A Verbung.

Ha a verbung, - rí a hegedű a cigány markában, szűk az utca egy nyalka huszárnak, annyit feszeleg, annyit hányja-veti magát, bizony azt hinné már az ember, kifut a bőréből.

Jár a nyelve, az utca közepén egy szénásszekér megállt bámultában, de a béres beledurrant a négyesbe, kitér - a huszárnak, bizony attól fél a szegény béres, hogy a huszár egymaga feldönti.

- Ne kerülj,... ne kerülj! - kiáltja a huszár, - hadd ugrom át azt a kis talyigát! - pedig a négy ökörnek is kidagad a szeme, míg a nagy szekéren akkorát mozdíthat, hogy csak meginduljon.

Olyanformán készül a verbungos, hogy amit mond, meg is teszi mindjárt, - szinte kisebbnek látszik a szénásszekér, mióta a huszár talyigának mondta.

Menne is már, - még csak egy kődarab sem marad akadékul az útjában, mert aki a csodájára kiszaladt a házból, utána megy, vagy hogy oldalt nézi, - csak egy kis pocsolya mert az út közepén heverészni, szinte gondolván magában: amily kicsiny vagyok, a verbungos sem lát, pedig éppen akkor ugranék a huszár, ha csakugyan az volt a szándéka, lesi a kíváncsi nép, mekkorát ugrik majd? ugranék is, de a szeme a pocsolyára vesz,... elkeríti amúgy tele szájjal, hogy mer a pocsolya az útjába állni? aztán feléje rúg, elkiáltva: coki tenger, félre az utamból.

A nagy szekér talyiga volt a huszárnak, s ez a két icce víz, minthogy kevés volna, hogy a szekér helyett, mely oldalra tért már, keresztülugorja, segít magán, s ráfogja, hogy tenger.

Nagyot nevet a kísérő népség, maga is nevetne, de most jut eszébe, hogy a sor a szénásszekéren van, de biz az már az utca végén jár, s még akkor is neki van panasza, hogy az a gaz fickó mért nem mert megállni?

Talán talán utána is futna, ha egy csinos diákgyerek nem állna az útjában, ki a verbungot már fél napja kíséri, - ezt akarja lépre csalogatni:

- Félre paraszt! - kiált nagy mérgesen, a bámulók között a diákhoz törvén, - félre paraszt, most már tiszteket verbuválunk, - aki irgalma van, ifjú uram, álljon be hadnagynak.

És az úrfi kétszer sem mondatja, keze már a huszár markában van, s a jó példát tíz-húsz követi még. Nem találja helyét a verbungos, egy szép lány sem marad most megölelés nélkül, de hogy panasz ne menjen utána, még a vénebbet is meg-megszorongatja, s amit a verbungos példának okáért kópéságból csinált, azt a regruták is utánamívelték.

Ezt is megunja már a csintalan huszár, és hogy dolog nélkül ne járjon az esze, újabb tréfát gondol ki a kópé.

Végigkiált az utca hosszában, hol a verbung csodájára tátott szájjal bámult már a népség, - mondom - végigkiált: félre az utamból, magam akarok az utcában sétálni.

Szétszaladt a népség, kapu alá vagy fal mellé lapult, és a huszár hetykén rakva kényes lépéseit, hol ide, hol oda, azt sem tudta jó szerével, menjen-e vagy álljon meg egy helyen? de meg minthogy nap keltétől fogva kezében az üveg, mellyel az áldomást, kell vagy nem kell, minduntalan issza, nem valami rettentő ritkaság, hogy a lába oda is lép, hová nem gondolta. Részegnek persze hogy nem részeg, csak a lába nem akar úgy menni, ahogy talán rendesebben volna, hanem a verbungos ki nem hagyja nevettetni magát, - megáll egyet, amint még megállhat, - fölkacsint az égre, s elkiáltja magát:

- Úristen, mondd meg nekem, hová lépjek... dicsőségemben?... mert... én... huszár vagyok!

S nem akad egy ember a széles utcában, melynek kapuján s ablakán úgy ül a sok ember, mint a kas száján a méhraj, - mondom - nincs egy ember, aki gondolni is merné, hogy a verbungosnak a dicsőségen kívül más baja is volna, és e rovásra, mint aki holt részeg már a - nagy dicsőségtől, maga jár az utcán, - s ez olyan kéj lehet, milyen az lehetett, mikor az a másik huszár a világ végénél lelógatta a lábát, s elkiáltá magát: de lágy ez a semmi!

Ott sétált egyedül, tetszett neki, hogy az utca megtisztult a néptől, s mint a fáradt művész az elkészült munkán, pihentette szemét, szinte elgondolta, mekkorát irigyelne máson, ha ez a verbungos huszár nem ő volna éppen.

Eszébe jutott minden jó a világ hátán, mintegy odafektette a huszár dicsősége mellé,... nézegette, nézegette,... s végre akkorát gondolt, hogy elkiáltá magát: eb cserél senkivel.

