IV.
Az öreg Tamási azonban
rakta a számokat odább; szinte jól esett neki, hogy azok megállnak rendben,
mint ő akarja, valamint árva cselédei is szemmeresztve várták a kész
parancsolatot.
Maradt azonban olyan ideje
is, midőn hazagondolt, s mondhatom, hogy mikor árváit házasította, kivált,
ha legényt keresett, a kit meglátott, egyszer ugyan az árváért nézte meg: de
másodszor saját lányára gondolt haza az öreg.
Csakhogy ő is ott
kezdte, ahol nem kellett, saját szájizéhez vette a mértéket; s minthogy már
nagyon megszokta a pénzszámlálást... mindjárt eszébe jutott, hogy ennek vagy
amannak mennyi lehet a váltott pénze, s mennyi a váltatlan?
A falu derekán akadt el a
szeme, - lakott ott egy fösvény ember, ki csak azt várta, hol szólamlik meg a
dob? hogy ott kótyavetyén féláron kapja meg a földet; s ezután jól
fölgazdagodott. Megvolt a hitele, s ha pénz kellett, Tamásihoz befordult egy
szóra, s az árvák pénzéből kurta időre fölszedett, a mennyi csak
kellett.
Ingyen ő sem kapta az
igaz, csakhogy míg más ember olyan alázatosan járkál, hogy másztában a kapu
alatt is befér; addig ő kelme, egy kurta "Jó napot" után mindig
kapott elegendőt.
- Majd megszolgálom, -
mondta ilyenkor Tamásinak amaz, - ha én nem, hát a fiam, - veté hozzá nevetve Keresztes
István, mit amaz utóbb készpénz gyanánt vett, s elkezdte csinálni az
egyszeregyet, hogy Keresztes Istvánnak fia van, neki meg leánya, hogyan lehetne
a kettőből egy pár?
Mintha bebotlott volna,
többször megfordult Kereszteséknél, míg máskor a marasztalás elől is
elfutott, most az óra egyremásra verte el a tizet, tizenegyet, - de sokszor még
a déli harangszó sem tudta kimozdítani helyéből, szinte megszokott dolog
volt, hogy úgy hivták haza.
Hosszan tartott ez a dolog;
mert Tamási nem akarta úgy odakinálni, mint az eladó marhát; hanem azt
gondolta, hogy jól kiismeri amazok szándékát, egyszer majd odavet nekik egy
szót, melyben az sem botlik meg, ha voltaképpen felelni akar.
Addig készült a szent
Iván-ének, hogy vége felé járt már, Keresztes is látta, hogy sokszor élt
Tamásinak emberségével, - de meg újra egy nagy fába vágta a fejszét, melyet
Tamásinak embersége nélkül bajos lett volna kihuzni; nem szabadulhatott, végre
megszólamlott.
Ezt várta Tamási Pál; ezért
ülte meg Kereszteséknél a padot, s mintha megcsipték volna, oly gyorsan ugrott
föl, mikor Keresztesben felengedett a szó, s a leányt megkérte.
Hanem, mint afféle ravasz
ember, nem elégedett meg a száraz kenyérrel, - a mellé még mást is akart, a
mint előbb mondám. Minthogy a maga falujából úgyszólván, mint a tüdő
a fazékból, kidagadt, - azt gondolta, nem ártana a szomszéd határba
nyujtózkodni, s minthogy jó füllel meghallotta, hogy a szomszéd faluban is ütik
már a dobot... tetszett neki az ilyen muzsika, átment hallgatózni.
Ösmerték a vén rókát, s bármint
huzódott eleinte egy szegletbe, az ösmerős szomszédok előre tolták. Lassan
ment az igérgetés, kevés volt a hozzávaló ember, s alig tátotta fel a száját
Keresztes uram, rajt feledték az alkut.
