Az alföld.

Meleg nyári nap volt, az alföldön egy gyalog utas teszi jobb lábát a bal lába után, - szemei minden oldalról az ég oldalához ütődnek, és csak itt-ott állja útját egy vékony kútgém, mely sovány nyakkal kapaszkodik ki a szörnyű egyenesből.

Hátán egy gyékényszatyor szaporítja a meleget, fején öreg szálú szalmakalapon át szűrődnék a friss lég, ha tudniillik friss volna, - testén kék csíkos kurta dolmány és ugyanolyan lábravaló van, míg bakancsának olyan vastag a talpa, mintha az országában nem a csizma fejét talpalnák, hanem a talpat fejelnék meg.

Hová megy a boldogtalan azzal a gyékényszatyorral, az alföldre, hol még a jóravaló eb is húst eszik és fehér cipót, hát kinek kellene az a megkérgesedett sajt, mely az alföldi levegőt csak szaggal szaporítja?

Kezében meglehetős hosszú szöges bot van, mely magában nem a legügyetlenebb védőszer, ha a gazda valamely sarokban megvetheti hátát, de ha itt megkerít néhány kuvasz, nem tudom, meddig győzöd körüllegyezgetni magadat!

Ott van la! már messziről látszik néhány fehér pont egy karám oldalában. Jaj neked, boldogtalan olasz, ha azok közül most azt találja álmodni valamelyik, hogy farkas ütött a nyájra, mert akkor hasztalan van zsebedben az útleveled, mert mire az a hatóság kezébe kerül, már akkor magad is ronggyá leszel tépve.

A szegény olasz legelőször tette ezt a gyaloglást, - ha a sors úgy rendelte, hogy e mulatságról soha, de soha meg ne feledkezzék.

Delelőre verődött minden gulya, minden ménes, - a pásztorok egy karámnak oldalában kerestek hűselőt, s azon körbe hasalván, szótalanul nézték a bográcsot, melyben a hús a saját levében már sercegni kezdett.

A körülhasalók közt Pistára ösmerünk, ki már második éve lakik az alföldön.

Jó darabig szótalan volt a társaság, míg utóbb az egyik gazda megszólamlik, és beszélni kezdé, mit látott a legközelebbi városban, honnét hajnalban vetődött haza.

- Mit látott kend? - kérdi Pista a gazdát.

- Amit te még nem láttál, - mondja kurtán amaz. - Huszárokat láttam!

Erre a szóra úgy fölugrott Pista, hogy a nem messze nyugvó kutyákból kettő is fölébredt. Szegény olasz, mindjárt kimelegszel úgy, hogy megeredne rajtad a citrom és a narancs, ha sajt helyett a kosaradban csakugyan azt hoztál volna.

- Nem tudsz már veszteg maradni? - szól a gazda - de majd fölállunk valamennyien a te kedvedért.

Erre a szóra a fiú szépen lehúzódott, és hallgatni kezdé a gazdát.

- Bizony szép cselédek!... - mondja mintegy magának a gazda, mint az megvan a magyar emberben, hogy amit beszél, olyanformán adja elő, mintha maga is most hallaná először a dolgot, és magának is beszélné.

- Sokan vannak? - kérdi valamelyik.

- Száz meg száz! - mondja nagy képpel a beszélő, - választott gyerek valamennyi! szinte megrendül alattuk a föld, a merre elhúzódnak.

Pistának keblében mindinkább hangos lőn a dobbanás, és a vágy megszólamlék benne, hogy mért nincsen ő köztük, most már ő róla is beszélne a gazda.

- Hová mennek? - kérdi megint a másik.

- Mit tudom én, hova mennek?... háborúba mennek!... - veté az első kétkedés után.

Pistának a vére megfűtött minden eret, de nem mert megmozdulni, nehogy a gazda megint rárivalljon.

- Háború lesz, úgy-e? - kérdi az előbbeni, mire a gazda azt feleli:

- Persze hogy az lesz! - Sok az ember! Már egyik a másiktól nem fér el, okoskodik a gazda, pedig ha egy kicsit körülnézne, hát megláthatná azt a nagy semmit, amiben éppen az ember a legkevesebb.

- Bizony nem ártana már egy csöndes kis háború! - véli a kérdezgető, mire aztán három is megszólal.

- Ha már annyi huszár van itt, lesz is!

- Persze hogy lesz! nekem is azt mondták, - bizonyítja a gazda, mire Pista megint fölugrott, és minden kutyát fölvert az álomból.

Szegény olasz, valld meg bűneidet!

A kutyák nem tudták hirtelenében, mért lármázták föl őket, de mielőtt körülnéznének, Pistára bámult valamennyi.

Pistában megbuzdult a vér, nem bírta türelemmel végig hallgatni a gazda beszédét, mintha már itt volna az ideje annak, mennyi a hallgatásból elég, de még hallja az utána következő szavakat, midőn mondja a gazda:

- Nagy embertódulás lesz holnapután N... ben, akkor szentelik föl a zászlót, s akkor áll ki a legelső verbung, - tehát gyerek legyen ám a talpán, aki legelőször akarna fölcsapni.

