Egy ember, ki a jég hátán is meg akar élni.

Az urasági irodában három alakot látunk gyertyák mellett beszélgetni, mind a három ösmerős alak, Klein úr, kit mi mindig ezen a néven nevezünk, ámbár ő maga a Kiss névhez nagyon hozzászokott, a második alak Sándor, ki mint nélkülözhetetlen jogügyelő még mindig befolyt a majoresco ügyeire is, de az ifjú gróf jószága szomszédos levén, lakását sem kelle változtatnia, - a harmadik szintén ösmerős, a becsületes bécsi bankár.

Klein úr nagyon furcsa helyzetben érezi magát, a veszprémi piaci ár nagyot rúgott a jövedelmen, s így az a kellemetlen állapot következett be, hogy a fizetések teljesíthetése végett a majoresco rendelkezése alá bocsátott pénzt kelle megkevesbítni, pedig Klein úr már igen érezte, hogy amennyit a majoresco költ, azaz: mit kívüle Klein úr is megtizedelt, nem igen enged levonásokat, és Klein úr nem mert saját sorsának poharába nézni, elég oka levén hinni, hogy a kicsordulástól nagyon kevés hiányzik.

- Tehát ezúttal nem teljesíthetik az uradalmak a kitűzött kötelezést? - kérdi a bankár udvariasan.

- Fájdalom, nem! - mondja fészkelődve a plenipotenciárius.

- Semmi baj!... - szól megnyugtatólag a bankár, - mire azonban Klein úr képére éppen nem látszék visszatérni a jó kedv, - ha a mostani határidőn nem teljesíthetik, - engem ez nem hoz zavarba, - majd teljesítik önök a másodikon, és így semmi baj.

- Akkor sem lehet! - mondja Klein nyögve.

- Azon sem fogunk kétségbeesni! - mondja a bankár oly megnyugvással, mintha csak a gyertya hamvának elkoppantásáról volna szó, - (mert akkor még viasz és erdélyi gyertya volt a fényűzési cikk) egy év nem a világ, - jövőre termés is jobb lehet, juhászatuk is gyarapodik, tehát a harmadik határidőn kezdik önök a pontosságot.

- Akkor sem lehet! - mondja Klein fogát csikorgatva, csakhogy mit használ, hogy azt meg nem haraphatja, kit szeretne megharapni.

- Mit tetszett mondani? - kérdi némi figyelemmel a bankár.

- Hogy akkor sem lehet.

- Szabad az okot tudnom? - kérdi a bankár fölemelkedve.

- Nem mondhatom meg, - mondja Klein majdnem fuldokolva.

- Na, - én nem akarok erőszakoskodni - szól még mindig a legnagyobb türelemmel a bankár - hagyjuk félbe mára a tárgyalást, inkább holnapután, - tán plenipotenciárius úr addig fölvilágosítást adhat, - fejezi be a pénz embere a beszédet, és Sándorral eltávozván, mit Klein úr úgy szólván szó nélkül hagyott megtörténni, mert ha szólni fogott volna, ismét csak azt mondaná:

- Akkor sem lehet!

Klein úr dühödt volt, nem mintha sajnálta volna a majorescot, de röstellte, hogy akadt egy ember, ki őt bolonddá tudta tenni, s ez által kétségessé tette állapotát, nem azt ugyan, hogy miből tengesse sorsát, hisz arról már ő gondoskodott, és ha valaha szent Pállal találkoznék, soha sem fogná Klein úrra alkalmazhatni azt a mondását, Ki magának nem jó, kinek jó? hanem megízlelte a cseresznyét, mely azon kívül, hogy édes, magjával még kényelmesen meg is lehet lődözni a nálunknál szegényebb embert, azaz: például vevén az egyszeri gyereket, mikor egyszer fölkapott a nyeregbe, - nem akart leszállni a lóról.

Pedig ha a majoresco fogy, ő kelme körül is megvásik a föld. Gondolkodott, gondolkodott, - becsöngette a hajdút, hihetőleg valamit parancsolni akart neki.

