Odább, odább

A mogyorófa-erdők értéke kezdett leszállni, az uradalmi hajdúk most már csak azért tarták a botot, hogy legyen mire támaszkodni, mikor a robotosok után vigyáznak, és lassankint visszatért a szemérem, mert látták, hogy minél kevesebb alkalom van a deresre jutni, annál meggyalázóbb.

Pistáéknál megvették már a tulipános ládát, melyben az édes atyai gond nem hagyott üres helyet, hogy a fiú meglássa, ha olykor fölnyitja a ládát, hogy minden van benne, csak egy nem fért bele, ami az egész ládánál is nagyobb: a szülői szeretet.

Az idő nem hagyott magára váratni, legénysorba került a gyerek, s olyan szálember lett, mintha vagy száz közül választották volna. Szeméig lehúzott betyárkalapja alól szinte maga is szívesen leste, mikor a lánysereg utána legeltette a szemét.

Járt utána a küldött szó,... izengettek a lányok, de az én Pista öcsém csak azért tartotta a két fülét, hogy ami az egyiken bement, a másikon ismét kimehessen.

Ilyenkor aztán fölkapott a sötét paripára, elment szelet fogni, - s amint a fekete megindult alatta arra, amerre a szél is ment, - úgy elhagyták maguk után a szelet, hogy még azt a szelet is előtalálták, amelyik szemközt fújt.

- Hátha huszár leszek! gondolá magában s eszébe jutott ilyenkor mind az, amit valaha csak hallott az obsitos Jancsitól, kit még Bécsben láttunk a gróf mellett, ki néha már akkorákat hazudott, hogy maga is már a fához támaszkodott.

- Látod öcsém - mondá az obsitos - vállperecig tűrvén föl az ingét, idáig vájkáltam az aranyban, mikor Párisba rukkoltunk! Pedig most amilyen megviselt állapotban vala, egy eltévedt garasnak de nagy jó napot kívánna.

- Aztán mért nem hozott el belőle, bátyám? - kérdezkedék a gyerek, szinte nagyokat nyelvén, nem ugyan a kincsért, hanem azért, hogy ezt mind csak a huszár teheti.

- Mért nem hoztam? azt mondod, - majd én akkor terheltem volna a lovamat, mikor azt a nagy marsot megtette már velem! Dejsz öcsém, nem arravaló a huszárló, hogy mint a juhász szamarára mindent rákössenek. Ha az a ló nincs - öcsém - tudja isten, hol is volnék én már! de meg is kíméltem ahol csak lehetett, mert bíz elhiheted, hogy sokszor még a megevő szénáját sem kötöztem rá a lóra, hanem úgy lóhátról a kezemmel lógattam!

- Messze lehet az a Páris, ugye? - kérdezé a gyerek.

- De messze ám - felelé a vén obsitos - pedig mi csak úgy torony irányt mentünk, mert hisz öcsém, ha én egyszer azt mondtam a lovamnak egy kis abrak után: gyí te fakó! nem volt akkor árok, s mikor már úgy sebes futtában volt a ló, észre sem vette az ember, mikor egy-egy jókora folyó víz maradt el a fakó lába alatt.

- Volt-e ott becsület? - kérdi Pista elálmélkodtában.

- Meghiszem azt, hogy volt! fáin egy cseléd az a francia nép. Amint meglátták, hogy huszár vagyok - kedves öcsém - lerimánkodtak a lóról, bajuszomat végig simogatta a tenger sok szép lány, össze-vissza csókolták a két orcámat, hogy szinte már harsogott a fülem a sok cuppanástól. Vittek volna engem - szép öcsém - százfelé is, húzták kezem lábam, széjjelhordták volna tán minden tagomat, hanem egy csintalan menyecske a mentémet húzta le a nyakamból, magára vette, s amint láttam, hogy vissza nem adja, ha csak hozzá nem megyek kvártélyra. Na aztán oda is sétáltam amúgy huszárosan, fakómat a többi népség vezette utánam, magam pedig mentem a szép asszony után, de csak úgy, hogy szinte félig-meddig léptem le a földre, mint az már a huszárt megilleti, s egyet-egyet úgy a levegőn is mentem!

Pista öcsénk az ilyen beszédre a száját is nyalta, aztán pedig hallgatta azt, amit a vén huszár még tovább hazudott.

