III.
Mondtam, hogy Tamási Pál nagyon
megválogatta az embert; félesztendeig, de néha tovább is firtatta a legényt,
míg utóbb rászánta magát, hogy egy árvalányt keze alá adjon.
Ebben az időben volt egy
árva fiú a faluban, ki ugyancsak kiágaskodott a többi közül, s nem egy leány
volt, ki a szenes vizet itta, hogy a nézése meg ne ártson neki.
Mint afféle árva, bele tartozott
Tamási Pál számadásába, ki az árvákat mindaddig csak darabszámra vette, míg
embersorba nem nőttek; aztán pedig válogatta össze-vissza; javát-rosszát
mérték alá vette, s addig keresett kutatott, míg a vásottabb legénynek olyan feleséget
szerzett, hogy a nyelvét fölvágta a bába; valamint a lusta lánynak olyan párt
keresett, ki az ifiasszonyt biztatóképp kézzel is elérte.
Ilyenképpen adta-vette az árvák
dolgát, és ha már igazat kell mondani, nem átkozta senki.
Fejes Imrét vette most kéz alá az
öreg, - rőfszámra is elég hosszú, gondolá magában, férhet rá a jóból, s ha
majd arravaló leszen, ennek is megkerül a melléje való.
- Itt légy minden héten kétszer,
- mondja a fiúnak, - mielőtt a kezem alól kiszabadulsz, hadd lássam, mi
válik belőled? előbb meglátom a szarvadat, mint más; mert én majd
leütöm, mielőtt valakit megöklelnél vele.
Nem kellett Imre után vendéghivót
küldeni, még akkor is megkérdezte: Itthon-e, gazduram? mikor az utczán maga
beszélt vele.
Tamási Pálné szerette lányát, egy
kis szemrevaló czifraságot jó pénzért is megvett, s ha aztán a lány magára
szedte, maga is jól tudta, hogy a mennyit a czifráját, ugyanannyit őt
magát is nézik.
Elég az hozzá, nem igen akadt még
olyan leány, ki a tükröt földhöz vágta volna; mert ha már a czigányasszony is
szépnek tartja saját porontyait, az olyan még könnyebben hiszi, kinek más is
mondja.
Jól esett az anyának, ha
meglátták a lányát, s ámbár jól tudta, hogy egyszerre csak egy veheti el, tudom
mégsem csapna agyon egyet is, ha egyszerre tizenketten nézik.
Alkonyodott a nap, Imre az
udvarba lépett, s minthogy Tamási Pál még mindig a falu házánál van, azt
mondja: megvárom.
Az öregasszony elvégzé munkáját,
bekezdésül ekképp szólítá meg Imrét.
- Imre fiam, ágaskodol, vagy
magad vagy olyan hosszú?
- Belémfogódzott az idő,
nénémasszony, az nyujtott meg majdnem egy ölnyire.
- De így megnőni, ... uram
bocsá, ... talán a földből ástak ki, - mondja rá Tamásiné.
- Magam sem tudom nénémasszony,
csakhogy az ilyen árva gyereket, mint én voltam, földhöz dobtak, padlásra
hánytak, mostak, szapultak száraz kézzel, a megevő falatomért pedig
akkorát kellett kapaszkodnom, hogy míg egyszer elértem, hát kétszer is
nyujtózkodtam érte.
- Szegény pára te, hát mióta
voltál árván?
- Három esztendős lehettem,
mikor apa-anya nélkül mások tornáczára kerültem.
- Csakhogy agyon nem ütöttek!
- Hát aztán az elég volt
nénémasszony? nem is hinné talán, hogy... de sok koczamalacz kövérre hizott én
mellettem, én meg hulladékon éltem.
- Hát enned sem volt elég?
- Azt akkor megszoktam hamar, nénémasszony,
... a kevés is jól esik az éhesnek, ... csak azt vártam nehezen, hogy nagyobb,
meg erősebb leszek.
- Miért? - kérdi az asszony.
- Hogy szolgálni tudjak; mert a
szolgának megvan a kialkudott bére; s a milyen a munkája, olyan bért kap érte;
a mit Istennek legyen hála, jókor megkaptam.
- Azóta hát nincsen bajod, úgy-e?
- Bajomat nem éreztem; annyi
kéztül a bajt megszokhattam, nénémasszony, csakhogy az ilyen ember, mint én,
utóbb aztán a tele tál mellett is keres valamit, mintha a legjobb falatjából
elmaradt volna a java.
- Ugyan mi, - édes fiam Imre?
- Nem is hiszi,
nénémasszony, még ha mondom is.
- Dehogy nem hiszem,
gyermekem, ... csak mondd meg, mid hiányzik?
- Az, a mit senki sem mond.
- Hogy jó fiú vagy?
- Azt akárhányan mondják,
nénémasszony.
- Tán, hogy jó dolgos vagy?
- Dolgoznom csak kell,
nénémasszony, akarom, vagy nem akarom.
- Ej selma! ... bizony még
azt várod, megdicsérjenek, milyen szép legény vagy?
- Eszembe sem jutott soha,
nekem elég, hogy ép kezem-lábam van.
- Hát mi az, a mit úgy
megkivántál? édes fiam! - mondja jó képpel az öreg.
- Ne kérdezze nénémasszony,
ha csak magam tudom, legalább más nem veszi észre.
Örzse végig hallgatta a
beszédet, utóbb mintha többet értett volna, mint édes anyja, annak a nyakába
kapaszkodott.
- Kedves édes anyám! -
mondja a lány.
- Ugy, úgy lányom, szeresd
anyádat; mert én is nagyon szeretlek, - mondja az asszony, mire a fiú is
közbeszólt, egy hosszú várakozás után, mikor az anya meg a leány összecsókolták
egymást.
- Nénémasszony! ne hagyják
oly hamar félbe, hadd látom még egyszer, mikor úgy szereti kend a lányát.
- Hát mi van azon nézni
való, édes szolgám? - kérdi Tamásiné.
- Csak azt gondolom, hogy
nekem milyen jól esett volna, ha valaha valaki nekem úgy tett volna.
- Hogyan?
- Hogy ha szeretett, vagy
csak egy szóval egyszer mondta volna!
- Hát senki sem mondta? - kérdi megindulva a lány, mire tele hangon mondja a
fiú.
- Nekem? ... soha!
Ha az öreg Tamási be nem lép a konyhaajtón, nem mondom, hogy a megindult
öregasszony lányostól a fiú nyakába nem esik.
|