- Tessék parancsolni!

Klein föl s alá járt, egymást érték a gondolatok agyában, még a hajdú szavát sem hallotta.

- Tessék parancsolni! - szólt ismét a hajdú.

- Mi kell? - riad föl a kérdett.

- Tetszik valamit parancsolni?

- Nem tetszik! - mondja nyugtalanul Klein, és az iroda hosszát össze-vissza méri oly nagy léptekkel, minőkkel a falnak hosszát szokták a mérnökök lánc nélkül mérni, míg a hajdú megunta a várást.

- Elmehetek, nagyságos uram?

- Hívja el kend az ügyvéd urat, de rögtön - parancsolja a fölébredt plenipotenciárius, mire a hajdú elment s ő továbbra is folytatá a nagy lépéseket, de mielőtt Klein úr gondolatát kitalálnók, menjünk Sándorhoz, hol ismét találkozunk a bankárral.

A termek egyikében Jolán ült a bankárral, míg Sándor Tapadóval beszélgetett.

- Isten hozta, kedves bátyám, mára ugyan nem reméltem ezt a szerencsét.

- Én sem, kedves öcsém, de ne is legyen ilyen reménységed soha.

- Baj van talán?

- Bíz én, kedves öcsém, ha már meg kell vallanom az igazat, - káromkodni jöttem!

- Megijeszt, urambátyám!

- Ne ijedj meg, kedves Sándorom, hisz nem teszek olyan bolondot, csak egyet engedj meg, kedves, drága, jó Sándorom.

- Mit, édes urambátyám? parancsoljon velem, mindent szívesen teszek.

- Nyöghetek-e? ha már nem káromkodhatom.

- Nyögjön, urambátyám! - mondja nevetve és jó szívvel Sándor, - de majd hanyatt esett, mikor az öreg egyet neki készülvén, hatalmas torokkal kezdi:

-...Jaj!!!...

Nagyobb betűket választottam a szóhoz, hogy olvasóim valamivel nagyobbnak képzelhessék e jajt, mint ahogy mindennapi szokás.

- No, kedves öcsém! most már könnyebben érzem magamat.

- Váljék egészségére, kedves urambátyámnak!

- Elhiheted, hogy egészségemre válik, mert lásd öcsém, te nem is tudod, milyen jóízűn esik az embernek, ha van egy embere, ki meghallgatja, ha nyög!

- Hát, otthon? - kérdi Sándor.

- Hisz éppen azért jöttem hozzád, kedves öcsém, hogy mióta én kastélyban lakom, - hej!... olyan szűk helyem van, hogy ha még nyögnék is, - nem férnék én meg otthon!

Ebben egyelőre annyi igazságot mondott Tapadó, hogy mi magyarázat helyett vehetjük.

- De most már az okát is megmondom, öcsém, miért nyögök én.

- Bizony kíváncsi vagyok tudni.

- Előbb azonban azt kérdem, öcsém, mit tartasz te a zsidóról?

- Azt, hogy az is ember!

- Hüm!... dümmögött az öreg,... ember, az igaz, hanem a javát elhagytad, öcsém, - hogy gazember, aztán akasztófa nekik egytől-egyig.

- Ez bátyámnak a véleménye, - az enyém meg az, hogy engedni kell a rabszíjon, hogy ne legyen kénytelen lerágni.

- Két porció szíved van, Sándor! - mondja az öreg, bizony még a zsidók kiveszik árendába!

- Van-e vizslája? - kérdi Sándor hirtelen.

- Van! - kiált közbe az öreg, szenvedélyes vadász levén, és nem is gyanítva, hogy Sándor mit akar a beszédből kihozni, - kell-e? - egy pár szép kölyke van.

- Nem torkos?

