt megígértem a tavaszon, mikor prolongáltunk, hanem édes, kedves Jakabom, ha megnyúzna sem tudnék adni ma egy garast, mert feleségem fürdőbe megy, lányaimat viszi el kissé a háztól, hisz szegény párák csak nem üldögélhetnek itthon mindig, ez pedig pénzbe kerül, de hol a mennykőben vegyem, mikor a gabona még fél éretlen? Azért, édes Jakabom, ránduljon át holnap, és csináljuk meg a kontraktust, nem bánom hát, átadok kétszáz mérő búzát, ugyanannyi kétszerest, amint projektálta, hogy a mint 1-ső októberben a veszprémi piacon kél közép kalkulus szerént, de ezer forintot hozzon magával, aztán interesben erre egy-két mérő búzán nem veszünk össze, hála istennek, az idén csak lesz egy kis termésünk.

No aztán eljöjjön ám, Jakab, mert megharagszom.

Jó barátja
Tapadó István m. k.

- Na!... dörmögi Jakab,... ez még kibírja vagy tíz esztendeig, aztán akkor a tensasszony lelógathatja kezeit, mit eddig mindig csípején hordott, és ha a földön kenyeret lát, le is nyúlhat érte. Jakabban rég megfagyott a lélek, és a legnagyobb egykedvűséggel levelezett odább, itt-ott megmosolyogván némely nevet, tán a legcímeresebbet, melynek birtokosa nem gondol arra, hogy Jakab az ő jövendőjéből tíz esztendőt előre kiszámolt, és éppen úgy nem hazudnék, mint a próféták, ha jövendőmondóképpen azt mondaná, hogy e címeres urak vesztüket érzik, és tönkre fognak menni.

Jakab végig nézte irományait, s végre önelégülten látta, hogy éles a borotva, csak hozzá kell fogni a munkához, hogy valakit szép simára kaparhasson vele.

A plenipotenciárius huszárja jelenté neki eközben, hogy a nagyságos úr beszélni akar vele.

- Mindjárt jövök! - mondja Jakab, helyrerakván irományait, egy csomót külön téve, bizalmas mosollyal, mintha kedvenc gyermekei volnának.

Mielőtt a kastélyba érne, siessünk. Klein úrnál leljük a bécsi bankárt, ki egy törlesztési tervet nyújtott be a grófnak, az pedig Klein úrhoz utasítá.

- Uram! - mondja bankár - engem a gróf küldött ide, hogy a törlesztés módjával értekezzünk.

- Fölmondta ön tőkéit?

- Azt nem cselekedtem, uram - ötven éves bizalom drága tőke nálam, hanem társam miatt lépést kelle tennem, hogy néhány millióra menő hitelezésemből valamelyes rész koronként lerovassék.

- És a terv mi volna?

- Minden terménynek fele félévenkint átadatik nekem a legközelebbi piaci ár szerint.

- Nincs ellene kifogásom.

- Magam is azt véltem, s így a gróf úr fél jövedelemmel mindig kényelemben van, s évek múlva mégis nagyot apasztunk.

- Egyéb záradék nem lesz?

- Semmi, csak a szerződést csináljuk meg és írjuk alá...

- Egy kis türelmet, - mondja Klein csöngetve, mire a huszár jelent meg és a föntebbi parancsot kapta, mely szerint Jakabot magához kérette, - rövid idő múlva aztán valóban megjelent, s a plenipotenciárius úrral a mellékterembe távozott.

Klein elolvasta neki a bankárral kötendő szerződést.

- Ezt szükségesnek láttam közleni az önnek engedett elsőségi kikötésnél fogva, azonban nem hiszem, hogy e szerződésre önnek szüksége volna.

- A phénz az oraságé, khidobja vagy elpürkhüli, az nekem mindegy, hanem a terményeket a piaci áron én is megtartom.

Klein nem jött ki a sodrából.

- Bolond ember!... - szólítja meg a zsidót - itt nincsen meghatározott ár, hogy azon a nyereséget kiszámolhatnád, - és ha éppen venni akarsz, ugyanakkor kapsz Veszprémben annyit, amennyit akarsz.

- Azt is megveszem, meg ezt is - mondja a zsidó meglehetős szemtelenséggel.

- Gazember!... - ordít Klein, - hatalmadtól nem félek, ami nekem árthatna, téged is nyom.

