II.

Kezdjük elejéről a dolgot.

Míg élt, meg nem halt Tamási Pál, megsüvegelte az egész falu; mert a kivel szemközt nézett, némelyik még két lábon is alig tudott előtte megállni.

Régen volt ugyan, mikor a katonaságból hazaszabadult, de a mit ott megtanult, úgy magába vette; ahelyett, hogy maga kiszokott volna belőle, inkább az egész falut úgyszólván glédába dirigálta.

Jó móddal lévén, két izben birónak is megválasztották, hanem annyira a rendre veszett az esze, hogy sokszor a kisbiró dolgát is elvégezte, s ilyenformán gyakran a rendetlent nem csak fenyegette, de azon álló helyben jól helyben is hagyta.

Azt ugyan senki sem bánta, ha máson történt meg ez a dolog, hanem Tamási Pál nem igen válogatván az embert, utóbb az egész falut úgyszólván megtapogatta; nehogy azonban Tamási Pálnak kedve kerekedjék a falun ismét végig járni, közakarattal árvák atyjának tették.

Becsületnek ez is jó volt, és az elhagyottaknak jobb gondviselőjük nem is akadhatott.

A falun meglátszott az istenáldás, s némely árvának a vagyonát kivánva is meg lehetett nézni; Tamási Pál embert nevelt a gyerekből, ha keze alá került; s alig volt olyan esztendő, hogy egy vagy két párt ki nem házasított volna, - s ekképpen már rendes munkájává vált, hogy hol egyet, hol másikat hónapokig szemmel tartott, mindenféleképpen forgatván a dolgot, hogy ennek, vagy amannak melyik legyen párja?

Míg ő kivül járt eszével a maga kerítésén, otthon is felnőtt a lány, mégpedig olyan szép, hogy nem egy legény megágaskodta a tüskekerítést, hogy az udvaron meglássa.

- Apjuk! - szólt az öregasszony egy este, midőn az öreg hazajött.

- Mi baj? - kérdé katonás hangon a gazda, nem igen szoktatván rá a háznépet, hogy minduntalan kérdezgessék; mert az elégszer megmondta, hogy neki egyéb dolga is van, mint hogy karatyolni szóba álljon velük.

- Bajnak, nem baj, nyöszörgött újra az asszony.

- Ha nem baj, hát nyeld le a szót, van nekem más dolgom.

- Jól van, jól, - nyughatatlankodék amaz, - de hát soha sem marad idő, hogy kenddel beszéljek? pedig felesége vagyok kendnek.

- Ejnye, anyjuk! - mondja szelidebben a gazda, - hogy eluntad magadat? hát furulyát vegyek elő, úgy-e?

- Akarja a patvar, hanem ha időt hagyna kend a beszélgetésre, egyszer majd nekem is jutna valami eszembe, hogy elmondjam kendnek.

- Itt van, ni! gondoltam mindjárt, hogy azt akarod, hogy a "hét ördögről" meséljek valamit, - hagyjuk azt anyjuk a gyerekeknek, - eredj ki dolgod után, nem érek rá, pénzt kell összeszámlálnom; mert a nyakamon nem hevertethetem, különben hallgatnám az árvák ordítását.

- Hadd ordítsanak, boszankodék már az asszony.

- Asszony, asszony, gondold meg mit beszélsz, nem félsz, hogy meghallja az Isten, a mit beszélsz?

- Bár csak kend hallgatna meg egyszer.

- No hát mit akarsz, hadd hallom?

- Azt akarom mondani, hogy kend ugyan beszegődött árvák apjának, de saját gyermekünket egy szóval sem kérdi.

- Nem vettem észre, feleségem, hogy baja volna, hisz olyan, mint a makk; délben este velünk eszik, - nem láttam, hogy a falatot nyögve enné, hát mi baja?

- Nem is a hidegleléséről beszéltem; hanem...

- Mit, hanem?...

- Hanem, hogy... hát még többet is mondjak?

- Ebből még semmit sem tudok.

- Ha nem tud kend, hát én többet nem szólok, - mondja az asszony, és siránkozva a konyhába ment ki.

- Én nem tudom, mi lelte anyádat? - mondja a gazda bejövő lányának, - vagy van neked bajod? Örzse!

- Nincsen, hálaistennek, édes apám.

- De volt?

- Nem is volt, édes apám, - felelt rá a lány.

- Lány, ne hazudjál... anyád itt nyöszörög, a szó közepén elnyeli a végét, - mit mondtál neki?

- Semmit, édes apám.

- Most találja ki okos ember, hogy ez a két asszony mit akar? ... sem ez nem szól, sem anyja.

- Nem is szólok, - mondja újra a bejövő asszony, lányát kiküldvén.

- Minek küldöd ki azt a lányt? ha már beléd ragadt a szó, azt hadd vallassam ki.

- Csak lesse kend, mig az megvallja.

- Te asszony! - riadt föl a gazda.

- No mi baj? - volt a kérdő válasz.

- Jár valaki ezután a lány után?

- Most jut eszébe kendnek, hogy megkérdezze?

- Hát mért nem szóltál nekem előbb? - dörgött a lángba gyult gazda.

- Mert soha sem kérdezte kend? azért nem mondtam.

- No ne is mondd; mert ha én megtudom, hogy ki ólálkodik házam körül, az nem eszik többet az isten kenyeréből; most megmondtam, értetted.

- Értettem! - mondja az asszony kimenvén a konyhába, hol akaratlanul is kitört belőle a szó, mondván:

- Istenem! ez az én emberem csak okos ember, s ha még ez is ilyen bolond, hát a többi férfi milyen lehet?

Utóbb pedig mintegy toldalékul dörmögé el: - Hát ha őt is agyon csapták volna, mikor én utánam jött, mit szólna ahhoz?

S az öreg néninek félig igaza van.