EMLÉKEZÉSEK OZORA- ÉS TAMÁSIRA.

I.

Mielőtt tárgyamhoz kezdenék, szabadjon elmondani egy adomának látszó dolgot, mely, szerencsére, megtörtént dolog; s azért a belőle vonandó üdvösséges tanulság annál alkalmasabb, de tán meggyőzőbb is; mire igen nagy szükségünk is lenne; mert hiába, mi még nem igen hisszük, mennyi kitünővel birunk. Minek is? drágább az, a mit kinn mutatnak; tehát szaladjunk külföldre.

1852-dik esztendőben egy gazdag budai polgár elment Párizsba, hogy az ottani legjelesebb orvosok egyikével tanácskozzék nyavalyájának orvoslása felől.

A párisi orvos megvizsgálván, meg-gyógyíthatónak állítá a bajt; hanem előre is megmondá, hogy az drága pénzbe kerül.

- Mindegy, uram, - mondja a budai ember, van nekem pénzem, csak az orvosságot ide.

- Az nem oly könnyü dolog, - beszéli az orvos, - önnek szörnyü messze útra kell vándorolnia; mert máshol a gyógyszert meg nem kapja.

- Elmegyek én, uram, akárhova, csak mondja meg, hova.

- Igy már rendén van a dolog, - szól az orvos... ön tehát elmegyen Magyarországba, Budára, a császárfürdőbe.

- Tréfálni méltóztatik! - nevet a budai.

- Én a legkomolyabban beszélek, - mondja az orvos... és én nem tehetek róla, ha ön nem akarna oly messzire utazni.

- Hogy ne utaznám, uram, ... hisz én magam is magyarországi, s éppen budai vagyok; nagyobb igazságért pedig alig lakom negyedórányira a "Császárfürdő"-től, tehát hogy ne mennék?

A párisi nevetett e különös véletlenen, és szerencséje a budainak, hogy az orvos nem tudott magyarul, különben azt mondta volna neki:

- Látom, az úr úgy járt, mint a somogyi ember, ki a lovát mindenfelé kereste, pedig épen - rajta ült?

Eddig van az adoma, tisztelt olvasók, - világos példával magyaráztam meg tehát, hogy mi temérdek szép és hasznos dolgot birunk; de mivel úgy is megvan, nem csak nem használjuk; de ha valaki megemlíti, épen mivel magyarországi, tudni sem akarunk róla, mig az idegen ide nem jő, helyettünk is élvezi aztán, mi meg cserében elmegyünk idegen országba.

Hej, azok a külföldi vadászatok drága pénzébe kerültek országunknak, és alig három éve, hogy akadt néhány derék lovag, ki végre beismerte, hogy nálunk is lehet rókákat kergetni, s maholnap az történik, hogy rókáért már külföldre nem megyünk, sőt valamivel később még a külföldi is eljő; s ha nem számlálom is előre, mennyi tallért fognak itt hagyni a külföldiek; legalább azt ma már összeszámlálhatnám, mennyit nem visznek ki a mi rókavadászaink?

Szja, nincs különben, mások is szenvedtek hasonló bajban, s én már régóta vigasztalódom némely jelenségekben, melyek azt mondják, hogy de mégis haza szokunk; magunkét ismerni kezdjük és megbecsülni, tehát alig járunk már többször úgy, mint egy gazdag hazánkfia, ki meg nem fogadott magyar embert maga mellé vadásznak, vagy egyéb közeli szolgálatra; mert némi elfogultságnál fogva a magunk emberében s annak ügyességében hinni, bizni nem tudott.

Valamikor Bécsben lévén, vadásza hirtelen megbetegedett; tehát utasitást adott egy másiknak fölfogadására, szorosan kikötvén, hogy akármi nemzetbeli, csak magyar ne legyen.

Közbevetőleg legyen mondva, nem azért hoztam föl e dolgot, mintha divatos szemrehányásul akarnám fölhasználni, - arra már alig lesz maholnap okunk; hanem marad egyszerüen példa, azon általános régi gyengeségünkre, hogy még a győri kenyeres kofa is megvárja az országos vásárt, hogy ott bécsi czipőt vegyen, pedig a bécsiek igen gyakran kifogyván a készletből, a győri vargák készitményét tömegesen veszik meg, és eladják a győri asszonyoknak bécsi czipő gyanánt.

A mi gazdag honfitársunk a legelső alkalmasnak látszó embert megfogadta, kiben megvolt az a jó tulajdonság, hogy nem magyar és szolgálta földinket másfél esztendeig, keresztül kalandozván egész Európát.

Tökéletesen megnyerte urának bizalmát, s az úr haza jövén jószágára, erdőmesterré szerette volna tenni; de hiába e jóakarat, csak olyant használhatott, ki magyarul tudna.

- Sajnálom! - mondja németül a kedves szolgának, kénytelen vagyok az állomást másnak adni; mert az állomásra főtisztem olyan embert kiván, ki magyarul okvetlenül is tud.

- Megtanulok fél év alatt, méltóságos uram. - ajánlkozik a fiú.

- Az lehetetlen, - jegyzi meg az úr, ... de egyébiránt is a hely nem maradhat üresen három napig sem.

- Akkor már csak megvallom, méltóságos uram, - mondja a fiú urának nagy meglepetésére tiszta magyarsággal, ... én magyar ember vagyok.

- De miért tagadtad el eddig?