Míg Pista a végszavakra feledkezett, a hat kutya napnyugatnak nézett, honnét valami barnás folt mozgott a síkon, s mire a csikósok észrevették, már a kutyák rohantak a boldogtalan elé.

- Szegény pára! meg leszel ma viselve! - mondja egyik csikós oldalt nézve, mert azt könnyen eltalálta, hogy valami mesterlegényféle lehet a jámbor, ki a nagy pusztaságon lobogó ing nélkül, sötét ruhában jár.

Nem feszegetem a dolgot, hogy mennyi keresztény szándék fért el egy kurta szánakodásban, elég az hozzá, hogy késő már az akarat is, mert a felbőszült ebeket el nem éri már az emberi hang.

- Az volna ám a ló, - melyik a kutyákat elérné! - szólal meg a gazda olyanformán, mintha már maga sem hinné, hogy olyan ló megterem a földön.

A szegény olasz nagy későn vette észre, hogy a hátát nem vetheti meg, tehát a hegyes végű bot csak arra való, hogy azt üthesse meg a hat közül, amelyikért az őt széttépi, azért úgy megijedt, hogy végtére még annyi ösztöne sem maradt, hogy a gyékénytarisznyából néhány olasz kolbászt húzzon ki és vessen a kutyák elé.

Szegény párának csak annyi gondolata maradt, hogy bár már meghalt volna, hogy meg ne érné saját keserves végét, csak már volna egy pocsolya, melybe annyi ideig lógathatná fejét, hogy meg is fúlna.

Valóban átkozott állapot, mikor a halál elől még úgy sem menekülhet valaki, hogy valamivel előbb meghalhasson s a szegény olasz szemeire lassankint sötét karikákat rajzolt a megrémülés, midőn sem elfutni, sem elsüllyedni nem lehet.

Hasztalan meregeté szemeit és csak egy erős ostorvágás csattanása, valamint egy fájdalmas kutyavonítás téríték eszére, s midőn tisztább lőn látása, egy habzó lovat látott, mely elől a kutyák hatfelé pusztultak.

Ráró remekelt ma, - oly könnyen átnyargalá a tért, mint egy meghúzott ív, mely láthatatlanul vágódik az egyenes vonalba, s mielőtt a pusztai vadak megrohanhaták a rémült utast, már az első kutyának bozontos szőre közé durrant a kemény szíjú ostor, s a meglódult állatok alig bírtak oldalt vágni a következő csapások elől.

Az olasz sötét szemeivel a fiatal lovasra nézett, ki csak még most szánta meg istenigazában az olaszt, midőn látta, hogy az megköszönni akarná a menekülést, de nyelve még egy árva szóra is engedetlen neki.

- Igyék! - mondja Pista, lenyújtván egy szűk nyakú csutorát, melynek födelét is lecsavarta, hogy a megrettent olaszba minél előbb lelket ihlessen, mit az, gépileg engedett, mert még annyi ereje sem volt, hogy kezeit fölemelni bírta volna.

- Nem halt meg, atyafi? - kérdi Pista, midőn észre vette, hogy az olasz már maga is megkapaszkodék a csutorában.

- ...Nem! - válaszolt magyarul.

- Hol fért bele ez a kis magyar szó? - kérdi csodálkozva Pista.

- Öt esztendő óta lakom az országban, - mondja a kérdett, - sajtot csinálok, mikor ideje van, máskor pedig árulgatom városról-városra.

- Mit keresett itt az alföldön?

- Szerencsét próbálni jöttem.

- Nojsz, kipróbálta most atyafi, - szerencséje, hogy jókor megindultam, mert most már rakhatnám a szatyorba a maradékot.

- Az isten áldja meg, jó barátom!... - kezde hálálkodni az olasz.

- No csak ne többet, mert különben itt felejtem, - mondja Pista, - pedig kísérő nélkül nem t'om merre megy el.

- Nem szólok, - mondja az olasz - hanem ha eljön Olaszországba...

- Az nem lehetetlen! - veti közbe a szót Pista.

- Annyi fügét, annyi narancsot...

- Kár volna megenni a gyerekek elől! - jegyzi meg Pista.

- Meg mazsola és aprószőlő...

- Nem nekem való eledel lesz az, hallja maga,... hogy is hívják?

- Pietro! - felel az olasz.

- Nohát, Pietro atyámfia, - ballagjunk a szállásig, nekem meg adja föl azt a szatyrot, aztán könnyebben elérünk oda, hol kinyugodhatja magát.

- Kedves jó barátom!... - kérdi aztán az olasz - eljön Olaszországba?

- Mondtam, hogy nem lehetetlen!

- Én lakom B...- ban, a testvérem meg Milánóban, - csak a magyar sajtost kérdezze, minden olasz tudja,... én tudom, hogy adós vagyok.

