II.
Kezdjük elejéről a dolgot.
Míg élt, meg nem halt Tamási Pál, megsüvegelte az egész falu; mert a kivel
szemközt nézett, némelyik még két lábon is alig tudott előtte megállni.
Régen volt ugyan, mikor a katonaságból hazaszabadult, de a mit ott
megtanult, úgy magába vette; ahelyett, hogy maga kiszokott volna belőle,
inkább az egész falut úgyszólván glédába dirigálta.
Jó móddal lévén, két izben birónak is megválasztották, hanem annyira a
rendre veszett az esze, hogy sokszor a kisbiró dolgát is elvégezte, s
ilyenformán gyakran a rendetlent nem csak fenyegette, de azon álló helyben jól
helyben is hagyta.
Azt ugyan senki sem bánta, ha máson történt meg ez a dolog, hanem Tamási Pál
nem igen válogatván az embert, utóbb az egész falut úgyszólván megtapogatta;
nehogy azonban Tamási Pálnak kedve kerekedjék a falun ismét végig járni,
közakarattal árvák atyjának tették.
Becsületnek ez is jó volt, és az elhagyottaknak jobb gondviselőjük nem
is akadhatott.
A falun meglátszott az istenáldás, s némely árvának a vagyonát kivánva is
meg lehetett nézni; Tamási Pál embert nevelt a gyerekből, ha keze alá
került; s alig volt olyan esztendő, hogy egy vagy két párt ki nem
házasított volna, - s ekképpen már rendes munkájává vált, hogy hol egyet, hol
másikat hónapokig szemmel tartott, mindenféleképpen forgatván a dolgot, hogy
ennek, vagy amannak melyik legyen párja?
Míg ő kivül járt eszével a maga kerítésén, otthon is felnőtt a
lány, mégpedig olyan szép, hogy nem egy legény megágaskodta a tüskekerítést,
hogy az udvaron meglássa.
- Apjuk! - szólt az öregasszony egy este, midőn az öreg hazajött.
- Mi baj? - kérdé katonás hangon a gazda, nem igen szoktatván rá a háznépet,
hogy minduntalan kérdezgessék; mert az elégszer megmondta, hogy neki egyéb
dolga is van, mint hogy karatyolni szóba álljon velük.
- Bajnak, nem baj, nyöszörgött újra az asszony.
- Ha nem baj, hát nyeld le a szót, van nekem más dolgom.
- Jól van, jól, - nyughatatlankodék amaz, - de hát soha sem marad idő,
hogy kenddel beszéljek? pedig felesége vagyok kendnek.
- Ejnye, anyjuk! - mondja szelidebben a gazda, - hogy eluntad magadat? hát
furulyát vegyek elő, úgy-e?
- Akarja a patvar, hanem ha időt hagyna kend a beszélgetésre, egyszer
majd nekem is jutna valami eszembe, hogy elmondjam kendnek.
- Itt van, ni! gondoltam mindjárt, hogy azt akarod, hogy a "hét
ördögről" meséljek valamit, - hagyjuk azt anyjuk a gyerekeknek, -
eredj ki dolgod után, nem érek rá, pénzt kell összeszámlálnom; mert a nyakamon
nem hevertethetem, különben hallgatnám az árvák ordítását.
- Hadd ordítsanak, boszankodék már az asszony.
- Asszony, asszony, gondold meg mit beszélsz, nem félsz, hogy meghallja az
Isten, a mit beszélsz?
- Bár csak kend hallgatna meg egyszer.
- No hát mit akarsz, hadd hallom?
- Azt akarom mondani, hogy kend
ugyan beszegődött árvák apjának, de saját gyermekünket egy szóval sem
kérdi.
- Nem vettem észre, feleségem,
hogy baja volna, hisz olyan, mint a makk; délben este velünk eszik, - nem
láttam, hogy a falatot nyögve enné, hát mi baja?
- Nem is a
hidegleléséről beszéltem; hanem...
- Mit, hanem?...
- Hanem, hogy... hát még
többet is mondjak?
- Ebből még semmit sem
tudok.
- Ha nem tud kend, hát én
többet nem szólok, - mondja az asszony, és siránkozva a konyhába ment ki.
- Én nem tudom, mi lelte
anyádat? - mondja a gazda bejövő lányának, - vagy van neked bajod? Örzse!
- Nincsen, hálaistennek,
édes apám.
- De volt?
- Nem is volt, édes apám, -
felelt rá a lány.
- Lány, ne hazudjál...
anyád itt nyöszörög, a szó közepén elnyeli a végét, - mit mondtál neki?
- Semmit, édes apám.
- Most találja ki okos
ember, hogy ez a két asszony mit akar? ... sem ez nem szól, sem anyja.
- Nem is szólok, - mondja
újra a bejövő asszony, lányát kiküldvén.
- Minek küldöd ki azt a
lányt? ha már beléd ragadt a szó, azt hadd vallassam ki.
- Csak lesse kend, mig az
megvallja.
- Te asszony! - riadt föl a
gazda.
- No mi baj? - volt a kérdő válasz.
- Jár valaki ezután a lány után?
- Most jut eszébe kendnek, hogy megkérdezze?
- Hát mért nem szóltál nekem előbb? - dörgött a lángba gyult gazda.
- Mert soha sem kérdezte kend?
azért nem mondtam.
- No ne is mondd; mert ha én
megtudom, hogy ki ólálkodik házam körül, az nem eszik többet az isten
kenyeréből; most megmondtam, értetted.
- Értettem! - mondja az asszony
kimenvén a konyhába, hol akaratlanul is kitört belőle a szó, mondván:
- Istenem! ez az én emberem csak
okos ember, s ha még ez is ilyen bolond, hát a többi férfi milyen lehet?
Utóbb pedig mintegy toldalékul
dörmögé el: - Hát ha őt is agyon csapták volna, mikor én utánam jött, mit
szólna ahhoz?
S az öreg néninek félig igaza
van.
|