A KIRÁLY ÉS A BOLOND.

Mátyás királynak nagy orra volt; dicséretére legyen mondva, annál jóval is tovább látott: törökkel, némettel könnyen számot vetett, mit ők nehezen láttak meg, minthogy Mátyás a számadást éles karddal a hátukra irta. - Mátyás harczaiban halált, békében az árvának igazságot, szép hölgyeknek csókot osztott. Népével együtt kelt; szállt, győzött, - a szeretetben is kölcsönösen osztozkodának.

Jó kedve kerekedvén, Visegrád környékére vadászni ment, vele ment Vidor az udvari bolond, és Szikszói a kedvencz apród.

Mátyás a megunt vadböngészet után leggyakrabban Bartos Imre lakában vesztegelt; nem tudjuk, a pörkölt hús izlett-e annyira étvágyának, vagy a szép szakácsné - Bartos Etelka? De volt légyen a mint volt, az idő szaladt, mint kilencz agártól üldözött nyúl; a király pillanatig feledé terhes gondjait, s a mi szépet Etelkán látott, azt pápaszem nélkül is szépnek találta. Ő határozott, boldogitani akarván a szende gyermeket. Szikszóihoz nőül adni magában eltökélette.

Rövid időn tudomására jutott Szikszóinak, hogy a király részére nőt nézett volna ki; - szépet, avagy rútat? nem szólott róla a krónika.

Köszönjük alázatosan a választást, de az apród már jóval előbb választani méltóztatott; s ha kedvesétől szakadnia kellene, köszöni szépen a pákozdi biróságot; - adják másnak, vagy ő - szökni fog.

Eleget okoskodott az apród, sorsának elintézésén, de a jó gondolat nem tudott megszületni. Titokban kedvesével megesküdni; ez megelőzendé a királynak későbbi tervét; de akármint agyalta magát, szüntelen répába akadt a kaszája.

Nyugtalan volt, búja szerteszét kergeté; éhen, szomjan, lépten, fekten búnak áldozata volt. Magányos óráinak egyikében a visegrádi sűrűkbe tévedett, gondolatainak forrása párja volt a koldustarisznyának, melybe minden falatot a szánakozás vetett és a bánat emésztett meg.

A nap vacsorára ment, a hold egypár szennyes felhő háta mellől leste a távozó napot, hogy a szőke Duna fodraiba dughassa sápadt képét.

Apródunknak lassu haladtában szemei a holdra tapadának, s mintegy kérdezni látszék a holdat: mondaná meg, hol teremhetne számára holmi okos gondolat? Ekkor lábai megbotlának: a kaszálatlan füben Vidor, a bolond nyujtózkodott, az apródra kiáltván:

- Urfi, vigyázzon a bolond-gombára, még nyakát törhetné menyegzője előtt.

- Messze vagyok még - ugy hiszem - menyasszonyomtól!

- A mennyiben kettőtök évszáma közt harmincz esztendeig koplalhatna egy udvari bolond.

- Mit? ... a nekem szánt nő oly vén volna?

- Öcsém, lekopott már azon a százesztendős kalendáriumnak fele; most uj táblába akarja köttetni a király, ha füled elég hosszu lesz e vén bibliára kapocsnak. - Pajzánkodék a bolond, kedve telvén felültetni az apródot.

- S ki volna a vén szörnyeteg?

- Beatrixnek egykori dajkája, a vén Margit, a visegrádi kalendárium!

- Inkább a Duna fenekére ugrom.

- Ez nagyon hideg megfontolás, urficskám; más oldalról kell forgatni a fejszét, hogy a törzsnek fenekére vágjunk.

- Futnom kellene a királyi udvarból.

- Csitt, gyerek! egy vénasszonyért futni és hová, ha mindenütt királyodnak árnyékában futsz saját szerencsétlenséged után? ha nem kell, mondd meg a királynak; kérj engedelmet kedveseddel való egyesülhetésedre.

- Hátha nem sikerül?