Nem az volt itt a baj, hogy
meg nem érné az alkut, hanem ötszáz forint volt a foglaló, a mit tüstént letett
ugyan, hanem ha egy hét alatt le nem tesz még ezer forintot, elvesz az ötszáz
is.
Minden sarkot kifürtetett
otthon, két kézzel vakarta a fejét, hiába, sehol sincs pénz. Busult,
káromkodott; de más szegény ember is próbálta ezt, anélkül, hogy egy árva
fillért kapott volna; tehát nem volt más mód, hirtelenében megkérte Tamási Pál
lányát.
Két kézzel kapta amaz, és
nagy szerencse, hogy hirtelenében azt nem kérdezte: hát a feleségem kell-e?
- Hanem még egy mondani
valóm van, Pál gazda! - mondja Keresztes.
- Csak ki vele, vagy ha az
örege kinn van, az apraját is hadd hallom, - mondja Tamási.
- Nem tom' biz én, apró-e?
- okoskodik amaz.
- Majd meglássuk,
kifér-e... okoskodék amaz biztatólag, hadd hallom.
- De majd nagyot kiáltok,
aztán megijed kend, Tamási Pál!
- Ijedek a manót, ... csak
nem tömték meg kendet puskaporral, hogy úgy rezzeget?
- No, jól van, hát mondom.
- Hála istennek, hogy
rászánta magát Keresztes komám.
- Vettem valamit, - mondja
amaz.
- Hát aztán?
- Alig szóltam, rajtam
maradt az utolsó szó, s ha egy hét alatt ki nem fizetem az árát, ott marad az
ötszáz forint is.
- Pedig ne maradjon, hanem ki
kell fizetni.
- Elhiszem, hogy ki kell, de nem kendnek,
hanem nekem; pedig kiforditottam már minden erszényemet, most is kiforditva
mindannyi.
- Azt gondoltam, hogy más bajt
akar mondani Keresztes komám, hisz ezen egy kézzel segithetek mindjárt.
- Volna kelmed körül készpénz?
- Majd csak találok, ha az
erszénybe nézek.
- Jól bele nézhet kelmed, mert...
ezer forint kell ám! - mondja nagy szuszszal Keresztes.
- Annyi is lesz, komám uram,
hanem előbb bejelentem az előljáróknak, biró uram ugyan a vármegyén
van, hanem megjön a jövő héten.
- Jaj, mikor lesz az, - óbégat
Keresztes, - addig későn lesz.
Gondolkodóba esett Tamási Pál,
végre nagy szóval kimondja:
Biró uram nélkül is van, - majd
ha megjön, bemondjuk neki, addig irja föl Keresztes komám valami kis papirosra,
hogy ezer forintot tőlem fölvett, addig hozom a pénzt.
Amint mondá, úgy lett,
hazaszaladt az ezer forintért, öreg csizmájával meghagyogatván a nyomot, hogy
utána csapázhatott volna az ember, s míg Keresztes egy lapos orrú tollal
megirta a kötelezvényt, lévén a bötűk olyanképpen vetve, mintha valamennyi
rugós volna, azonkivül pedig a toll perczegése is szép apró pontokkal
teleczirógatván a papirost, - mondom, addig visszajött Tamási Pál mindenféle
bankójával, behintvén velük az asztalt, hogy szintén megkerülne az embernek az
étvágya, ha melléje ültetnék.
- Itt a pénz! - mondja Tamási.
- Ez meg az irás, - nyujtá oda
Keresztes a kötelezvényt, mit amaz egy csomó jól megfülezett papiros közé
dugott dolmányának oldalzsebébe, honnét ő "fogadásképpen"
azt a darabot rántotta ki, a melyikre legnagyobb szükség volt.
Hagyjuk azonban a kötelezvényt
azon kopott kurrens mellett, melyen meg van irva marhahúsnak, s több efféle
kövér falatoknak ára; nézzünk haza Tamásiékhoz, mit csinálnak ott?
|