- Méltóságos uram nem akart magyart megfogadni; tehát minthogy kenyér nélkül voltam, - s úgy is külföldre készült méltóságod, - tapasztalás kedvéért is rászántam magamat; de már nem tudtam volna tovább kiállni, azért esedezem ezen ujabb állomásért; ha azt nem hiszi méltóságod, hogy mivel magyar vagyok, nem leszek alkalmas.

Ő méltósága egy pillanatig sem késett, az ügyes fiút alkalmazta, meggyőződvén saját tapasztalásból, hogy bennünk is van elegendő ügyesség, csak alkalmat kell adni és nem kivánni, hogy embereink porig alázzák magukat, mire aztán, magam is azt mondom, csakugyan nem vagyunk alkalmasak.

Igy van elhatározva a sors könyvében, hogy a magyar ember maga kárán vagy legalább saját tapasztalásából kénytelen tanulni, s én nem egy példáját látom a bünbánásnak, s úgy látszik, mintha az egész nemzet egy nagy bünbánó volna s akár merre megyünk, vizzel borított birtokok tulajdonosai, hajdan hanyagságról hires gazdák és nem olvasó hazafiak közé, mindenütt látjuk a "mea culpát", s igy ha nem ártott volna is, hogy hajdan valaki Isten igazában hátba vert volna bennünket, legalább annál szebb, hogy melleinket jó szántunkból most már magunk verjük.

Most veszem észre, kegyes olvasóim, hogy én voltaképpen nem is azt akartam elmondani; hanem a tamási erdőben hajdan tartott hires vadászatokat; de már hiába, úgy vagyok én a multtal, mint a szenvedélyes vadász az akadályokkal, keresztül megyen mindenen, és csak később látja ruha darabjain, hogy itt is járt, amott is járt, talán többet, mint a vad után; de a vég s czél mégis el van érve, mozgást csinált, élvezett és a nyugalomban elfásult teste a szokatlan küzdelemben fáradván, mégis erősödött.

Lehetetlen volt észre nem venni, hogy irodalmunk a zivatar után nem fejteget új eszméket, új elveket; sőt annyira megtagadja magát, hogy a szokásos szemrehányások- és korholásokkal is fölhagy, világos jeléül annak, hogy egykor pártemberek voltunk, kik új elvekért harczoltunk önvéreinkkel.

Ma ezt egy iró sem teszi, ma nem a párt; hanem a nemzeti hátramaradás okait keressük; ma nem gúnyolódunk a párt hibáján, hanem a fölfedezett nemzeti bajt javitni igyekszünk; ma nem az egymás elleni harczra gyüjtünk erőt, hanem összeszedegetjük, a mit a vihar elszórt, senkinek sem jutott eszébe szomszédját az összeszedegetés közben kérdezni: kurucznak vagy labancznak gyüjtesz? Oh! a zivatarban az égi hatalom keze oly hatalmas, hogy az emberek saját elképzelt hatalmukat elszégyenlik, s a pártok, ellenségek mennydörgés és villámlás közt tanulják meg azt a bölcsességet, mit a jó időben nem értek rá megtanulni, tudniillik: közösen építeni olyan kunyhót, mely a zivatar elől biztos menedéket adott volna, melyet egy kis szellő nem fújt volna el, és most nem kellene a forgácsokat szedegetni!

No, de csak szedjük, és ezer szerencse, hogy a buzgalom megvan, és szemrehányásokat nem teszünk egymásnak, s a két pártot elválasztó falat is éppen a zivatar omlasztotta össze; mert ma már azon jeles honfiakat is megismerjük, kiket azelőtt a választófal miatt megismerni sem tudtunk.

Hanem ekkora kerülő után ideje lesz önöket a tamási vadászatokra elvinni, hol annyi száz, meg ezer szarvas van, s én könnyelmüen másfelé sütögetem a fegyvert.

Bocsánat és újra bocsánat, jóravaló gazda mielőtt kiindul a háztól, az asszonytól kezdve az utolsó libapásztorig, mindeniknek tud még valamit mondani, mi éppen nem tartozik tán azon szarvasvadászathoz, melyre mindene készen van, azért mégis meg kell neki lenni, s én abban az egészséges nyavalyában szenvedek, hogy egy bizonyos eszmét soha sem birok feledni, ha bárhol legyek és bármit csináljak; aztán ezen eszmék úgy összefonódnak, hogy még Bécsben egy német úri barátom is azon megjegyzést tette: Valóban, önön minden gondolatnál meglátszik a magyar ember. Azért engedjék meg önök nekem a szertekalandozást, tán az a bizonyos (engem kisérő) eszme kibékíti önöket is, és nem leszek annyira nevetséges, mint az egyszeri ember, ki minduntalan kaptát és szurkosfonalat emlegetvén, ráismertek, hogy ő kigyelme varga!

E zilált bevezetés után egybeállítom azon adatokat, melyekből hazánk egyik egyszerü képe, a tamási vadászat kerekedik ki, mely nagyszerűségében bizonyosan kiállja a versenyt, és még annyi áldozatot sem kiván a netalán szerzendő élvezet, mint a mennyibe kerül az, midőn késő őszszel, hideg reggeleken, vékony vörös frakkban kergetik uraimék a rókát, nem gondolva, hogy Angliában ez megjárja; mert ott enyhébb a lég, és nem oly változó, mint nálunk; de mivel úgy a módi, ... tehát türjük és szenvedjük, hisz Angliából hozták.