- Evést bíz az eszik,... - folytatja Tapadó a beszédet, - éppen mikor eljöttem, akkor volt nagy pörpatvar a háznál, mert az asszony nem szenvedheti, aztán az a sok vászoncseléd üti-dobja, és hogy most nem voltam otthon még enni sem adtak neki, aztán bíz őkelme túl járt az asszonyok eszén, s mikor a pinceajtót nyitva feledték, az én "Diánám" bizony megreggelizte a legjava tejszínt, úgy kell, miért nem adnak neki enni.

- No, lássa, édes urambátyám! - hát a zsidó mit csináljon egyebet, ha még ez országban mesterséget sem űzhet!

Elhallgattak néhány percig, míg aztán Tapadó megint szóhoz kapott.

- Nem tudok hirtelen válaszolni, kedves barátom Sándor, de minthogy a sónak is meg van az íze, - ha teszem, te a zsidót fölszabadíthatnád, és mégis gazember maradna?...

- Semmit sem vitatkozom, bátyám, - de hogy mereven a kérdésre feleljek: a mi kötelességünk haladni az idővel, és ha az, kit magunkkal hívunk, mégis elmarad, nem mi vagyunk az oka, hogy hátul maradt.

Erre aztán éppen nem felelt az öreg, hanem egy-két körüllépés után azt mondja:

- Jól van, nem vitázom a jövendőről, - de azt ugyan nem tagadtatja el velem senki, hogy ez a Jakab zsidó a legnagyobb zsivány széles e világon.

- Meglehet!

- Bolonddá tette az egész vármegyét!... mondja Tapadó - hallod, Sándor, az egész vármegyét!

- Engem nem, - mosolyga Sándor.

- Téged nem, hanem annál többet mást, gondold csak, neked már megvallom, egy pár forinttal adósa vagyok a pokoltagadónak, - és úgy egyezett velem, hogy gabonámat úgy adom neki, ahogy a veszprémi piacon kél október hónapnak 1-ső napján.

- És aztán?

- Én jó lélekkel megegyezem a dologban, - bemegyek Veszprémbe, gabnás kocsijaimat beállítom, de már alig férnek oda, mert a vármegyének jó része a piacon áll.

- Tehát olcsó lett a gabona?

- De még milyen olcsó! - ismétli a beszélő, - hisz a megrémült sok paraszt fél áron alól is odaadta, csak pénzt kapjon!

- Hát ennek ki az oka? tán Jakab?

- De az ám, a kerékbevaló, hanem megállj! - mondja neki mérgedve Tapadó.

- Még eddig nem értem, miben volna Jakab a hibás?

- Abban, édes barátom, - hogy a hányan voltunk ott megyebeliek, mind Jakabnak hoztuk a gabonát, - valamennyien!... értetted?... valamennyien! tehát mit csinálhattunk, mikor még a főispán is éppen akkor küldött be gabonát, - ott volt a plenipotenciárius úr is, és Jakabbal ugyancsak mérgesen beszéltek, - láttam is, mikor a gabnát Jakab mérette le!

- Urambátyám!... - riadt föl Sándor - tréfa ez, amit beszél?

- Tréfa-e?... ismétli amaz, - hát nem hallottad előbb, mekkorát "jajdítottam" csak nem képzeled, hogy másfél óra járásnyira hiába hajtasson el az ember hazulról egy jaj szóért?

Sándor szövögetni kezdé a szétágazó szálat, és tudva már a birkaeladás történetét, gyanítani kezdé, hogy itt megint valami bonyolódás leszen.

- Bátyám!... - kérdi aztán Tapadót, - miként van az a szerződés?

- Az enyém még csak megvan, ahogy van, mert az októberi kötelezettséggel készen vagyok, - hanem bezzeg jajgatnak mások, kik két vagy három évre vannak lekötve!

- Olyan is van?

- Négyszemközt csak megmondom neked, édes öcsém, hogy elég van, hanem kérlek, ne mondd senkinek, mert a világ előtt még sem akarnánk csúffá lenni, elég a baj, ha megvan!