- Lakodalomra vezetlek én, természetesen egy csókért az uj menyecskétől.

- Csak a dologra, bolond, aztán a bérről!

- Tedd te az első lépést; ha nem sikerül, ugrani én fogok helyetted. Holnap reggel kezd meg, a végén én kötök csomót. Jó éjszakát!

Egy nappal odább volnánk; mult a jelennel szorosabban szövetkezett, az élet megközelité ismét a halált; a hosszu kinnak uj vigasztalása van, hogy a kiszenvedt perczek közelebb vitték a bizonytalan végzetig.

Szikszói sem ránthatá ki dereka alól csiklandó baját, mely nyugtalan éjszakáinak számát szaporitá, reménységének rovására. Margit asszony ránczaiban évtizedek töppedének; s az apród nem értvén a bolondnak vele üzött tréfáját, még ijesztőbb lett a királyi gondoskodás.

Első üdvözlé reggelen a királyt, folyamodványnyal kezében, hideg cseppekkel márványhomlokán.

A király olvasni kezdé Szikszói folyamodványát; az ifjuban remegni kezdett a lélek. Nem is csoda. Nagy hirtelen felröppenni szerelem szárnyain a hetedik égbe, hol a rokonkebel mámoros boldogságában szentül hiszi, miként a világ szélén egy kunyhó szeretőknek elég tágas, a kedvesnek kötényéből a sült burgonya is királyi eledel, és a csermelynek kristály vize egyedüli isteni ital: - azután átgondolni a lehető legszomorubb jövendőt, melyben a sors eljő bemeszelni a czifrán rajzolt képeket, letaszigálandó a képzelet bálványait a földig, hol hóból, sárból gyurt képeket az erősebb játszva szétdöntögetheti - nem a legkellemesebb pillanat.

A király arczán értelmezhetlen mosoly vonult el, válasza tagadó volt, s mig a folyamodást összegyurtan asztalára vetette, parancsot adott Szikszóinak másnap Palotára indulni az udvari bolonddal, nemsokára maga is utánuk indulandó lévén.

Magasról esett az apród, de földön volt; eltökélé, inkább meghalni, ha kedvesétől válnia kellene. A királyi termet odahagyván, az ajtóban Vidorral találkozott, röviden fülébe sugván a tagadó választ.

A kérelem tehát egy szótöbbséggel megbukott.

Együtt valának király és a bolond.

- Komám, hetedik szentség a házasság?

- Igy tanultam a szent hitben; - felelé a király.

- Apródod csak hatot hisz, a hetediket eltörlötte Mátyás király.

- Gyermeknek imádság a kezébe, hogy faragott képet ne csináljon magának.

- Későn jártál: a ficzkónak csak egy angyala van, ennek is jobb kedve van a földön, mint az égben.

- Holnap Palotára mégysz az apróddal.

- Hátha egyikünk megszökik, s az az egyik nem én leszek?

- Nyakadra huzatom a másikat.

- Érthető magyarázat. Sajnálnám, ha foglyomnak talpán lenne a füle.

- Szerelmét verd ki a fejéből; tanitsd inkább a miatyánkra.

- Saját dolgod, édes komám, mindennapi kenyeremért imádkozni, azért bátorkodtam a miatyánkot elfeledni.

- Mai kenyeredet úgy eszed, a mint a miatyánkot mondani fogod.

- Segitségeddel neki indulok.

- Kezdd, én utánad megyek.

A bolond közepe felé elakadt, a király segiteni kezdé.

- Légyen meg a te akaratod...

- Komám, itt a bökkenő, itt bizonyosan elakadunk, ha százszor kezdjük is.

- Korbáccsal iratom a hátadra.

- Kár lenne, ird inkább e gyűrt papirra, - mondá a bolond, az asztalról gyűrt papirt kapván fel - ha lelkem üdvét a magadéként szereted, ird e papirra: nevedet alá, hogy imádhassam nagy mesterem nevét a tulvilágon is; csak ird, komám; tudod: feledékeny a bolond.

