V.
- Édes lányom! - mondja Tamásiné
Örzséjéhez, - már látom, hogy apád Keresztesékhez szegődött.
- A jó isten tudhatja egyedül, -
édes anyám, - hogy mivel tartják jól édes apámat Kereszteséknél?
- Bárcsak az ülőpad kiáltaná
el magát, hogy tekintene haza, - maholnap ott is alszik, úgy ott feledi magát,
- mondja tovább az asszony.
- Nojsz, jaj annak a csizmának, a
melyik apád lábára kerül, szerencséje, hogy nem eleven, mert bőghetne
kínjában, haragvék az öregasszony, s a benyilóba méné.
Imre hallván, hogy az öregasszony
kiment a konyhából jobban az ajtó felé fordult.
- Azt tartom, Örzse, - szólítá
meg a lányt, - hasztalan várakozom megint.
- Megint megy kend is,
kendnek is mehetnékje van már?
- Mit csináljak itt annyi
ideig, azt tartom, úgy is minálunk van; mert Keresztes gazdurammal tanakosznak
reggel óta az első házban.
- Miről? - kérdi a
lány.
- Miről ám! olyan
fönnszóval mondták egyszer, hogy a konyhában is meghallotta a szolgáló, hogy
Keresztesek fiának ád édes apád feleségül téged.
Egyszerre rívafakadt a
lány.
- Nojsz, - míg az én
főztömből eszik Keresztes uram, - nem veti ki ember azt a napot.
- Hát mit csinálsz?
- Azt kérdi ked, hogy mit
csinálok? - kérdi a lány is, - ha én azt megmondanám kednek... - siránkozék a
leány odább oly keservesen, hogy az ember kétszer megsajnálná.
- Nekem megmondhatod, Örzse,
jobban, mint apádnak.
- Kereshetnek engem a világ
végén, - könnyez a lány még jobban, - úgy elmegyek egy szó nélkül.
- Nekem sem szólsz, Örzse?
- buslakodék a legény.
- Kendnek? ... kérdi a
lány, - mit szólnék?
- A mit akarsz, Örzse, ha
egy jó szót mondanál, csak egyszer mondanád, mért ne tehetnéd meg?
- Nohát nem megyek el! -
mondja vidámabban amaz.
- Akkor én megyek el,
Örzse! Áldjon meg az Isten.
- Kit? - bámula el Örzse.
- Téged, édes Örzsém, ha
már nem látnálak.
- Ezért maradjak én itthon?
- Hát nincsen itthon anyád,
a ki szeret?
- Hát kendet nem szereti?
- Mondta? mikor?
- Mikor kend nem hallotta.
- Ki hallotta? - kérdi Imre
kételkedő képpel, amire őszinte hangon szólva:
- Én! - felele Örzse, - olyan
igazán, minthogy az Isten a fejünk fölött hallotta.
- Örzse! - rimánkodék a legény, -
ha az a jó Isten azt is meghallotta volna, a mit te mondtál?
Ránézett a lány, de ezen
pillanatban nyilott az utczaajtó, s az öreg botlott be a pitvarba, lehuzott
kalap alól alig látva meg az ajtót, melynek kilincséért két kézzel is nyult
már.
Vége lett a konyhai beszédnek,
kijövén az asszony azon szóval:
- Megjött apád, nem tudom mi föl
a fejében? ugyancsak lépi hosszát, szélét a szobának.
- Akkor én is megyek.
- Hová? kérdi ijedten a lány egy
sajtár vizért az udvarra menvén, várjon kend, mig apám hija.
- Örzse, nem tudok itt benn
maradni.
- Hát üljön ked az ablak alá a
padra, Imre!
- Ha oda jösz az ablakhoz
egyszer.
- Gyertek be már egyszer, -
kiáltott ki a gazda.
A leány egy igent intett fejével,
s nemsokára anyjával az elsőházban volt, bevivén a vacsorát a békételen
öregnek.
Imre az ablak alatt volt, s a
mécsvilágnál étkezőket sorban nézve, valahányszor a lány feléje nézett,
minden pillantást készen várt a gyerek.
Tamási Pál fejében a gondolatok egymást
könyökölték, maga sem tudta, hogyan adja tudtukra a lakodalmat, megrekedvén
benne a gondolat, minthogy hasonló dolognak még csak elejét sem mondta.