- Ne beszéljen az adósságról, mert mindjárt itt felejtem.

- Nohát nem szólok, legalább még egyszer mondom, mert gyermekeim vannak, hogy az isten áldja meg.

- Már mit fogyasztja magát azzal is! - mondja Pista - örüljön, hogy él, én meg majd gondomat viselem, jobb strázsát nem adhat nekem az isten, mint magamat. Végzi be a szót a delelőhöz érve, hol az olaszt mindjárt egy bundára fektették.

Még mindig a huszárokról folyt a beszéd, s a gazda mintegy dicséretet akarván mondani Pistára, ekképp szólítja meg.

- Szép öcsém! ember vagy magad is, meg a lovad is, de már el merem mondani, hogy mégis beválnál huszárnak, - pedig ugyan megválogatják a hozzávaló embert.

Az olaszt hamar elérte az álom, mert a megrémülés meghajszolta vérét, valamint a bor is addig kergetődzött benne, hogy az álom végképpen elérte.

A gazda még tovább is beszélt, elmondta, hogy ősmerősöket is látott, különösen egy vén obsitost, ki az országot megjárta már, s minthogy tudta, kinek a ménesét őrzi, egy szavával azt is kérdé:

- Hát az én Pista öcsém hol jár?

- Engem kérdezett? - kérdi Pista.

- Ha mondom, hogy téged!... hisz azt is mondta, mennyit tartott szóval, csak azon csodálkozott, Hogy - mint maga mondá: nem vált még belőled ember.

- Azt mondta?

Bíz az nem mondott kevesebbet, s ha nem hiszed megkérdezheted, mert holnap délben három csikót vezetsz öcsém, N...-be, a méltóságos grófnak, ki most ott van a nagy parádén, mert holnap szentelik föl a huszárok zászlóját, és a méltóságos asszony lesz a keresztanya.

- Én meg majd keresztfia leszek!... - gondolá a fiú a dolog után látván, hogy a legjobb három csikót kikapja a ménesből, mely lassankint széledezni kezdett.

Föléledt benne a malaszt, szeméből az örömsugár fénylett ki, s elképzelt terveiről álmodozván, oly szilajjá lett, mint azok a csikók, melyek a nagy rónát most ficánkolják be. Ráró megérezte a szabad kantárt, egy-egy futamodást tett a ménes körül, míg ismét engedvén a gyönge mozdításnak, oly kényesen lépdelt, mintha a parádés kisasszony selyemcipője volna a lábán.

Oly furcsa gondolat volt Pistától végignézni a nagy pusztaságon, melyen körülnézve magát, másfél öllel nagyobb, mint az egész, száraz száz mérföld, és minthogy semmi sem mérkőzik most össze vele, szinte jól esik látni a kútágasról lehajló gémfát lehajlott nyakával, mintha még a kútgém is az ő büszkesége előtt hajlanék meg.

A ló is önkénytelenül emelé föl száraz fejét, még az is azt nézi, hol az a pára, mely magasabbra szegje nyakát, mint ő? S mintha megelégelné a boldogságot, miszerint az ökörnek nagy szarvai csak öklelődni valók, míg a juhokkal egy jámbor szamár sétál reggeltől napestig, de a lóval dicsőségre mennek néha napján.

Napnyugotig nem nézett a szállásra, csak mikor a gazda integetett feléje nagy szájú ingével, még csak akkor jutott eszébe az ott felejtett olasz.

- Holnap, édes szolgám, ezt a böcsületes utasembert is ültesd föl egy jámbor kancára, hogy ne gyalogoljon a pusztán, - a lovakat pedig a szokott helyen majd átveszik tőled.

- Értem, gazduram!... nem lesz más mondanivaló?

- Egy szó sem, öcsém!

- No hát most meg én mondok valamit gazduramnak, ha meghallgatja.

- Már hallgatok, öcsém, csak mondd.

- Elmegyek, gazduram, - de nem jövök többet vissza!

- Rossz gazdád voltam, öcsém?

- El sem cserélhetném jobbért, gazduram! - jegyzi meg Pista - hanem ha már olyan izenetet hozott kend, hát meg akarom tudni, válik-e még belőlem ember.

- Most már bánom, hogy szóltam! - mondja a gazda.

- Gazduram, a szél is elhozta volna nekem azt az izenetet - válaszolt a fiú - ne búsuljon érte.

- Eredj hát, fiam - mondja megilletődött hangon a gazda, - nem kapaszkodom beléd, és ha a jó úristen meglátott mellettem, állítson az első helyre a sok derék magyar vitéz között.

A fiú meghatottan hallgatá végig a beszédet, aztán dolgainak elintézéséhez fogott, s majdnem éjfélig hallgatta az olaszt, mikor beszélt neki a tündérországról, hol a citrom, meg a narancs terem, s az országút mellett a nyeregbe hull, mikor a huszár elmegyen mellette.

Álmodott aztán a fiú,... megálmodta saját dicsőségét!