- Bezzeg úrrá lettem, ha még nem voltam az. Reggel korán már a selyemkanapén állt tisztára pucolva a sarkantyús csizmám! Akkora fazék kávékat főztek egymagamnak, hogy akár nyakig férhettem volna bele, s úgy ihattam volna. Még a fakó lovamnak is olyan darab cukrokat vetettek a jászolába, hogy itthon valami szegény ember egy darabban sónak is megbámulná!

Bámultában Pista nem győzte a sok "ejnyé"-t, amint azt a vén obsitos észrevette, vesd el azt a sulykot, mint csak győzhette szóval, nem hazudhatott akkorát, amit Pista el nem hitt volna már.

- Hanem aztán - öcsém - én sem voltam ám emberség fogytával, mert azt a két garast, amit a katona húspénz fejében a gazdájának tartozik fizetni, én is mindennap megkínáltam neki, de minthogy azt elvenni, de soha sem akarta, szép módjával az asztalnak sarkán mindig ott feledtem, mert csak elgondoltam, hadd lássák, hogy nem vagyok én valami pocsétakerülő, ki nem csak a bendőjét hizlalja, de még a "borjút" is megrakja, a fizetésért pedig nagyot hall a füle. - Volt is ám aztán böcsületem - öcsém, - a két garas helyett pedig mikor elkövetkeztünk egyszer, akkor vettem észre, hogy a mentém bélése közé ugyanannyi tallért varrtak, lehetett mindössze... valami... hogy többet ne mondjak... kétszáz!

- Teremtettét! - bámult fel a gyerek.

- A bíz öcsém! Ilyen becsülete van ám a huszárnak, kivált ha a legény azt is tudja, meddig az emberség! De marasztottak is ám, - gyöngyömadtát! de hogyan marasztottak, mert, hogy megtudták, hogy nem sokára obsitot is kapok...

- Hát már beszélni is tudott velük, bátyám uram? - vágott a szóba Pista.

- Beszélni...! hüm, nagy mesterség is kell ahhoz, mikor én valakit megszeretek, az a valaki meg engem, már persze hogy asszony, egy pár csókot szó nélkül is kaphat az ember, aztán addig fülel, addig gagyog az ember egy kis lárifárit, meg az öklével s kezével is addig mutogat, hogyha néma volna, még akkor is megérthetnék! Aztán meg, szép öcsém, nem kellett ám nekem valami nagy rekommendációs levél, mert annak idején, mikor fölkaptam magamra sújtásos ruhámat, bajuszomat kiegyengettem, akkor aztán néma is lehettem, hanem a sarkantyúmmal adtam egy szólintást, de nem is maradt hiába a huszártempó - öcsém, mert ha öreganyád élve látott volna, láttomra még az énekeskönyv is kiesett volna a markából.

- Meghiszem! - mondá jóízűen beleszólva Pista.

- No ha hiszed, annál jobb, akkor azt is elhiheted, hogy olyan házban lakhatnám most, hogy a hatodik kondignációból verhetném ki a pipámat az utcára. Bolond is voltam, hogy ott nem maradtam, mert a koldusnak is húszast vetnék, mint akkor, - mindennap egy száz forintos bankót vennék ki az almáriumból, mint akkor, lóháton mennék be a kocsmaajtón, és elkiáltanám magamat: kocsmáros! egy akó bort, - mint akkor, megkóstolnám, s ha jó volna, neki vetném a száz forintost, mint akkor, - vissza sem kérném a többit, mint akkor, - hanem persze hogy haza veszett az eszem!

- Talán szeretője volt itthon kendnek!

- Micsoda,... szerető?... egy asszony? öcsém, nincs annyi krajcár a huszárnak a lénungjában, a hány szeretőt kap egy nap, de már egy asszonyért nem búsultam volna haza, rossz huszár az, aki után a szeretője maga nem megy.

- Talán szülői várták?

- Azt ugyan megint nem mondhatnám, mert az isten nyugosztalja meg őket,... soha sem ösmertem!

- Hát talán fogadása volt haza jönni?

