VII.
Egy pár hónap mulva megtörtént, a
minek megtörténni kellett; a pénz tudniillik hiányzott, el kellett jőni a
fizető napnak, - s minthogy Keresztesnek irását az istenen kivül senki sem
tudta, az előljáróság hasztalan sajnálkozott Tamásinén, Keresztes azonban
biróságra kapván, egy reggelen bekiáltja Imrét.
- Befogsz, - mondja neki, -
kihozod az uradalmi ügyvéd urat a holnapi árverésre.
- Elmennék gazduram, de a milyen
sáros út van, az egyik kocsikerekünk alig állja ki az utat.
- Fogd be a szádat, - láss a
lovak után, ha mondom, - parancsolá Keresztes.
Elment a gyerek, befogott, délre
a városban volt, s még aznap, ámbár jó sötéttel, már a falu határán volt.
Az uradalmi ügyvéd fiatalember
volt, s bár mennyire tudta is, hogy a kötelességen alkudozni nem lehet, -
valahányszor hasonló eladásokhoz kellett fognia, olyan megvonódott formán nyult
a szomoru munkához.
Hánykolódott benne a gondolat,
látván, hogy egy özvegy és árva a megszokottjából az utczára vettetik ki, ...
érezte ugyan, hogy a mint a dolog előtte áll: a pénz hiányzik, az árvák
nem szenvedhetnek, - s ekképp a hivatalos eljárás igazságos; de hát beszéljen
az ember, mikor a szív úgy a sarokba huzódik, s a világjáráson bánkódva fájdul
meg.
Minél közelebb ére a faluhoz,
mintha magát vinnék kiszentencziázni, remegett a lelke.
Azonban be is esteledett, a
latyakos útban csak a ló esze után lehetett még menni, s Imre megvallá ügyvéd
úrnak, hogy mennek, ahogy lehet; mert az út szakadékos, ekképpen jó késő
lesz, mikor haza érnek.
E közben hallatszék az ebek
ugatása, messze nem lehettek a falutól, de talán a kerék is igazat akart adni
Imrének; mert egy vágányos helyen, ahány küllő, annyi darabra mállott
szét.
- Mondtam gazduramnak, hogy így
járunk, bosszankodék Imre, mire az ügyvéd még inkább elnevette magát, s
minthogy a falu már nem messze volt, egyet-mását a kocsin hagyván, mig Imre
bevontatná a kocsit, - maga beballagott.
Sáros volt az országút egész
szélben, és a sár ugyancsak belefogódzott az ügyvéd csizmájába, hogy utóbb,
kivált a falu végén jobban följárt sárban, alig birt az utolsó házig elbirkózni
bennük.
Az utolsó ház ablaka alatt pihent
meg a padon, mig a szomszéd kutyák odáig meg nem ugatták az idegen szagot.
|