Tamási Pál lassan kanalazott,
gondolatai elheveredtek a megnyert ütközet után, s mintha előbb maga akarna
végképpen jóllakni győzelmével, egyetlen szó nem jött ki belőle.
Örzsének eszébe sem jutott apja
tervein tünődni, hanem addig is az ablakra pillantott, míg kanalával a tál
közepéig ért; és az történt meg, hogy az ablakra feledkezvén másodszor lökte meg
apjának kanalát a tálban.
Nagyot nézett az öreg, hogy hol
jár Örzsének az esze? de a lány csak folyvást az ablakot kereste, nem pedig a
tálat; mit az öreg észrevett ugyan, hanem mivel ő maga háttal ült az
ablaknak, nem vélte, hogy ott néz be a másik.
Mondom, a világért sem beszélt
volna, hanem a mint újra a tálba nyúlna, épen mikor Örzse, az a boldogtalan úgy
elfeledkezett, hogy már harmadszor ütődik össze az apja kanalával, s a
helyett, hogy a tálban keresgélne, apja kanalával vakarja ki az ételt.
- Hol jár az eszed? - mondja az
öreg, hirtelen az ablakba tekintvén, hol Imrének arczát tüstént fölösmerte.
Nem kellett több neki, ...
fölugrott a bőszült apa, s mielőtt mást mondana, azt parancsolja a
lánynak.
- Menj ki! hozz be egy tányéron
kovászt. S mig a lány
kiment, az asszonyt fogta elő.
- Láttad, ki nézett be az
ablakon?
- Persze, hogy láttam.
- Hát az a gyönyörü madár
leskelődik a lány után?
- Én állitottam lesbe? -
rivalt vissza az asszony - nem kend parancsolta ide minden másodnap, hogy itt
leczkéztesse kend? ... mondja tovább az asszony.
- Azt akartam, hogy a télen
házasodjék meg, okoskodék a férj.
- Látszik, hogy több esze
van, mint kendnek; mert nem kendet, hanem a lányt nézte.
- Mondtam én neki, hogy az
én lányomat vegye el?
- Ha nem mondta kend, hát
vitte volna ki a gyöpre, s ott ábéczézett volna kend vele az esze után; de ne
állitotta volna a tornáczba, mig kend maga a falu farkán nyargalt.
Bejött a lány, letette a
kovászt, s újra kiment sirva.
- De nekem nem nyafogsz!
kiabált az apja, - majd adok én neked ablakozni! - lármázott még odább,
kikapván oldalzsebéből látatlanban egy jókora papirdarabot, melynek szélét
megkovászolván, az ablakot rögtön beragasztá.
- Csúfnak ragasztja kend
oda azt a papirost? kérdi az asszony.
- Az az én dolgom! - kiált
az ember, - s ha te, vagy lányod leveszi, verjen meg benneteket az Isten.
- Jól van, maradjon ott, -
mondja amaz, - hanem most azt kérdem, mit akar kend a lánynyal?
- Férjhez adom! kiáltja a
másik.
- Jól van, - nem bánom, ha az
isten rendelt neki...
- Rendeltem én! lármázott tele
torokkal a gazda.
- De majd kell-e az a lánynak?
kérdi a feleség.
- Csak azt lesd, hogy én
kérdezzem.
- Hátha nem szereti?
- Talán mást szeret ugy-e,
asszony? házsártoskodik amaz.
- Kérdezze meg kend a lányt; végzé
be a szót az asszony, bejövén a lány is.
- Örzse! ... szólitá meg az apja
- tudsz-e hazudni?
- Nem tudok, édes, kedves apám.
- Valld meg hát, szereted Imrét?
- mire a lány anyjához huzódott.
- Szereted ugy-e? látom a
szemedből.
- Ha látja kend, hát érje
kend be vele! te meg menj ki! - szólt közbe az anya, mire a gazda dult-fult,
majdnem szétpattant.
- Holnap itt lesznek a
kérők Kereszteséktől, aztán legyen ám valami a konyhán.
- Lesz söprünyél! -
kiáltott az asszony, - de gyermekemet meg nem hagyom ölni, mondja az asszony, a
gazdát a faképnél hagyván.
Ez volt az első és
utolsó, mikor valaki ellent mert mondani Tamásinak, kiből hirtelenében nem
férvén ki a düh, ... kettőt, hármat lépett olyan agyonverni való
szándékkal, s míg így magában küszködnék a jó a rosszal; - mielőtt a két
indulat lebirkózná egymást, addig Tamásit ütötte meg - a guta!
|