- Palotán ujra kikérdezlek.

- Meg fogsz elégedni velem, koma! jó egészséget a palotai utnak!!!

* * *

A nap vérvörösen csapott fel a visegrádi berkes oldalon, vékony sugaraival a fák egyikének derekához támaszkodó bolondot bökvén oldalon. A bolondnak csörgő sapkája alatt a semmivel törődésnek töretlen arcza volt, dátumával a konyha-számvetésnek, mely a pinczebevétellel végződvén, az arczszinezet leginkább hasonlitott a budai tavalyi terméshez. Elégülten, mint kivel a lelkiismeret keveset birkózott, nézdelé testének széles árnyékát, mely a királyi konyhának legfényesebb oldala volt.

A remetelaknak tölgyajtaja nyikorogva fordult meg a vas sarokban, atyámuram ajtósarok helyett kenyerére piritván a szalonnabőrt. Egész hosszában pater András kámzsája botlott ki, ábrázatja csuklyájába mélyedvén; bal hóna alatt vastag könyvnek kapcsai csuklottak egybe, jobbjáról erős kőrisfagyökér nyult ki, szükség esetében gulya-terelőnek is megjárná.

A bolond is kimozdult helyéből, gyorsitott léptekkel beközelitvén a tisztelendőt, bibliás kezére nagyot czuppantott, kimért óvatossággal tekintvén a pásztorkodási szimbólummal ellátott marokra.

- Ha el nem tévedtem, pásztor, téged kereslek! - mondá a bolond.

- Honnét jössz, eltévedt századika az ur nyájának?

- A király aklából, két gödölyének nyakára késziteni a házasságnak szent igáját.

- Uram! világositsd fel a tévelygőknek elméjét!

- Szerelmeseknek ritkán van otthon az eszük.

- Áldás terjedjen el életüknek kétes utjában!

- Palota felé egyenes leszen utunk, mint a deszka.

- Részesültek-e már a harmadik és negyedik szentségben?

- Bizonyosan, minthogy a hetediken járkál az eszük.

- Uram, áldassék a te világosságod!

- Inkább az árnyékban menjünk, urambátyám; a tüzelő nap hamar a zsiromba kap.

- A türelem legszebb erény.

- Mártirnak nagyon vastagra hiztam.

- Hivalkodás az ördögnek vánkosa.

- A tollnak olcsóbb ára lesz, ha pokolban is esik vásár.

A végszavaknál már a kápolna ajtajánál valának; a remete harangjával szent misére hivá szokott hiveit, - kissé nyiltabb téren állt az erdőségben a kicsi kápolna fatornyával, a sürüből néhány gyalogut ágazott ki, nyomdokán az ájtatos környékbelieknek, a nagy ajtóval szemközt pedig szélesebb ut nyilt az erdő vágásába.

A bolond türelmetlen volt, Szikszóinak jelen kelle lennie, kedvesével titokban egyesülendő, - mielőtt a remete reggeli imáját befejezné, a gyalogutak egyikén eltávozott, sürgölendő a dolognak végkimenetelét.

* * *

Nagy csinnal rendezett szobában Szikszóit látjuk kedvesével; ez sirt, a másik kucsmáját szorongatá kezében, az ablak párkányzatánál az édesanya ült, komor arczát kezére nyugtatván, hihetőleg nagy gondolatokon tépelődvén. Az apród pillanatai a gondolatba merült anya és kedvese arczán váltakozának, mintegy várakozván a feleletre, mely egy rég tett kérdésnek megoldása leendett.

Kinos helyzetben volt Szikszói, mert az anya, férje nélkül, ki a királyi vadászatra ment, határozni nem akart; jól tudá ugyan férjének szándokát, de ha a király gátul emelkedendik, inkább átkot, mint áldást lehete reményleni a megtérő apától.

Szétszakasztani sem akará a kedves rokonulhatást, mely, ha tüstént nem történhetnék, kedves gyermekének szivszakadtával kétes jövőt láttatott. A jövendőnek vastag falába elegen verték ugyan fejőket, de mindeddig a puhább fej kapta a horpadást.