- Szórul-szóra igaz, - mi nem ereszthetjük el egymást, éppen azért most én nem ereszthetem el a nagyságos urat, hanem ami meg van írva, az meg van írva...

Klein rövid gondolkodás után visszament az irodába.

- Uram, - szólítja meg a bankárt - baj van, - öntől függ, hogy kettévágjuk a csomót, - mondja meg őszintén, üzletet akar csinálni a terményekkel, vagy csak pusztán törlesztést fele jövedelem által?

- Pusztán az utóbbit, - azon kikötéssel, hogy az időhatár szorosan megtartassék saját üzletem miatt, hol a halasztás mindig hátránnyal jár.

- Ebben pontosak leszünk, és ha ön kívánja, bevételeinket rendesen közöljük, - erre szerződhetünk.

- Legyen meg az alku! - mondja a bankár, aláírván a szerződést, míg a másikat Klein úr Jakabnak nyújtá, még mindig azzal a gondolattal, hogy a gazember úgy sem nyer vele, tehát hadd teljék kedve, csak fizessen, ellenkező esetre, előjogának elvesztése köttetvén ki, mire Jakab édes örömest ráállt.

Jakab kettőt lépett egy helyett, míg haza ért, és előkotorászván irományait, rögtön vagy húsz levelet írt majdnem ugyanazon tartalommal, csak a számjegyek különböztek, tudniillik a kölcsönzendő forintoknál, hanem a visszafizetés napja mindenikben ugyanaz volt.

Bővebb tudomás végett egyet a sok közül lemásolunk, éppen azt, mely Tapadó tekintetes úrnak szólt.

"Tegindetes Or!

A kotsis mekhozott a khüles mind a hat sákban, hanem nem merthem megmérni, mert ha a thekhintetes ornak megírnák én, hogy legalább három mérüt még hibát vansz, hát a kotsis kikhapnád a részed. A thekintetes úr csak megint megírja az ezer forint, - pedig isten úgyse már méltaságus uraknak sem akhartam adni, - hanem a thekhintetes úr nekhem jú barátom, meg a thensasszony is úgy szeretem, mint az ides anyámat (csak tudná a tensasszony) hát elviszek az ezer forint, - használjon neki a kisasszonyuknak a fürdő, - hanem a khétszáz mérő búza, meg a khétszáz mérő khétszeres első ukthuber Veszprimba köllöd lenni, aztán megveszem a piaci áratra, - nem bánom... Khüszentetem a feleségem a tensasszunyt meg a khettű lányát.

Jú parádja Jakab."

Mondom, körülbelül húsz ilyen levelet írt meg Jakab, melyben a fizetési határidő mind első októberre volt téve, s ekképpen a következő ártatlan üzletet csinálta Jakab.

Ahol egyetlenegy szem gabonája volt, azt mind azon napra indítá Veszprémbe, hol saját emberei már betanulták a leckét.

Megérkezett a húsz levelező is, mindenik néhány száz mérő különnemű gabnával, s ekképpen az adósok maguk elönték a piacot, azon kívül, mit a közönséges vásárfolyam úgyis beidézett.

Ha a piros kukoricának minden szeme egytől-egyig húszassá változnék, és ezenfelől még babbal is éppen úgy lehetne fizetni, még az sem lett volna elegendő megvenni a roppant tömeget.

- Szerbusz öcsém! - köszönti Tapadó egyik ösmerősét.

- Jó napot kívánok, urambátyám, - hát van-e ösmerős a vásárban?

- Tyhü,... a fél vármegye itt van, mintha csak ide citáltak volna bennünket, látom, te is itt vagy!

- Éppen most érkeztem meg.

- Adni jöttél, öcsém, vagy venni?

- Adni jöttem volna, - ha igaz! - mondja vontatva a másik, csak az emberemet várom, - hát urambátyám miért jött?

- Én is adni jöttem, félig-meddig van is árusom, csak az árát nem tudom a portékának, hogy adod öcsém, a búzát?

- Inkább urambátyám tartsa a magáét, - hanem olcsóért ne adja, aki száz lelke van, mert ha valaha, csak ma legyen még az egyszer drága.

- Számból vetted ki a szót öcsém, - mondja Tapadó, s tán többet is kérdezne, ha ösmerősei közül vagy három nem jőne hozzájuk, kikkel agyonölelkezett először s aztán kérdezte meg őket.

