VI.
Hasztalan birkózik az ember az Istennel, - Tamási is útjába akart állni az
Istennek, s ime alig mondja ki a szót, - örökre elnémul, s leteszik a földbe.
Keresztes volt a legelső, ki odaszaladt, s míg az özvegy, s a lány
siránkoztak, ő kigyelme bárányképpel mondja az asszonynak, hogy az
irásokat kell rendre nézni.
- A mi van itt van! - mondja az asszony urának dolmányait leemelve a
szegről, s a mint az esküdtek bejöttek, elibök rakta.
- Nézzék meg az előljárók, mi van itt? - mondja az asszony, - én nem
értek az ilyenhez; - siránkozék odább, a jegyző pedig rendről rendre,
darabról darabra följegyzett mindent; aztán pedig ugyanaz asszony jelenlétében
a pénzes ládát vették elő, - fölszámláltak minden krajczárt, a
kötelezvényeket összegezték, s végtére azt mondja a jegyző.
- Van-e még valahol valami irás?
- Dehogy van, - felelé az asszony, - a mi volt, odaadtam, többet nem
adhatok. Az irások úgy voltak zsebében, a mint tegnap megjött; hisz az
Istenadta le sem vetkőzött már maga.
Keresztes fülelni kezdett, az előljáróság, - gondolá magában, - mit sem
tud arról, hogy az árvapénzből ő kölcsön vett volna; mert még ezután
kellett volna bejelenteni; Keresztes tehát készen volt, mint a gazemberek
szoktak, - hogy a kárból hasznot huzzon; s bár mennyit taszigálta belől a
lelkiismeret, annál jobban fújta ki pipájából a füstöt; csipheti, rughatja
ő kelmét most minden, - ezer forintért, ha rákerül, még az ötvent is
kiállja.
A jegyző böcsületes ember létére, jobban megijedt talán, mint az
asszony, mikor megmondta neki, hogy a pénznek:
- Ezer forint hija!
- Dehogy hiányzik, jegyző uram, - mondja az asszony, - ott lesz az
valahol.
- Hiába keressük, nénémasszony, - feleli a jólelkü jegyző, - mert a
falu könyve szerint, a mi pénzt kiadatni rendelt a tanács, - arról itt az irás
mind, - hanem a készpénzből hiányzik éppen ezer forint.
- Uram, Jézus! ne hagyj el! - kiált föl a gyámoltalan asszony, hogy az
előljárók megborzadának a szegény asszony sorsán, csak Keresztes maradt
nyugton, pipája hamuját vervén ki, mintha a lelkiösmerete is elaludt volna a
pipájával, - mondom, meg sem hunyorodott.
Megszokott dolog volt az ilyen Keresztesnél; annyiszor hallotta már dobszó
mellett az özvegyek és árvák jajgatását, hogy szinte megkivánta fülével a
dobot, mely Tamásiné jajgatása mellé éppen odaillett volna.
Hány ember van ilyen, kinek a kéménye sokkal tisztább, mint lelke, mert
amazt minden harmadik hónapban megjárja a kéménytisztitó; de lelkére
élethosszant dobál mindenféle gyomot, mig utoljára a sok szennyes jószág alatt
szuszogni alig bir.
- Oda vagyok, ... koldus vagyok! - kiáltja az asszony ujra.
- Nincs különben, - dörmögé félhangon éppen az a kőszivü gazember.
- Segítsenek rajtam kigyelmetek! - esdeklik az asszony éppen Keresztes felé
fordulván.
- Én senkiért sem szedem le gunyámat, - mondja Keresztes, - magam is azért
vettem, hogy engem melegítsen, - veté hozzá ezt a néhány szót.
- De hát mondják meg kigyelmetek, - esdeklik a bejött leány, mi történik
velünk?
- Megfizetitek, - feleselt Keresztes.
- Ha volna pénzünk! - mondja a leány egész együgyüséggel.
- Majd talál más, ha hozzányul, - okoskodék amaz.
- Mihez? - kérdi az asszony
is.
- Majd a házat verik dobra!
- mondja jó fönnhangon Keresztes s az előljárókkal elballagván; míg az
asszony talán a falnak dül, ha az ajtón bejövő Imre karjaiba nem veszi az
asszonyt.
Megkeseredett szivével
odadült a jó lélek a fiú keblére, s anyja mellé a lány is oda támaszkodott.
Panaszkodni akart volna a
bánatos asszony, ha a zokogás le nem fogná nyelvét az öregnek, ki hirtelenében
egyebet nem tudott mondani a kezdő szónál:
- Édes, kedves fiam!
Imrét a szokatlan szó úgy
lelken kapta, hogy maga sem tudná tán miképpen, azt mondja vissza.
- Ne sirjon, kedves édes anyám.
Szegény öreg hadd sirja ki magát.
|