Egy-kettőt, amint még adta az ereje, feszelgőset lépett, szinte kereste a levegőben a keményet, ha hogy valamiképp azon sétálhatna, de csak úgy, ha maga!

Megállt,... nagyot nézett, mintha kilyukadt volna a világ, - s amint látja, két ember jön szemközt az utca végéről.

Már mondaná,... már volna erre-arra, ha a nyelve neki mozdulhatna, de bíz nem fordul az olyan könnyen, - s mire már a szóba kapna, szemközt áll a két ember vele. Ugyan ki lehet az, ki egy verbungosnak útját meri állni? ki lehetne vajon, mint egy - másik huszár, kinek a szájában éppen az a pipa van még most is, melyet Bonaparte Napóleon szájából kiütött!... Éppen az a vén huszár ez, ki a mi Pistánknak hetedhavat beszélt vitéz dolgairól.

- Szervusz... éd... es apám! - kiált a verbungos, - szerencséje kendnek, hogy kend jött velem szemközt, mert mást majd kitereltem volna az útból, mikor én megmondtam, hogy itt az utcában egyedül akarok sétálni!

- Adjon isten jó munkát! - kiált vissza az öreg, tajtpipáját hátulsó fogai közé szorítván, tenyerével a verbungos markába ütvén, - aztán pedig hátranéztében Pistát inté elő, - látod-e fiam, - ilyen ám a huszár, ha akarja, egymaga megy egy utcán.

Pistának a szeme is szikrázott.

- Mit hozott kend apám? - kérdé a verbungos.

- Legényt - édes fiam - legényt, azért csak adjatok hát kezet, aztán szenteld be a huszár-regementbe.

- De bátyám, - mondá Pista az öregnek, - huszárok-e ezek, vagy ha csak a ruhájuk az? de ők maguk bakancsosok talán.

- Tyhű!... tyhű... erre-arra,... milliom... forgó... hordta... hol is kezdjem már no!... gyulladt föl a verbungos,... én... bakancsos...? tyhű!...

- Csöndesen fiam, csöndesen, meg ne repedj fiam, hisz mikor én téged beverbuváltalak, te is azt kérdezted... - mondja rá az öreg.

- No az igaz, édes bátyám, - szólt megszelídülve - nohát semmi harag, ide a markomba!

Egymás tenyerébe vágtak, s Pista öcsém mától fogva huszár.

Néhány óra múlva úgy megfeszült rajt a huszárdolmány, hogyha a szabó dupla cérnával nem varrta volna, darabszám maradna.

Az öreg végtől végig, elől-hátul, két oldalról nézte a gyereket, s midőn már eleget gyönyörködött benne, az öregnek kikent bajuszára egy pár könnycsepp pörgött alá a nagy öröm miatt, s mintha talán Pista öcsénk szentté vált volna az ő markai között, meggyőződve mondá: na gyerek... emberré tettelek.

- Hát - kedves bátyám - igazán hogy huszár vagyok én már? - kérdezkedék Pista.

- Az vagy öcsém, az isten is látja.

- No úgy legyen, mert bátyám, ha engem bakancsba húznának, vagy a borjút a hátamra kötnék, - úgy tennék, mint a sárga csikó otthon, mikor a nyerget legelőször a hátára tették, földhöz verném magam, s azon helyütt halnék.

Az öreg nem tudott szólni, vásott mentéjével szemeit törülé, s végre mikor szóhoz kapott, megölelte Pistát:

- Öcsém, mintha csak magamat látnám, - magam magamnak jutok eszembe, hogy mikor katonává lettem... én is így beszéltem.

A huszárok hosszú sorban álltak, az ezredes szállása előtt, mely a gróf kastélyában volt, - és az erkélyen, honnan cifra vendégek tekintgetének le, a még mindig gyönyörű grófnő állt, mellette pedig egy szép fiú, ki lelkesülten nézett a szép ezredre.

Éppen az az ezred volt ez, melyben a gróf őrnagyképpen szolgált, - és amelynek ezredese saját egykori segédtisztje vala, ki most a grófnőt kéré meg zászlóanyának.

- De ki lesz a legelső, ki e zászló alá esküszik? - kérdi a grófné.

- Én, méltóságos grófnő!... - szólal meg Pista hátulról, minthogy az ezredes hírét hallván a szép újoncnak, berendelé, hogy a zászlóanya lássa meg az első fölesküvőt.

- Pista!... - szólt Szántay - hisz ez a mi emberünk! - mondja nagy örömmel hamarjában megértetvén a dolgot a körülállókkal, kik közt a gróf és saját testvére Sándor is jelen volt.

- Fiam!... - szólt aztán az ezredes,... - te leszel az első, ki e zászló alá esküszik,... fogadod-e istenedre, hogy e zászlót sohasem hagyod el?

- Esküszöm az élő istenre!... - mondja erőteljes hangon - ha mind elhagyja, - még akkor is mellette maradok.