- Dehogy volt, öcsém,... hanem akárhová legyen is az a francia, meg az az olasz, de kivált hát az a német, - nem tudja megfőzni azt a - savanyú káposztát - ha száz lelke volna is! - már pedig én meghalok, ha három napig egyszer nem ehetem. Kaptam magam, a sok könyörgés előtt bedugtam a fülem, haza jöttem, itt is vagyok la, szegény vagyok, de van jó barátom elég, ha napjában egyszer nincs borom, hát van kétszer! Hát hiába lettem volna huszár, azt a keserűségét is!

Itt aztán elakadt a huszár, s mint aki nagyot emelt, megnyugodott egyet. Pista, mint aki mohón ette a szót, szinte neki heveredett a gyöpnek, s lelke a huszár történetén egy nagyot kérődzött, a vén huszár pedig egy megviselt pipába dohányt szorongatott. Talán valami bolonddá tett regrutától cserélte valaha, de ha megkérdeznék, megesküdnék, hogy a francia háborúban Napóleon szájából ütötte ki, aminél még azon szemrehányást sem tehetné neki az ember, hogy hazudik, mert ő már annyiszor elmondá ezt a történetet, hogy utoljára maga is elhiszi.

Ezért huszár a huszár, - először elhiszi, amit neki nagyokat hazudnak, utóbb aztán maga is hazudik jókorát, annyit és annyiszor, hogy maga is hiszi, és mert nagy dolgokat beszél és hiszen el, mikor aztán kard van a kezében, elég kövér már a lelke, hogy a nagy dologba bele merjen vágni, mert hisz azt gondolja: ennél nagyobbat is vitt végbe a huszár!

Hazament a gyerek. "Ráró"-ról lehabzott a tajték, de mint az édes szülő legkisebb magzatját, úgy dajkálta ő a lovat, mely a gazda alatt kényesen járta meg a határt.

Míg az utca hosszán végig ment a lovon, az ajtó repedésen és a sövény szakadékon át leselkedtek utána a lányok, és a lányos anyák szívesen befordultak egy szóra a szomszédasszonyhoz, - szüntelen adták a szót a szájába, emlegették a fiúnak derékségét, hogy amaz is fordítsa vissza a szót a nénémasszony lányára, de a szomszédasszony csak nem akart szólni.

- Pista fiam! - szólt Örzse a gyereknek, mielőtt a búcsúzót kezdenék - majd az alföldön nem lesz annyi szép leány.

- Ebédhordónak egy leány is elég! - válaszol a fiú egykedvűen.

- Hát aki megfőzi?

- Az a gazdám dolga, kivel főzeti meg.

- Édes fiam!... - szól az anya szeretettel - minden madárnak van párja.

- Azért nem szeretnék madár lenni.

- Hát kivel vénülsz meg, te gyerek?

- Ráró lovammal, édes anyám, - annak a hátán csak elérek még valaha a világ végéig!

- De furcsa isten teremtése vagy, bizony beválnál barátnak!

- Kedves anyám, egyebet is teremtett az isten.

- Ugyan mit?

- Hát a huszárt, édes anyám! - mondja a fiú összeütvén sarkantyús csizmáját, hogy még a fájó lelkű édes anyának is jól esett a szép gyereket végig nézni, kiben az anyának, apának szépsége ölelkezett össze, mit az anyai szem kétszeresen látott, csakhogy a fájdalom mégis elfogta a gondolatnál, hogy a fiút indulatja messze földre ragadja el az apai háztól.

- Pista fiam! - szólt olvadó hangon az anya - aztán elhagysz te bennünket?

- Majd megjön a hírem, édesanyám!

- Nem örülök én annak, édes fiam!

- Ne mondja, kedves édesanyám, - hisz alig fér majd az öröm a szívébe, ha meghallja, hogy huszár fia vagyon.

- Aztán meg tudnád ölni az ellenséget?

- Hát hogyan haljon meg szegény, ha már nem tud addig élni, míg az ágyban elérné az órája.

- Már látom, hogy hiába beszélek, - okoskodék az anya.

- Csókoljon meg édes anyám, hogy legalább legyen egy asszony, kinek a csókjáért rimánkodni tudok.

- Hát a többi, édes fiam?

- Ha kedvem lesz hozzá, akkor majd azok könyörögjenek nekem.

Megvolt az utolsó vacsora, szárnyára kelt a madár, hogy a világba röpüljön.

Hadd röpüljön, - azért van a szárnya!