A beszéd megakadt, mert a bankár kijött, s míg Tapadó Jolánnak köszönt, addig Sándor a bankárral maradt.

- Uram! - szól neki Sándor - én már érteni kezdem a dolgot, mit Klein úr titkolni akar.

- Lehetetlen.

- Itt egy szerződésnek kell lenni, mely szerint Klein az uradalmak termését piaci ár szerint eladja!

- Ilyent hasonlót kívántam én kötni, és már az egyezség is megköttetett, - midőn Klein úr kihivaték, és midőn ismét bejött, - én csak arról kaptam biztosítást, hogy a jövedelem fele félévenkint törlesztésre adatik.

- Ez még mind nem volna baj, - hanem, uram, a szerződő fél hasonló szerződést másokkal is kötött ugyanazon napra, hasonló értelemben, - és így kénye-kedve szerint lenyomhatja az árt, mikor neki tetszik.

- Ez gazság! - mondja fölindulva a bankár.

- Tökéletesen úgy van, - de ezt többé egyenes úton meg nem akadályozhatjuk, - legfölebb törekednünk kell, hogy a kitűzött határidőn a piaci árt a méltányos fokon tarthassuk.

- És a gróf?

- Ez ellen mit sem tehet törvényeink szerint, - mert meghatalmazottja által tette, hanem már most saját érdekében kérem, pénzviszonyait értesse meg velem.

Míg a bankár e tárgyban Sándorral értekezik, addig menjünk vissza az irodába, hol az ügyvéd Klein úrnak kérdéseire felel.

- És ha a gróf még többet költene?

- Csak annyit költhetne, amennyit kaphatna vagy a jószágból, vagy kölcsön.

- És ha már senki sem adna?

- Akkor előáll egy valaki, - az azután tudja, hogy mit kell cselekedni a törvények szerint.

- Példának okáért? - kérdi Klein.

- Szekvesztrumot kér.

- Mi az?

- Bírói zár, - felel az ügyvéd mosolyogva, - mikor aztán az illető vagyona kezelésének gondjaitól fölmentetik.

- Bolond törvény!... Hát ki vigyázzon a jószágra, ha a tulajdonos nem?

- Majd az, kit felsőbb helyen neveznek.

- Úgy!... - mondja Klein egy-nagy lélegzettel,... - például ki?

- Attól függ, milyen a jószág?... mondja az ügyvéd magyarázólag. - Nagy uradalmaknál olyanokat, kik a megyében érdemekkel bírnak felsőbb helyen!... - mondja az ügyvéd vontatott hangon, megértvén Klein úrnak előleges sejtelmeit, s mintegy megkönnyebbíteni kívánván neki a gondolatot eszmemenetéhez.

- Hány óra van? - kérdi Klein kitérőleg, minthogy már eleget hallott.

- Éppen tíz.

- Tehát jó éjszakát, ügyvéd úr! - mondja Klein, elbocsátván az ügyvédet.

- Magamat ajánlom gráciájába! - szól az ügyvéd teljes megalázódással, a megnyomott szavakban értetvén Klein úrral, hogy ő ember, csak parancsoljon vele.

Klein a reménymagot elvetette keblében, az kicsírázott, növekedett, de még nagyra is nőtt néhány óra alatt, és büszkén gondolt nemesi jogaira, melyek neki alkalmat adának behatni az alkotmányos életbe, hol megszerezheti azon érdemeket, melyek egy változás alkalmával villámhárítói lesznek.

Újra meglépte az irodának hosszát, de most már a föllobbant önérzet méltóságával, a jól intézett tervek édes tudatával. - Hisz mit féljen, hatalma még teljes virágában, tekintélyének árnyékában fészkelnek az apró madarak, kegyét lesi a megye, - csak néhány év, és oly korlátlan úr lesz, hogy ellenében eltörpül minden, - ő ezt annyira hiszi, hogy magát végképp megnyugtatva mondja: "Hadd jöjjön a zivatar, nem félek tőle!"