- Isten téged úgy segéljen, és istennek minden szentjei! - mondja az ezredes, eleresztvén a gyönyörű fiút, kit aztán az ösmerősök a mellékterembe kísértek.

Késő estig el nem vált Pistától az öreg, - a népség úgy körülvette a nyalka fiút, mintha mutogatni hozták volna, - a vén huszár pedig árnyékként kísérte, s hogy a sok bámuló szó nélkül ne maradjon, hol ide, hol oda súgta az öreg, hogy ezt a gyereket ő tette emberré.

Pista öcsénk alatt Ráró olyan büszke lőn, ha a felhőnek neki indítaná, oda is elmenne.

Fölült a lovára, s amint egykor alva s ébren álmodozta azt a dicsőséget, mikor a csintalan lovon hánykolódik a kard és a tarsoly, s az a cifra ruha, hogy járt az eszében? és most tetőtől talpig ő maga volt benne: olyan furcsát érzett a lelke, hogy a szörnyű boldogság miatt szeretne a gyöpön egyet végig heverészni, ha azt úgy lovastul könnyen megtehetné.

S minthogy hát a földön boldogsága terhét ki nem nyugodhatja, habzó lovával az ég felé kapat, - s míg a bámuló nép szörnyülködött merész ugrásain, mellyel ezt a nagyvilágot, ha lehetne, lába alól kirúgná: addig ő a lóderékon részeg volt a maga örömétől, s amin a sok félénk néző ijedtében "Jézus Máriá"-zott, azon ő a lelket jóllakatta!

Dehogy félne, hogy is félne? hisz ha lehetne, a nagy boldogságban lóháton aludnék, mert az ő szeme nem talált meglátni valót a külső világon, hanem szinte befelé, önmagába nézett, látván abban minden boldogságot, amit valaha csak a legelső huszár láthatott meg talán.

- Eszeden légy Pista, szólt neki az öreg, vén fejével jobban látván, hogy az a ló csikófoggal van még, és azt a sok pajkoskodást könnyen megunhatja, s nem igen szeretné, hogy valamiképpen lerúgná a gyereket magáról, mert akkor nem volna mit dicsekedni azzal, hogy ezt is, meg ezt is ő tőle tanulta.

- Eszeden légy, mondtam, - szólt ismét az öreg, midőn a kvártélyra értek, mert hogy az öreg a gyereknek ahol csak lehetett, árnyékában maradt, nem is kell mondani, - s amit és ahol egyengetni kellett, készen volt a szóval.

- Csínján bánj a lóval, - már egyszer megmondtam, - több esze van annak a lónak, mint valami íródiáknak!

Hallgatva szedte le Pista a szerszámot, s amit neki az öreg mondott, jónak volt az mondva, a szentírást még a papnak sem hinné úgy, mint, amit az öreg sült igazságképpen egy kis lével föleresztett neki.

- Majd ha táborba jössz, akkor veszed hasznát, ha a lóval okosan tudsz bánni! az vezet ám akkor téged, nem pedig te azt. - Hol volnék én? már a füvet is régen kaszálnák a hasamon, ha a fakó nem lett volna az a ló, ami volt.

- Hozzá tette bátyám azt a jó állatot?

- Megettük, öcsém, - mondá teljes egykedvűségével.

- Hol? - kérdé a gyerek.

- Hát egy várban, ahol bennszorultunk!

- Sokáig voltak ott?

- Meghiszem!

- Szenvedtek kendtek sokat?

- Azt is meghiszem!

- Koplaltak is?

- De mennyit!

- Aztán lóhúst ettek?

- Ameddig benntartott.

- Hát aztán mit ettek?

- Mit-e? - ...egeret.

- Aztán megették?

- Meg ám, csak lett volna, de már abból is úgy kifogytunk, hogy utóbb hat emberre jutott egy egér!

- Hogy éhen meg nem haltak kendtek!

- Volt eszünk, mert aztán kitörtünk a várból egy éjjel, és az ellenséget egy lábig levágtuk.

- Esett-e sok huszár?

- No csak a kéne még! - szólt közbe az öreg, - hát minek volna a kard a huszár markában?

- Volt mit aprítani?

- Volt bíz - édes öcsém - mert a porciómat nem hagytam ám másnak, - tudom, hogy egy regruta volt mellettem, egyúttal annak a részét is úgy kidaraboltam, hogy utóbb már maga rimánkodott: hadd vágjam, Jancsi bácsi én is! No csak vágd - mondám én - de már akkor fülét, orrát lefaragtam annak, amelyikhez hozzá akart vágni!

- De hogy egy huszár sem halt meg.

- Nem ám, - nem is hal meg!

- Hogy hogy? - kérdi Pista.

- Csak úgy, öcsém, hogy a huszár elevenen megy a mennyországba.

Igaz, igaz, hisz a huszár halhatatlan volt és halhatatlan marad.