- Mi szél hordott benneteket egy határra?

- Minket csak elbírt a szél, - felel az egyik, - hanem urambátyámat hogy bírta elhozni? azon csodálkozom.

- Elég az hozzá, hogy itt vagyok, öcsém, várom a jó szerencsét, ha megtalálna! - szól Tapadó kocsijainak egyikénél a zsákhoz támaszkodván, s amint körülnézne, akkor tűnt szemébe, hogy a szomszédos grófi uradalom gabonája nem fért a piacra.

- Tyhü!... kutya meg a macska!... - bámult Tapadó... fele áron sem vesznek itt ma, ha ennyien leszünk.

- Vigye vissza, urambátyám, - szól az egyik - de olcsón ne adja, mert megmártjuk az úton.

- Hüm!... hát öcsémuram nem tudja visszavinni?

- Visszavinném én édes örömest, ha lehetne, - mondja panaszosan amaz, - csakhogy kerekembe kapaszkodik egy ember, az aztán nem ereszti vissza.

- Meg is ütheti a menykő! - szól Tapadó, levévén a kalapot, hogy megtörölje homlokát, melyről a víz már csurogni kezdett, szörnyű kudarcot gyanítván.

- Mi baja, szomszéduram? - kérdi a harmadik.

- Mi bajom?... hüm, azt tartom, ha megmondom, csak a magad baját mondom meg.

- Hát urambátyám is Jakab kelepcéjébe került? - szól kínjában is nevetve a másik.

- Ugyan kérlek, már ha bolonddá lettünk, legalább ne beszéljünk hangosan, mert ország-világ a mi kudarcunkon nevet.

Ekkor jő Klein úr, megtekinteni óhajtván a vásártért, mindjárt az ismerős tömegre akadt.

Megszokott nagyúri kényelemmel váltott néhány szót, némileg jól érezve magát, hogy Jakabnak nincsen mit örvendeni az alkun, azonban nem sokáig tartott e kellemes állapot.

- Ugyan plenipotenciárius úr, tegyen gazdaggá bennünket! - szólamlik meg Tapadó.

- Nem értem ezt, - mondja a megszólított.

- Van-e az uradalomnak itt eladó gabnája?

- Mustrának hoztunk vagy kétszáz mérőt! elöljáróban ez is elég.

- Ne adja olcsón, az istenre kérjük, - esenkedik Tapadó, - különben a mai piaci ár megöl bennünket.

- Hogy, hogy?

- Eladtuk gabonánkat a mai piaci ár szerint annak a gaz Jakabnak, s minthogy a sok zsidó ezt a rémítő tömeget látja, a múlt heti árnak fél árát alig ígéri.

- Nagy baj! - mondja Klein meglátva Jakabot, kihez a dühtől reszketve sietett, elhagyván az urakat.

- Hogyan áll a piaci ár a múlt hetihez?

- Tíz forint helyett a búza hat forint, itt a városházi piaci ár! - mondja a zsidó éppen akkor, midőn a többi is utána jött és még tisztán hallák a szót.

- Megüt a guta! - mondja Tapadó, - utána a többi is, csak Klein úr maradt néma, ő már nem a gutára, hanem a mennykőre gondolt.

Ide kergetett bennünket az eszeveszett nagyravágyás és a fényűzés.

Tapadó hazament, a kondignációs ház már készen volt, az új bútorzat igen ékes, a kerevetek kényelmesek voltak, az új libériás inas szörnyű készséggel vetkőztette le, hanem ő egész éjjel nem hunyta be szemét.

Eszébe jutott a nádas ház, melynek ablakából éppen a kis kertbe nyújthatta le hosszú szárú pipáját, - cselédeit minden pillanatban meglátta, s ámbár sokat veszekedett velük, de a zsák is jobban tellett, mint most, és még jobb ízűt is aludt, pedig akkor nem volt libériás inas, aki levetkőztette!

Nem bírván lefogni szemeit az álom, fölkelt, hogyha valami könyvre akadna, legalább megpróbálja, tudna-e még olvasni könyvből?

Elhelyezkedett, fölnyitá a könyvet, melynek legelső szavai ezek valának:

"Romlásnak indult..."

Kiesett kezéből a könyv,... talán úgyis tudjuk, miért?