VII.

- Egy gombolyag fonal! - mondja Róza a bejövő Sándorhoz, - éppen most vetették be az ablakon.

- Ez bizonyosan valami titkos imádó, - véli Sándor.

- Nem szabad! - inté Róza fenyegetve...

- Kétkedik, édes Rózám? - kérdi Sándor, - ám lássuk, mindjárt meggyőződhetünk.

- Itt semmi egyéb, mint ez a gombolyag, még pedig az is a legdurvább fonalból.

- Hogy nehezebb legyen, - hanem belül a titok.

- Sándor! ... tréfa ez, vagy bosszantás? kérdi Róza.

- Becsületemre, a legkomolyabb dolog, ... ám gombolyítsa le, - s meglátjuk, hogy ennek titka van.

- Jó! ... mondja Róza... de bűnhődni fog Sándor.

- Arra is készen vagyok! mondja Sándor gombolyítni segítvén a fonált, mely egy negyed óra alatt csakugyan lefogyott.

- Csakugyan valami papir, mondja az öregasszony.

Róza elpirult, a papirt anyjának adá, maga pedig könytelt szemekkel a másik szobába ment.

Az alatt Ágnes asszony megcsipte Varjast.

- Hát maga! bolondot űz én belőlem, hogy kóczfonállal tisztel meg engem?

- Nézze meg csak jobban, - mondja Varjas.

- De láttam én, mikor fontam, ... vén csaló, hisz saját kenderemből való, - pattog még odább, - hisz itt lóg a többi is kötet számra.

- Nézze meg belül, édes Ágnesem!

- Kidobtam! - felelé Ágnes.

Ekkor jött be Sándor; de Varjas csak folytatá.

- Tizezer forintot dobott ki boldogtalan!

- Ennyit szánt nekem? - kérdi Ágnes.

- Ennyivel tartoztam magának édes Ágnesem ... mondja Varjas szelidíteni akarván az asszonyt.

- Jól van Varjas úr, - minthogy maga mondja, hogy tizezer forinttal tartozik Ágnes asszonynak, - hát én egyuttal bizonyság leszek, szólt Sándor.

Varjas nagyot nézett.

- Ki hítta ide az urat?

- Én magamtól jöttem, még pedig azért, hogy a szomszéd ablakba ki dobta ezt a gombolyagot?

- Ágnes asszony dobta! - mondja nagyot kiáltva Varjas, hogy a gombolyag mégis megvan.

- Meglátom, mi van benne? - mondja Ágnes.

- Tizezer forint, galambom Ágnes, - látja, milyen jó fizető vagyok, soha sem tagadom én, hogy adós vagyok, - hej, szomszéd úr! - kiált ki az ablakon egy lakóra, ki szintén bejött - hallja csak, - hogy édes Ágnes asszonynak tizezer forinttal tartozom, és le is fizetem mindjárt.

- Majd meglátom! - mondja Ágnes a fonalat összegyűrve, - ne kaszálja úgy össze ezt a fonalat, nem maga fonta, hanem én.

- Tehát maga fonta ezt Ágnes asszony? - kérdé Sándor.

- Persze, hogy én? - felel Ágnes, - csak megösmerem kezem munkáját?

- Itt a papir! - mondja Varjas, mohón bontva ki a papirt, melyen egy árva vakarintás se volt. Varjas el akart szédülni.

- Hát hol itt a tizezer forint, a mivel nekem tartozik.

- Ki tartozik? - mondja Varjas.

- Varjas uram tartozik, - mondják a tanúk; hiszen maga mondta előbb és ezt másutt is fogjuk ismételni, végzé be Sándor, ott hagyván Varjast.

* * *

Hazaért. Róza megtudván anyjától a dolgot, hogy az a kínos nyugtatvány volt a gombolyagban, szívdobogva várta Sándort.

Sándor bejött.

Ah! reszketeg perczei az életnek, kín, vagy kéj van-e több ezen izgatottságban?

- Büntetésemért jöttem! - mondja Sándor.

- Az öné vagyok, Sándor, - kell-e nagyobb büntetés.

Ne háborgassuk őket, hadd öleljék meg egymást.