Szikszóinak végfeltétele volt, a leendő egybekelést még az atya előtt is titokban tartani, később a körülmények legjobb tanácsadók lévén, megmutatni a teendők sorát.

A türelem szakadni kezdett; Szikszói levert érzettel távozni akart, - s mit az esdeklés nem eszközölhetett, a keserű válásnak hatásos pillanata, kieszközlének a szerető anya szivében.

- Ám legyen meg akaratod; tán az ég mindent jóvá teend!

A félig siró, félig nevető pár rögtön megtevé készületét a kápolnába menésre, sürögvén az anya körül, nehogy a pillanat ujra felforgasson minden boldogságot, pár percz alatt készen valának, - szótlan hagyák el a küszöböt, a kerten keresztül az erdő zöld pázsitján a gyalogutra kerülének, melyen sebes léptekkel az udvari bolonddal találkozának. Négyen ménének együtt, egy uton haladva, egy czélon elmélkedve, különböző érzelem-vegyülettel.

* * *

Vadászatában a király korán kifáradván, az erdő mélyén reggelizni akart; a széles vágáson haladván, kedves vendége, Bartos Imre mulattatá vadászkalandjaival.

Mátyás kiéhezett lovát szoritani kezdé, megröviditendő a hosszura nyuló utat. Bartos figyelmezteté, hogy a nyilás a kápolnánál végződik, és a kijegyzett hely oda három dobásnyira van. Az egész kiséret vágtatóban volt, eresztett kantárral futtatának a vágás végéig. A kápolnához közelitvén, Mátyás udvari bolondját, kit Palotára rendelt az apróddal, látá harangkötélbe kapaszkodni, mire a kisded ércztömeg erőszakolt kondulásaiban hangoztatá a vidéket.

- A bolond vagy baráttá lett, vagy éhkinjában delet harangoz; mondá a király, kiváncsian közelitvén meg Vidort.

A kápolnához érvén, lováról lekanyarultában kérdé a bolondot.

- Mi kereseted van itt?

- Apródodat bucsuztatom el a nőtlen élettől.

- Mindkettőtöket Palotára parancsoltalak!

- Szakácsnét nem rendelél, koplalni nem akaránk, szakácsnéról is gondoskodánk, s hogy meg ne szökjék, apródodat megesküdtetem vele.

- Megtiltani neki a házasságot.

- Komám! midőn a miatyánkra tanitál, egy gyürt papirra e szavakat irtad: "légyen meg a te akaratod"; a papirt zsebemben feledém, - apródod választott kedvesével akart megesküdni, mielőtt a másikkal te megajándékoznád; - előbb egy óranegyeddel az egyesülendők elébe sietvén, zsebemben leltem a papirt, mely Szikszóinak folyamodása volt, s rajt a mondott szavak alá irt neved; - de ne zavard, komám, az esküvőket - hallod a végszavakat...?!!

- ...holtomiglan, holtodiglan; isten engem ugy segéljen, és istennek minden szentei!

- Komám, későn jártál ajándék menyasszonyoddal.

- Már igy vége mindennek, - mondá a király Bartos Imrének - Etelkádnak más vőlegényt kell keresnem!

- S ki a mennyasszony? - kérdé Bartos Imre.

- Bartos uramnak a leánya.

- Ugy saját gyermekem.

- A mennyiben tudniillik a menyasszony csakugyan a kegyed leánya.

Ekkor jött ki az egyesült pár, csodálkozva állván meg a nagy király előtt.

- Megelőztétek ugyan szándékomat, - mondá a király - de azért az én és atyátoknak áldása őrködjék szerencséteken.

- Szép menyasszony, egy csókot kérek, ez volt az alku az esketés előtt.

A bolond megkapá jutalmát, mint megtartá a késő ivadék emlékét e történetkének, melyet a nép ajkáról vettem és adtam az ujabb emlékezésnek.