Leckék a magyar magánjogból.

Elmondván a bankár pénzviszonyait, Sándor megnyugtatá, hogy eddig még nincs végveszély.

- Magam sem félek ettől, - hanem, barátom, - mondja megszokott bizalommal a bankár, - meguntam már egész életemben ugyanazt az egy dolgot tenni, hogy mindig pénzt számítsak.

- Ezt a szót, - mondja Sándor - ebben az országban ma mondják legelőször!

- Én szívesen ismétlem, - folytatja amaz - sőt megmondhatom, - hogy a pénzüzletet megutáltam.

- Ez sem magyar gondolat, - feleli Sándor - tehát ez is újdonság!

- Magyarországban szeretnék letelepedni! - mondja erős hangon a bankár.

- Ott van Pest! - utalja Sándor.

- Megint város, megint kőfalak, megint üzérkedés? nem, ezt már megutáltam, - én a szabadba vágyva, meglehetős pénzerőmet birtokba fektetem.

- Nem lehet, uram!... - jegyzi meg Sándor, - nemesi birtokot nem vehet meg más, mint magyarhoni nemes ember, - s ön tudtommal nem az.

- De ha én becsületes árt adok a birtokért, többet, mint más akárki?

- Ha ön minden kincsét odaadja egy hold földért, még sem lehet, ez nálunk törvény.

- Hisz, uram, önök kizárják az országból a pénzfolyamot, mely földjüknek értéket adna?

- Tökéletes tisztában vagyok e gondolattal, de most nem segíthetünk rajta, mert még sürgősebb teendőink is vannak.

- De hol vesznek pénzt a kisebb birtokosok?

- A zsidóknál, uram, kik csak negyedrészig kölcsönöznek, s aztán fél árig prolongálnak, akkor pedig dobot üttetnek, hogy a takarékosabb nemes megtudja még venni fél árért, - vagy ami még gonoszabb, a birtok zálogba megyen.

- És a nagyobb uradalmak?

- Azok már az önök kegyétől függnek, amint az időt rövidebbre vagy hosszabbra számítják ki, s minthogy az idegen nálunk birtokot nem vehet, záloggal vesződni nem akarnak, tehát még egy mód van, mellyel vagyonukhoz juthatnak hosszú évek után, s ez a szekvesztrum!

- S miként következik az be?

- Kétféleképpen: 1-ör a család tagjai által, kik az ősi birtok elföcsérlését engedni nem akarják, vagy 2-or a hitelezők által, kik pénzeiket sürgölik.

Gondolkodásba esett a bankár, mire Sándor nagyon figyelt, de megvárta, míg a bankár maga megszólal.

- Barátom! mindketten ép szemmel látunk, a majorescora pusztulás vár.

- Rég látom, - felel Sándor.

- Egy módját tudnám, mi által legkönnyebben rendbe hozhatná magát.

- Én is tudok egyet, csak hogy a gondolat nem tőlem származik, s így nem eredeti, de megérdemli, hogy elmondja az ember. - Nálunk többen vannak ilyen financiális bajban, - minek következménye az, hogy egynémelyik változtatna is a helyzeten, ha tudna. Egy ilyen birtokos közölvén terveit tiszteivel is, - egyik tiszttartója igen egyszerű tervet ajánlott, mégpedig: ha az uraság meg akar biztosan szabadulni adósságaitól, úgy a tiszttartó helyében legyen tíz évig tiszttartó, - ő pedig ugyanaddig leszen uraság!...

- Nem ügyetlen terv, jegyzi meg a bankár - de mi volt a válasz?

- Egy ártatlan mosoly, - mi nem volt éppen kárhoztatása a tervnek, hanem mivel a gróf erőnek erejével gróf akart maradni: szekvesztrum alá került, mi tán kényelmetlenebb a tiszttartóságnál.

- Tehát most hallgassa meg ön az én tervemet!

- Kíváncsi vagyok, annál inkább, mert nem remélem, hogy új dolgot fognék hallani.

- Adja a gróf birtokait haszonbérbe!

- Ilyen gróf nem akad széles ez országban, - inkább szekvesztrumot kér valamennyi!

- Hisz saját tisztjeik és jobbágyaik roppant árakat adnának.

- Éppen azért, mert azok saját tiszteik és saját jobbágyaik, uram.

- Tehát a büszkeség?

- Fájdalom, éppen a büszkeség, egész a szekvesztrumig a legtöbb esetben.

- S meddig fog ez így tartani?

- Míg jogviszonyaink így tartanak, azaz, mikor bennünket magyar embereknek neveznek csupán, nem pedig külön nevezettel, mint most, földesúr és jobbágynak!

- Tehát a gróf semmi esetre sem fogna birtokkezelésén változtatni, saját javáért sem?

- A legkevésbé, kinek, úgy látszik, föltett rendszere a pazarlás, mégpedig terv szerént.

- Ezt nem értem.

- Itt családi viszonyok vannak, uram, melyeknek elbeszélésével máskor szolgálok, elég az hozzá, hogy a két gróf között feszültek a viszonyok, melyek arra mutatnak, hogy a majoresco nem akar másnak gazdálkodni.

- De nem gondolja meg, hogy hitele egykor csorbát szenved?

- Eddig nem látszik meg rajta.

- Tehát figyelmeztetnék önök az isten szerelméért!

- Barátom! az ifjú gróf nem teszi, - Klein nem meri, én pedig nem akarom!

- Miért?

- Mert a gróf nekem úgy magyarázá Klein úr plenipotenciáját, hahogy Klein azt parancsolná, miként a kastélyt gyújtsam meg, én ne kérdezzem, miért, hanem gyújtsam meg, - tehát nem kérdezek semmit, hanem ügyelek arra, hogy a jogokat ne bántsa senki, és minthogy Klein úr a kastély, vagyis inkább a jószágpusztítást maga végzi, semmi közöm hozzá.

- És az ifjú gróf mit szól?

- Hallgat, - látja, hogy a gróf mit akar, - tehát, nem akadályozza, majd ha a hitelezők megsokallják, szólni fognak.

- Barátom! én milliókig vagyok érdekelve, de azt a házat, mely fél század óta velünk összeköttetésben van, nem fogom meggyalázni, hanem a további kölcsöntől visszahúzódom.

- Jó, akkor bizonyosan más helyütt fognak kölcsönözni.

- Meglehet, - de legalább nem én fogok lármát ütni, hanem azok.

- És ön meg fogja átkozni ez országot, melyben önnek igazságot nem adhatunk a legjobb szándékkal is, mert törvényeink az ősi birtokot egész a veszedelemig védik, de legalább győződjék meg barátom, - hogy nekünk sem használ.

- Tehát lökjék el a törvényt!

- Csak lassan, barátom, - mi szellőztetni akarunk az ódon épületben, de nem légvonatot csinálni.

- Értem önt.

- Annál jobb, azért ne vesse meg ezt az országot, melynek becsületes emberek jó véleményére oly nagy szüksége van.

- Tehát semmi mód, hogy én Magyarországban letelepedhessem?

- Igen, ha ön honosíttatni akar.

- S az miképpen történik?

- Érdemek által.

- Meg fogom érdemleni!